Nyilkoláj Vasziljevics Gogol: Egy őrült naplója

Katona, FÜGE, MASZK, Orlai, 2017. május 25. 20:00 óra, Jurányi Ház

Játssza: Keresztes Tamás, rendező: Bodó Viktor, dramaturg: Róbert Juli, asszisztens: Szakács Zsuzsi, díszlet, zene: Keresztes Tamás, grafika: Nagy Gergő, szakértő: dr. Zalka Zsolt, producer: Orlai Tibor.

Teljesen véletlenül, mecénásunk jóvoltából néztük meg a Jurányi Ház színpadán a Bodó Viktor rendezésében készült és Keresztes Tamás által előadott monodrámát. A választás tehát nem a miénk volt, de nagyon jót súgott barátunk intuíciója, és örülünk, hogy megnézhettük az előadást. Jót tesz a blog íróinak, ha nem csak a saját világunkban keringünk, nem csak a saját intuícióink vezérelnek bennünket, és nem csak a saját gondolatainkat gondoljuk minduntalan végig újra meg újra.

Először is szögezzük le: Gogol műve egy kiválóan megszerkesztett, interpretációs lehetőségekben végtelenül gazdag, a múló időtől teljesen érintetlenül hagyott, hihetetlenül magas irodalmi értékű szöveg. Ezt az az egyszerű tény is mutatja, hogy az 1835-ban keletkezett íráson semmiféle változtatást sem kellett Bodóéknak eszközölni, mindeközben a nézőközönség és a kritikusok rajongással fogadják a színdarabot. Most már csak az a kérdés, hogy belekerült-e ebbe a darabba annál az ütős anyagnál több, mint amit Gogol beletett. A válaszunk egyértelmű igen. Észrevettük, hogy az előadást egy kis gimnazista csapat is megnézte, és minthogy tanárok vagyunk, szakmai okokból kicsit irigykedtünk. Bárki is vitte el azokat a gyerekeket erre a darabra, nagyon jól tette, mert ez az élmény egészen biztos bele fog égni az elméjükbe, és ha utána még alaposan át is beszélik velük, akkor elérhető az a cél, ami az iskola dolga lenne: új világokat nyitni a fiatalok számára.

(Fotók: Takács Attila)

Ó... embert! Embert adjatok nekem! Embert, akivel a szívem megtelik, akiben a lelkem gyönyörködik! Embert!''¹

,,Tükröt tart a társadalom elé.''² Az első, ami eszünkbe juthat az az elidegenedés (alienation) fogalma, ez nem több, mint az, hogy az ember idegenné válik a társadalmi és tárgyi környezetében. Popriscsin állami hivatalnok semmilyen átélt kapcsolatban sincs azzal a termékkel, amit nap-mint-nap készít, ti. a fogalmazványaival. Nem tudjuk meg, hogy mit csinál a minisztériumban, de nem is számít; még számára is fontosabb, hogy miközben aktákkal bíbelődik megadatik neki, hogy rendbe rakhatja a kegyelmes úr íróasztalát. Ne felejtsük el azonban, hogy anakronisztikus lenne kifuttatni az Egy őrült naplóját pusztán az elidegenedés marxi fogalmára, lévén ez a mű 10 évvel korábbi, mint Marx elmélete. Tudjuk, hogy Gogol nagyon erősen hatott a kortársaira és azok a jelenségek, amiket leírt, elemi erővel robbantak be a kor köztudatába, hiszen először tudatosult Európa szerte az értelmiségben, hogy az ember elveszett, idegen lett az emberi és az általa teremtett tárgyi világban. De nem attól zseniális ez az írás, mert, ahogy szokták mondani, tükröt tart a kor társadalmának; egy irodalmi mű sosem valamiféle mondanivaló miatt jó, ha jó. És valóban: Keresztes Tamás nagyon finoman és elegánsan utasította vissza azt, hogy itt erről lenne szó:

Itt érdemes méltatni a darab alkotóinak alapos értelmező munkáját. Ha egy előadás jó, akkor reflektál a szövegre, de ez az előadás nem csak jó, hanem zseniális. A színpadra állítók ugyanis láthatóan sok-sok munkával végiggondolták a szöveg számos nemtriviális interpretációját, és amikor reflektálnak az elhangzottakra, akkor nem csak a szavakra adnak választ. A megannyi alaposan megválogatott rezdülés, mozdulat, hang és fény azokra a nem nyilvánvaló következtetésekre reagálnak, amik az alkotókban a szöveg értelmezésekor felszínre kerültek. A nonverbális vagy az eredeti szövegen kívüli reflexiók által abba látunk bele, ahogy a színdarab teremtői gondolkodnak Gogol művéről.  

,,Mai rohanó világunkban...''² Amikor Popriscsin az osztályvezetőt kezdi szidni, még teljesen normális ember benyomását kelti. Ki ne utálná a főnökét, főleg egy hivatalban, főleg, aki olyan dolgokon lovagol, mint iktatószám, meg dátum. Keresztes egy hétköznapi embert mutat nekünk, akinek nem könnyű az élete. Szegény. Kopott, foltozott ruhában jelenik meg, aminek a darabjait azonban a  legénylakásában gondosan elhelyezi a széken, a kifeszített madzagon. Sajnáljuk, és persze gyorsan kiderül, hogy nem stimmel valami nála, de ezt még betudhatjuk az embertelen társadalmi nyomásnak. Vagy a beteljesületlen szerelem veszi el az eszét. A kegyelmes úr lányába szerelmes, de a gazdáikról társalgó kutyusok leveleit olvasva kiderül számára, hogy nincs esélye nála. Ezek mind lehetséges interpretációk,

de van jobb is a felszínes olvasatokon túl és ezt a rendezés kiválóan be is mutatja. 

A monodráma szereplője egy elszegényedett nemesember. A társadalmi mobilitás annyiban létezik, hogy ugyan erős akadályokkal néz szembe, de számos ponton kitörhetne, akár a munkája révén is. Azt kell észrevennünk, hogy a társadalmi elnyomás működik, érzékelhető, a bőrén tapasztalja, de ezt nem kihívásnak tekinti, hanem minden felelősséget másra hárít. Falakba ütközik, de még annál is keményebb falakat épít, és valójában ezek a maga alkotta falak, amikről rendere visszapattan. Mi válhatna ebből az emberből? Egészen biztos, hogy ilyen nehézségekkel csak a XIX. század közepén szembesül az ember? Most is zárva lenne előtte a mobilitás útja? Gogol a történet szereplőjének több ponton is felkínálja a kivezető utat.

,,Honnan jövünk, hová megyünk?''² Társadalmi referenciacsoportja a gazdagok és befolyásosok. Fel se merül benne, hogy másokhoz képest ő kiváltságos helyzetben van, vagy ami még fontosabb, tehetne értük, küzdhetne azért, hogy a társadalmi elnyomás megszűnjön. A felkínált lehetőséggel azonban nem él. Keresztes Tamás jelentőségteljes mozdulattal suvasztja az egyetemes emberi jogokról szóló francia könyvet a hajópadló réseibe és gondosan dédelgeti az asztalon a földbirtokos beszámolóját a kurszki bálról. Ő vissza szeretné kapni a születési jogon járó gazdagságot. Csak hát ez neki mégsem jár, ahogy senkinek sem, mert nincsenek születési előjogok, csak társadalmi adottságok, neki meg az nem olyan. 

Azzal, hogy a díszlet (Keresztes Tamás) nagyon erősen utal van Gogh arles-i szobájára arra kell gondolnunk, hogy itt nem egy senki kisemberről, ,,jómagunkról van szó'', aki az elidegenedés szomorú áldozata, hanem egy zseniről. Ez az ember szereti a színházat, és alkotni is tudna benne. Olyan műveket hallunk tőle, amiktől teljesen a hatásuk alá kerülünk. A színdarab (Alfonz, a csábító) önmagában nem sokat mond, elég klisészerű, de ahogy Keresztes előadja, az a minuciózus megformáltság, a színészi eszközök kimunkáltsága azt vetíti elénk, hogy Popriscsin egy igazi színházi zseni tudna lenni. Maga a darabjának a szövege, a mondanivalója primitív, de tudjuk, hogy nem attól zseni a zseni, hogy az alkotásának mondanivalója van, hanem hogy több van benne, mint a gondolatok összessége.

,,Monoton egyhangúság.''² Még jobban átüt Popriscsin zsenije, amikor abban a pillanatban, amikor megszólalni hallja a kegyelmes úr lányát, angyali hangon egy maga komponálta csodálatos többszólamú dalt énekel. Szánalmas a szituáció? Igen. Zseniális az alkotása? Igen. Van Gogh élete is szánalmas volt. És?

A looperrel (gyakorlatilag keverő, amit Keresztes Tamás kezel) készített zenei kompozíciók amellett, hogy dramaturgiailag fontosak, nagyon sokat oldanak az önmagában nyomasztó szituációkon. Hasonlóképpen a viccesbe hajló történetek és szellemes színpadi tevékenységek.³ Ezek erősen segítik a nézőt, hogy ne csak jónak és okosnak, de néha szépnek és kedvesnek is lássa azt, ami abban a dobozban történik.

Popriscsin zsenijének utolsó szép megnyilvánulását akkor látjuk, amikor elborítják az őrület hullámai és egy fülbemászó könnyűzenei slágert ír Spanyolország új királyának üdvözlésére, aki persze saját maga lenne. Lehetne úgy is érteni, hogy zenéinek monotonitása kifejezi életének szürkeségét, egyhangúságát. De ez olcsó magyarázat lenne. Lehet mondani, hogy Sven Vath, Schiller, Robert Miles vagy Avicii unalmas, de közben azt is tudni kell, hogy ezek a szerzők millióknak szereznek örömet a művészetükkel. DJ, színházi rendező, színész, komponista, ezeket a pozitív kiutakat ajánlja fel Gogol, Keresztes és Bodó a főhősnek. De ő nem él velük.

DJ Pop-Rey

Vannak negatív kiutak is felkínálva az életében. Azokkal a mozgatókkal, amik neki vannak lehetne gyilkos, zaklató, alkoholista. Ezek mind kiváló menekülési utak lennének az őrültségből. Lehetne forradalmár. A hangok visszhangozzák a fejében: lehetnél király, hadseregtábornok, polgár, akár paraszt is, akár paraszt is, akár paraszt is, akár paraszt is... A darab ezt a megoldást is felkínálja a hangjai által: legyen tekintettel az alsóbb társadalmi csoportokra és tegyen értük. De ő mindezek közül azt választja, hogy ő király lesz. A lehetetlent választja, és ezzel automatikusan az őrületet. Itt egyáltalán nem társadalmi kényszerekről beszélünk. Nem éri őt több társas deprimáló tényező mint minket. Egy rossz döntés eredménye az őrület. Egy bezárkózó személyiség rossz döntése.

Természetesen az őrületben feloldódik a választott lehetetlenség és Popriscsin átkerül a fénybe.

,,Végül minden végső helyére kerül, // maradok – ott, ahol voltam – egyedül. //Beborítva sugarakkal, // szemben állok a Nappal.''

,,Az ember tiltakozása a konzumidiótává válás ellen.''² A szöveg és a színdarab végtelenül gazdag olvasatokban és nagyon sok vonatkozásáról lehetne még beszélni. Utoljára már csak egyet említünk. Keresztes és Bodó bátran, de nem erőltetetten aktualizál. Felvillantja azt az olvasatot is, hogy Popriscsin a beteg magyar társadalom lelki állapotát is kifejezi. A valóság és a mindennapok tudatos és felelősségteljes megélése helyett az urak és királyok alakította szappanoperát bámuljuk, miközben egy sor olyan döntést hozunk, ami saját jövőnket ássa alá, és taszít minket a társadalmi elnyomás karmai közé. Másokat hibáztatunk a saját állapotunkért, de magunk állunk szolgasorba. Mindezeket a jelenségeket az alkotók a darab szövegének apróbb változtatásával mutatják be nekünk. Popriscsin korholja a franciákat, mert sajtószabadságot akarnak, és mert már a fél országuk mohamedán hiten van. Vádolja a német kancellárt (eredeti szövegben a birodalmi kancellárt), aki a háttérből irányít és úgysem hagy semmit sem tenni a többi uralkodónak. Erre a társadalmi Popriscsin-jelenségre emlékeztet a dátum, a királyválasztás szövegbeli 2000-ről darabbeli 2018 április 43-adikára változtatott napja. A magyar Popriscsinek várva várják 2018 április 43-adikát, amikor végre megkoronázhatják a királyt, akinek a léte megnyugtatja őket, hasonlatos hozzájuk és természetesen férfi, mert a nőknek nem való egy ország vezetése. Igen, milliók vannak köztünk, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint Popriscsin. Ez félelmetes! 

Ha most a politikáról el is feledkezünk, akkor is azt láthatjuk, hogy Popriscsin nem azért őrül meg, mert nem bírja a konzumidiotizmust, hanem épp ellenkezőleg. Azért mert meglépi a lehetetlent, beképzeli magának, hogy a gazdagokról és szépekről szóló szappanoperának ő is része. Hogy ő nem más, mint (az akkor valójában már rég halott) VII. Ferdinánd, akinek a halála miatt 1833-ban valóban a műben emlegetett spanyol örökösödési válság tört ki. Ezzel jut el Popriscsin az őrületbe, és éri el a lelki megnyugvást is: a valóság többszörös tagadásával feléleszti a halott királyt, mint saját magát és kinevezi új királynak.

(Fotó: Takács Attila) 

Kedves Keresztes Tamás, Bodó Viktor és a darab alkotói közössége, nagyon köszönjük ezt a páratlan színházi élményt, amivel elkápráztattatok minket!

Jegyzetek

^{1. Ny. V. Gogol, Egy őrült naplója, ford.: Czimer József mek ↩}

^{2. Ezek a bold face-en szedett kiemelések ironikusak. Nem gondoljuk őket komolyan, sőt, pont az ellenkezőjét gondojuk, ahogy meg is indokoljuk. De nagyon jól hangoznak egy színházi kritikában. Holott, ...↩}

^{3. Őrült önfegyelem, a Vasárnapi hírek interjúja Keresztes Tamással ↩}