Bertolt Brecht: Kaukázusi krétakör, Katona József Színház, Kamra, 2018. január 3., 19:00

Pálmai Anna, Zsámbéki Jakab. Fotó: Püskel Zsolt.

Játsszák: Pálmai Anna, Kocsis Gergely, Péterfy Bori, Mészáros Béla, Borbély Alexandra, Molnár Gusztáv m.v., Pálos Hanna, Rajkai Zoltán, Szirtes Ági, Tasnádi Bence, Vajdai Vilmos, Zsámbéki Jakab/Varga Koppány.

Fordította: Szabó-Székely Ármin, dalokat fordította: Ungár Júlia, díszlet: Szakács Ferenc, jelmez: Nagy Fruzsina, jelmez-asszisztens: Szelei Móni és Komlóssy Petra, zenei vezető: Gáspár Gergely, Nagy István, Péterfy Bori, zenei dramaturg: Mátrai Diána Eszter, asszisztens/súgó: Héricz Anna, Sütheő Márton, dramaturg: Szabó-Székely Ármin, rendezte: Székely Kriszta.

Brecht és Katona időutazás a múlt színjátszásába. Brecht a 70 évvel ezelőtti polgárnak, a Katona a 20 évvel ezelőtti pesti polgárnak szól, legalább is valószínűleg, nem a Két Lámpásnak. Ennek ellenére, tehát meglepő módon, 4/5-ös osztályzatot adnánk az előadásnak. A produkcióban a Szabó-Székely Ármin–Székely Kriszta páros  jó munkát végzett. Persze könnyű olyan páratlan színésztehetségekkel jó előadást létrehozni, mint Molnár Gusztáv vagy Péterfy Bori.

Különleges időket élünk – bár ne lenne így! Az előadások ma Budapesten arról szólnak, hogy tennünk kell, lépnünk kell, változtatnunk kell a világon. ,,Nem én vagyok, aki valamitől fél, az te vagy és nem én!'' halljuk az egyik előadásban, ,,ne alázzon meg a tanár, boltos, orvos'' halljuk a másikban, ,,én nem akarok ilyen országban élni,, halljuk a harmadikban, ,,azoké legyen ami van, akik jól bánnak vele'' halljuk a Kaukázusi krétakörben. Lássunk, értsünk, tegyünk! Még ha fáj is, nehezünkre is esik ennek a szükségességével szembenéznünk. Amiért pedig a színészek, rendezők, dramaturgok, írók sokat tesznek az, hogy ez a szembenézés már végre-valahára megtörténjen. ,,Az a jó színház, ahol botrány van'' mondja Vajdai Vilmos a pótszékfoglaló oldalán megjelent beszélgetésben. A nézőt aktivitásra, döntésre, kritikára és önkritikára, tettre késztető színjátszás pedig nem más, mint a zseniális Bertolt Brecht által a nyugati színházművészetbe beemelt módszer. A ,,különleges idők'' következménye, hogy sok Brecht színművet nézhetünk a városban, ha erre fáj a fogunk. A Katona mellett  a Víg és a k2 is játsza (a Stúdió K-ban) a Szecsuáni jólélek-et (Jóembert keresünk, illetve Mielőtt az éj leszáll címen), február 28-án lesz a bemutatója a Stúdió K és a k2 közös produkciójának a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban című produkciónak, az Ódry Színpadon ugyanez a mű vizsgaelőadásként szerepel (Félelem és fogcsikor – zenés nyomorgás a Harmadik Birodalomban). 

Vajdai Vilmos készül, hogy beszélgessen a nézőkkel az előadás előtt. Fotó: Puskel Zsolt.

A neves kritikus szerint meglepő, hogy ott vagyunk közel a színészekhez és elől, szemben, oldalt, mindenhol nézők vannak. Most nem az, hogy Brechtre jöttünk, és az erős fény, a többi néző látványa, hogy a színészek a  szemünkbe néznek, pont azt a brechti üzenetet közvetíti, hogy nekünk, polgároknak közös társadalmi, szociális, közművelődési feladataink és kötelességeink vannak. Hanem, hogy a független színházak nagy részében éppen ez a színészi közvetlenség a megszokott, és az lenne a meglepő, ha egy kamaraelőadásban nem így lenne. A probléma éppen ebben gyökerezik. Brecht színházi nyelve mára természetessé vált. Ha a közös bevonódás élményét akarja egy produkció létrehozni, akkor más eszközökhöz kell nyúlnia. Úgy például, ahogy azt a k2 Színház színházi nevelés előadásaiban teszi, és ahova mi éppen ezért járunk nagyon szívesen. Székely Kriszta rendezése így egy mára klasszikussá vált eszköztárat mozgósító, némi tanulsággal záruló, néhány kiváló ötlettel fűszerezett remek előadás, ami azonban az eredeti brechti értelemben – direkt vagy szándékolatlanul – célt téveszt. A nézők egy csodálatos spirituális élménnyel távoznak, mely azonban csak individuális szinten mozgósít, a közösségi szint üresen marad. A jó kísérletek ellenére még az is lehet, hogy korunk Brechtje ezideig nem született meg.

Prológus. Kocsis Gergely. Fotó: Püskel Zsolt.

Kollektivizálás, népnevelés. Az előadás a Vajdai Vilmossal való beszélgetés után egy kolhozbeli idealizált jelenettel indul. A színészek felolvassák a Kaukázusi krétakör prológusát, melyben egy demokratikus döntés születik arról, hogy a két kolhoz egy adott területet hogyan hasznosítson mindkettőjük javára. A darabban a döntés után a tagok egy előadással kedveskednek egymásnak, ami a voltaképpeni előadássá válik, és amelyet elvileg a kolhoz tagjai játszanak. Ám itt azért nincs direkt olvasat. A kolhozos jelenetet a színészek felolvasószínházi módon adják elő, majd ezt követően állnak csak neki a játéknak. Az előadást figyelemreméltó mondatok keretezik. Elhangoznak az előadás társadalmi alaphelyzetét bemutató

Senkié sem volt semmi »mindig is«. Fiatal korodban még te sem voltál a magadé, hanem a kacbeki hercegé voltál.

szöveg. Majd az előadás ezzel zárul: ,,És ezután az este után eltűnt Azdak, többé senki se látta. De Grúzia népe nem feledte el és bíráskodása idejére még sokáig úgy gondolt, mint a majdnem-igazság kurta aranykorára.''.

Annak ellenére tehát, hogy a szocializmuson – a bulvárban – általában nevetni szoktunk, itt most más kontextusban szerepel a háború utáni Grúzia kolhozközösségének anarcho-szindikalista – Brecht által erősen idealizált – társadalmi kerete. Erős kontrasztot mutat a korábbi rezsim antidemokratikus, autokratikus és feudális berendezkedésével, melyet a demokrata völgylakók megvetnek. Látni fogjuk, hogy az előadás valóban azt mondja nekünk, hogy a hercegek véres, reménytelen, pénzimádó feudális világa után természetes várakozás a nép részéről egy a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasára alapozott demokratikus világ.

Isten a szeretet. Eddig az előadásban a kollektív szint. Innen ugyanis egyre beljebb megyünk egy olyan örvénybe, aminek a közepén ott van a totális azonosulás a központi figurával Gruse Vacsnadzéval (Pálmai Anna). Székely Kriszta rendezése a darab olyan elemeit emeli ki, melyek talán nem voltak a marxista Brecht direkt szándéka szerintiek. Ahogy megismerjük a grúz lány történetét, aki magához veszi a herceg elárvult gyermekét egyre inkább transzcendens élmények ostromolnak minket, melyek olyan spirituális élménybe torkollnak, ami alól nem tudjuk magunkat kivonni: felismerjük, hogy a hatalom, mely a világot kellene, hogy irányítsa a szeretet. 

Székely Kriszta markol egyet a szívünkön. Az árva kisded egyszerre egy bebugyolált rongy, amit szorongatnak a szereplők, ám ugyanakkor, amit belelátunk mi és Gruse (Pálmai Anna) az egy komoly, kedves, érző kisfiú Zsámbéki Jakab. Ha a gyerek csak egy gubanc törülköző lenne és a színészek maszkot viselnének, ahogy az Brecht instrukciója volt, akkor az élmény – a szívfacsargatás – nem jönne létre. Zsámbéki Jakab szeretetre éhes gesztusai és tekintete mélységesen emberszerűvé, visszautasíthatatlanná, az univerzum középpontjává teszik a herceg kis porontyát. Teljesen megértjük, hogy Gruse miért nem tud ellenállni neki. A szent család harmadik tagja Szimon Chachava, a katona (Mészáros Béla). Ők az emocionális magja az elődásnak, ha alakításaik nem lennének páratlanul hitelesek és megrendítők, akkor ez az előadás nem lennne az, ami, vagyis a jóságra való vágyakozás hatalmas diadala. Ők töltik meg a szívünk poharát csupa szeretettel és Azdak bíró (Kocsis Gergely) lesz az utolsó csepp a pohárban, ami miatt túlcsordul a szeretet bennünk. Pálmai Anna alakítása az első perctől az utolsóig behúz minket egy olyan világba, ahol csak mi vagyuk és Gruse, eltűnik körülöttünk a Kamra, a nézők, a darab többi része. Játéka nyomán megelevenedik előttünk a káoszba sodródó hercegi palota, a szakadékon átívelő kötélhíd, a hegyi falu, a tárgyalóterem. Mészáros Béla tökéletesen letisztult művészete, mellyel megformálja a Gruséba szerelmes katonát egyszerűségében is kiragyog az előadásban látható színészi munkák közül.

Mészáros Béla, Zsámbéki Jakab, Pálmai Anna.  Fotó: Horváth Judit.

Kiábrándult értelmiségi. Azdak bíró (Kocsis Gergely), aki végül a megoldást adja a gyermekelhelyezési ügyre a legjobb példája annak a képnek, amit a kiábrándult értelmiségi c. facebook oldal mutat be nekünk. Kocsis Gergely játéka a legaprólékosabb részletességgel kidolgozott színészi munka. Minden mozdulat, minden szó a helyén van. Teljesen az a színvonal, amit mi a független társulatoknál megszoktuk, ahol a színész a karakter legkisebb  arcrándulását is uralja. Minőségben tökéletes párja közös jeleneteikben Rajkai Zoltán, akinek a karaktere (Sauva) a darabban dramaturgiailag egy-két szinttel sekélyebb rétegben mozog. Ahogy Rajkainak felcsillan a szeme, mosolyra húzódik a szája, ahogy élvezi az egész előadást és benne a szerepét minket is fesztelen örömmel tölt el. Totális ellenpárját alakítja Azdak bíró karakterének. Nota bene, nagyon jó látni Rajkain, hogy ennyi év után sem fáradt bele a színjátszásba, sőt a lelkesedése olyan hatalmas, hogy az egész Katonát képes lenne elvinni a hátán.

Sauva (Rajkai Zoltán) és Azdak bíró (Kocsis Gergely). Fotó: Horváth Judit.

A művészvendégek és mellékszereplők. Nekünk Péterfy Bori mindig is a krétakörös Péterfy Bori lesz. Habár popsztár, de ezt mi az előadás alatt elfelejtjük: ő is egy tagja a társulatnak. MC-ként irányítja a közjátékokat, egyenként végighordozza a szemét a közönség tagjain, fenntartja az érzést bennünk, hogy nem véletlenül vagyunk itt, és dolgunk van azzal, amit látunk. Ebben az előadásban nem kizökkenünk, hanem bevonódunk az énekek alatt. Az énekek megvilágítják, hogy mit kell kezdenünk ezekkel a szituációkkal, egyáltalán nem formálisak, hanem szervesen gyökereznek az előadásban sorakozó eseményekben.

Énekes (Péterfy Bori). Fotó: Püskel Zsolt.

Molnár Gusztáv átalakulóművésznek nem okozott gondot azt a varázsképességet elsajátítania, ami abban áll, hogy elmormolja magában a szavakat: ,,hipp-hopp, az legyek, aki akarok'' és azonnal azzá válik. Ha kell jól megfizetett gyerekorvos, ha kell vérgőzös tekintetű tengerészgyalogos, ha kell falubeli nép, ha kell firnyákos ügyvéd. Miközben egyeseken látszik a kínlódás és a küzdés, hogy hitelesen eljátsszák a szerepüket, mégsem sikerül, addig Molnár Gusztáv félkézzel megcsinálja, amit a rendező mond. Hihetetlen tehetség! És nem sugárzik belőle az a modorosság, hogy ő Magyarország legjobb kőszínházának művésze és óriási jelentőségű művészi teljesítményt ad le. Gusztáv csak csinálja és elégedett azzal, hogy a Terminal Workhouse társulatban hozzá hasonló óriásokkal játszik az egy mindenkiért, mindenki egyért elvét követve. Mellesleg besegít a Katonának színjátszani. Amúgy ugyanez igaz a Katona művészére Pálos Hannára is, mármint hitelességben, szerénységben, képességben.

Molnár Gusztáv, Pálos Hanna. Félnek. Fotó: Püskel Zsolt.

Borbély Alexandra (hercegné, liba) szerepei sok szempontból nem hálásak. Gonoszt és számítót vagy butát játszik, és rossz embert játszani megviselheti a színészt. És még csak nem is központi ez a gonosz szerep, Gruse van itt a középpontban. Viszont nagyon hiteles az alakítása és észrevehető, hogy nagyon kimunkált. Jó lenne nekünk őt még főszerepben is látni, hogy jobban megcsodálhassuk. Szirtes Ágiról mit mondhatnánk? De most komolyan! Ő egy intézmény. Nézzük és csodáljuk.

Többek közt Szirtes Ági és Borbély Alexandra. Fotó: Püskel Zsolt.

Minek? Kicsit sok a szereplő az előadásban. Mi ehhez nem szoktunk hozzá. Simán ki lehetne hagyni belőle Tasnádi Bencét és Vajdai Vilmost. Kettejük bohóckodása hűen tükrözi a Katona nagyszínpadának minőségi bulvárjából a Kamrába átszivárgó szórakoztatási kényszert. A Gálvölgyi-show-ból ismert karakterek, amiket hoznak iszonyúan elütnek a többi színész eszköztárától. Tasnádi modorossága és jellegzetes hanghordozása minden szerepéből kiütközik. Vajdai szerepei teljesen szétverik a jeleneteket. Ha van elidegenítés az előadásban (ez vita tárgyát képezheti) akkor az ő kettejük játéka biztosan az. Eszünkbe juttatják, hogy színházban vagyunk és ők ott színészek. Miközben Péterfy Borit egyáltalán nem a koncertszituációban, hanem igazi énekes játékmesternek látjuk, addig Tasnádin látható, hogy sokan sztárolják, Vajdairól pedig virít, hogy ő a kísérleti színházból ismert excentrikus figura. Jól áll neki a prológus előtti beszélgetés, de pont azért, mert ő a Vajdai. Nemhogy késik a karakterük, egyszerűen be se jön a színpadra. Ketten magukat játsszák, nem a szerepet.

Rendezés és dramaturgia. Székely Kriszta rendezései – most már ez számunkra kezd körvonalazódni – rendkívül intuitív rendezések. Mi, Két Lámpás, nem vagyunk ehhez hozzászokva. A befejezetlenség, a lyukasság, a szétesés képzetét kelti számunkra, ha a színészi játék pusztán úgy van kordában tartva, hogy a rendező azt mondja: ,,itt pedig csinálj valamit!''. Ez azért baj, mert az üresjáratok, a céltalan, funkciótlan jelenetek a nézők türelmével való tisztességtelen játék. Nincs erre az embernek ideje. Mutassák meg, amit akarnak, a habot köszönjük szépen nem kérjük! Természetesen vannak nagyon jól összeszerelt jelenetek. Jó, lehet, hogy mindegyiket jól összeszerelték, csak nem volt egy külső szemlélő, aki bizonyos esetekben azt mondja, hogy na ezt inkább ne, vagy hogy inkább hagyjuk ki. Ilyen végiggondolatlan figura Vajdai Vilmos gonosz hercege, aki minden sztereotípiával fel van ruházva, amit a figyelmetlen és ellenséges társadalom a melegekre aggat. Miért kell selypegni és miért kell mesterkélt homoszexuális allűrökkel felruházni egy karaktert 2017-ben? Mit akar ezzel mondani a rendező? Hasonlóképpen gáz Borbély Alexandrával a lúvnyát eljátszatni. Miért? Mit mond ezzel a rendezés? Milyen funkciója van a Szeszélyes évszakokból ismert bohózati figurák eljátszatásának? És tényleg nincs más? Tényleg nem tudnak másmilyenek lenni ezek a színészek? Azt le se merjük írni, hogy ha azt gondolja Székely Kriszta, hogy ezt a néző megnevettetése miatt szükséges betenni, akkor nagyon félreérti a nézőket és sajnos erősen lenézi őket. Persze a végiggondolatlanság egyáltalán nem baj, ha valóban intuitív rendezést művelünk. De az összképre akkor is figyelni kell.

A nyílt próba

Vannak azonban kiváló ötletek. A forgószínpad, középen a koporsóalakú emelvénnyel nagyon erős kép. Nem kell magyarázni miért. A minimáldíszlet és a színészi eszköztár maximálisra csavarása felnagyítja az élményt. Székely Kriszta rendezése főképpen színpadi képekre alapoz, amit itt a Kamrában, éppen ezzel a minimális kelléktárral nagyon ügyesen valósít meg. Emlékezetes a herceg (Rajkai Zoltán) elleni orvtámadás lelassított, kiemelt jelenete, ami beleég az ember retinájába. A Katonát látogató nézők megmozgatása is bátor és szellemes ötlet. Péterfy Bori és bandájából két fő szerepeltetése jelenidejűvé teszi az előadást, a songok közben nem lökődünk át a 40-es évek világába. Az elidegenítés hagyományától való merész elrugaszkodás, ami jellemző a darabra szintén egyedi és figyelemre méltó megoldás – akár szándékos volt, akár csak az alkotók intuíciója diktálta ezt. Szabó-Székely Ármin ügyesen kimazsolázta és megtisztogatta a darabot a sok felesleges résztől. A szövege kiválóan harmonizál az előadással és a gördülékenysége nagyon jót tesz az érhetőségnek. Nyilván sok minden nem jött át számunkra a produkcióból, amit az alkotók beletettek, de mi még tanuljuk ezt a fajta színházi nyelvet. Ami viszont átjött nekünk, és megértettünk belőle, az tetszett.