2018. máj 20.

Pixel

írta: Két Lámpás
Pixel

Tóth Krisztina azonos című novelláskötete nyomán:

Pixel, Ódry Színpad, 2018. május 18., 19:00

edv_4387_-1024x628.jpg

Dino Benjamin (főorvos), Horváth Csenge (kutatóorvos) (Fotó: Éder Vera)

Játsszák: Ábel Stella, Antóci Dorottya, Darvasi Áron, Dino Benjamin, Ertl Zsombor, Horváth Csenge, Kovács Máté, Lukács Dániel, Márfi Márk, Márkus Luca, Reider Péter, Rudolf Szonja. Design: Pajor Patrícia, Herman Anett, dramaturg: Faragó Zsuzsa, rendezte: Forgács Péter.

Tóth Krisztina szövegei olyan jók, hogy érdemes őket színpadról is a nagyközönség elé tárni, hátha úgy még többen kapnak kedvet az olvasásához. Az előadás azoknak is ajánlható, akik szeretik magukat beleélni a harminc-negyven évvel ezelőtti világ hétköznapjaiba, de a mai színházlátogató húszasok is nagyon sok jelenetet a magukénak érezhetnek benne. Hosszú, de részletgazdag és lebilincselő ez a produkció, visszatérő történeti szálai miatt pedig szokatlanul nagy magyarázó erővel bír a ma embere számára. Már ha szüksége van bárkinek is magyarázatokra ebben a tények utáni világban. Tóth Krisztina 2011-es novelláskötete és a belőle készült színpadi alkotás a boldog békeidőkbe vezet vissza minket, mikor az, hogy a társadalmi igazságok relatívak, közismert tény volt. Ma már a magunk társadalmi igazságát sem vagyunk képesek felismerni, nemhogy mások igazságát meglátnánk és azt figyelembe is vennénk.

Az előadás adatlapja az Ódry Színpad oldalán.

A darab dramaturgiai váza, hogy az előadás a 70-es 80-as évekbeli gyerekekkel és szüleikkel kezdődik, és az ő kardinális életeseményeiken keresztül jutunk el a közelmúltba, becsatlakoztatva pluszként néhány karakter mellékszálát. A rendező, Forgács Péter a novelláskötet struktúráját megtartva álmodta meg a produkció ívét, és hozza bennünk létre azt a bizonyos ,,aha élményt'', amire mindannyian oly annyira várunk egy előadás kapcsán. Tóth Krisztina szövegeit elképesztő mennyiségű munkával dolgozhatta át a dramaturg, Faragó Zsuzsa, hogy a novellákban beszélő megfigyelő helyett inkább a karakterek beszéljenek önmaguk sorsáról, saját múltjukról, vagy a narrátor szövegeit dramatizált szituációkban láthassák a nézők. Nyilvánvalóan a játszók is nagyon erősen hozzájárultak a szövegek párbeszédes formában való rekonstrukciójához, ez látszik abból amilyen jellegzetes és hiteles alakítást nyújtanak a szerepeikben.

28336671_1893230157355750_1806897775216632940_o-1024x622.jpg

Márkus Luca (háztartásbeli), Kovács Máté (trolibusz vezető), Márfi Márk (Misi) (Fotó: Éder Vera)

Ezen a ponton érdemes picit lelkiznünk azon, hogy milyen értelemben kritizálhatja egy amatőr színikritikai blog az SzFE hallgatóit és előadásukat. Semmiképpen sem úgy, ahogy a klasszikus profi kritika, ami a színészeket kvalitás szerint értékeli. Ez részünkről kóklerség lenne, mert mi a színjátszáshoz egyáltalán nem értük (mondjuk persze annyiban értünk, amennyiben egy tanár borzasztó sok színi technikát tud alkalmazni a munkája során). A szereplők egy része kőszínházakban fog elhelyezkedni (amiket mi legfeljebb csak évi egy számjegyű alkalommal látogatunk), más részük a számunkra kedves független szférában fogja megtalálni a helyét. Mi ezt az előadást úgy vagyunk csak képesek elemezni, mintha egy független színházi produkció lenne, és semmit sem fog mondani arról, aki később nagy állami társulatoknál lép majd színpadra. Az egy teljesen más kritikai hozzáállást feltételez, hisz ott nem egyedi produkcióra szövetkeznek alkotók, hanem évadra, évadokra szerződnek színészek, rendezők, dramaturgok. Márpedig a Pixel egy nagyon jó ,,független előadás'', és nyekk nélkül beleillene pl. a Jurányi Ház repertoárjába, amely intézményről Térey János a minap azt mondta, hogy a komfortzónából kilépő és fesztiválválogatásra érdemes előadásokat ott érdemes keresni. (Nem beszélve azokról a helyekről, ahova kényelmességből még Térey sem tér be.)

A szálak közül egy egyik legmegrendítőbb és a novellák közül az egyik legkorábbi, ami a darabban megjelenik a radiológus doktornő (Horváth Csenge) és a gyerekkel otthon maradó férj (Lukács Dániel) története. Mi nézők mindig azt keressük az előadásokban, amikor minket játszik el a színész, és Lukács Dániel pillanatról pillanatra visszaadja azt a beletörődő, mégis végtelen odaadást, amit az anyás gyerkőc (Márkus Luca) mellett élhet át az apa. Ráadásul a jelenet kompozíciója olyan, hogy párhuzamosan megy a csemete viselkedése az anya (Horváth Csenge) Ulmba érkezésével, ami igen figyelemre méltó megoldásként emeli ki az anya érzelemhullámzását. Horváth Csenge szép énekhangja közvetíti számunkra a kutató orvos szakmai megdicsőülését, amit persze jóval később már egy másik korban, szégyenérzet egy egész sötét foltja fog követni.

11863414_878137042240522_8447619790545535249_n.jpg

Lukács Dániel (apuka, parasztgazda, stb...) (nem volt róla értelmes előadáskép, ezért a fb oldalán kerestünk egyet)

A tiniszerelemnél elmaradhatatlanul biciklivel jelenik meg Reider Péter és Antóci Dorottya párosa, aminek a romantikája mindenkit visszavet a saját szép emlékű múltjába.  És persze nincsenek egyedül, a gyermekkor kötelező velejárója a kiskutya. Szinte halljuk Dino Benjamin hangját: ,,hadd játsszam el a kutyát is én.'' (vö.: Nádasdy). Nem lesz ebben persze túl sok köszönet, ahogy a Biblia mondja, ,,fiatalságunk vétkeitől ments meg uram minket''. Pedig ezek a vétkek elkerülhetetlenek, testünkbe írt képletek, vagy fogalmazhatunk úgy is: eredendőek. Persze éppen ezért ezek nem vétkek, csak események, amelyek evolúciósan kódolva vannak. A civilizáció szövődménye azonban a lehetőség a gyermekről való lemondásra, ha már elvetetni nem lehet. Ábel Stella hivatalnoknőjében, aki a lemondást intézi, benne van az egész késő nyolcvanas évek irodahangulata. Antóci Dorottya lemondójában, későbbi franciatanárnőben ott van a társadalmi női szerepből kilépő, a gyermektelen nőkre lehulló elhelyezhetetlenség: tulajdonképpen ki is ő, ha nincs gyereke és nem is akar?

10fd89216b5924e9db08a5ab94381a85-rimg-w720-h465-gmir.jpg

Reider Péter (pasi) és Márkus Luca (nőci) (Fotó: Éder Vera)

Más jellegű a felnőtt szerelmi szál, a mérnöké (Ertl Zsombor) és szeretőjéé (Rudolf Szonja) no meg a feleségé (Ábel Stella). Ebben a csodálatos kapcsolatban a szerelem kreativitása válik tetten érhetővé. Nem lehet elfelejteni, amiként a mérnök nevet ad szerelme anyajegyeinek: Névusz, Ici, Pici, Holvagy, Titkos, Ronda, Nemszeplő. És persze még valami: a házasság, mint szociális és egészségügyi intézmény és nem mint varázslat. Külön egységet képez a szexbe szerelmes erdélyi származású francia David (Darvasi Áron) és szerelmeinek (Rudolf Szonja, Horváth Csenge) jelenetei és a női mellbe (Márkus Luca) szerelmes férfi (Reider Péter) története. A Darvasi Áron – Rudolf Szonja páros a legabsztraktabb jelenetsort játssza el, de nagyon jól illik ahhoz a meg nem értéshez, ami a pár két tagja között van. Bekötött szemmel mondják el monológjaikat egymás körül kavarogva, másról beszél az egyik, másról beszél a másik, és bár felvillan a megértés reménye egy ponton, de nem történik meg a valóságos párként való összekapcsolódás.

28070614_1893230170689082_4670331683568966337_o-1024x733.jpg

Rudolf Szonja (anya), Antóci Dorottya (nagylány) (Fotó: Éder Vera)

És van itt két a többi közül kiemelkedő szál. Kovaljov Misike (Márfi Márk) talán túlvédett, talán valóban ápolásra szoruló kisfiú, példakép apukája (Kovács Máté) ill. a gyermek személyiségét, fizikai tulajdonságait befolyásoló nőké (Horváth Csenge, Márkus Luca). Márfi Márk átváltozómester mindhárom szerepében felidéz bennünk jól ismert karaktereket. A kisautóval játszó kissé túlkoros, talán aspergeres kisfiútól, a bárgyú, jószándékú, de az élethez túl egyszerű biztonsági őrig és a zárkózott, szavakban magát nem túl jól kifejező, de extra érzelemgazdag bomber dzsekis húsz évesig. Emlékezetes, ahogy a trolival valóságos csodát tévő apját (Kovács Mátét) ünneplő tömeget büszkén körbefutja, ahogy az általa megformált karakter hasonló viselkedését a mindennapi életben is jól ismerjük. Azt már Fehér Elefánt is írta, hogy Márfi Márknak nagyon erős jelenléte van a színpadon, de ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a többiek ne tudnának betölteni a játékukkal bámekkora színpadot is. A másik, a történet kimenetelét tekintve kiemelkedő vonal Öcsié (Dino Benjamin), a cigány srácé. Ő két infernális esemény központi figurája egyfelől mint áldozat, másfelől mint elkövető. Infernálison érdemes azt érteni, amikor az ember felett mindenféle indok nélkül átveszi a gonosz az irányítást. Öcsi egy végtelenül jólelkű gyerek és Kovaljov Mihály is egy békés jóember, de rosszkor voltak rossz helyen. A Golgota út menti gyártelep nem nagyra nőtt gyerekeknek való vidék. A kiváló döntéssel szimbolikusba tolt verési jelenetek, a realista megformálás helyett az étellel való munka, a fizikai színházak kifejezési módjait idézi fel bennünk.

edv_4300_-1024x679.jpg

 Ábel Stella (hivatali néni) (Fotó: Éder Vera)

Viszonylag hosszan fogunk időzni a meleg szállal kapcsolatban, mert a Két Lámpás két kiemelt elemzési szempontja a nők és az LMBT emberek megjelenésének vizsgálata. (Nem véletlenül a Tóth Krisztina írásából készült előadást választottuk ki az Ódry repertoárjából és nem mást.) Jean-Philippe (Ertl Zsombor) és Jyran (Kovács Máté) története a novellaciklushoz képest kissé vázlatosra sikerült. Igaziból minden kiolvasható a jelenetből, de csak akkor érthető, hogy ki mit miért csinál, ha elolvassuk hozzá a vonatkozó novellát a könyvben (a Pixel elolvasását amúgy mindenkinek ajánlunk, akinek az előadás tetszett, annak nagyon fog tetszeni az írás is). Olyan módon mutatja be akár Tóth Krisztina, akár az előadás a melegeket, aminél enyhén szólva nálunk rezeg a léc és talán le is esik. Persze, hogy a melegek egzaltáltak, persze, hogy  vagy művészieskedő széplelkek, vagy traumát átélt emberek, akik ebbe menekülnek, vagy az élet ifjúi félreértésének stádiuma ez. Ebből a heteronormatív narratívából sem Tóthnak sem az alkotóknak nem sikerült kilépniük. Jó példaként említhetnénk Ördög Tamás Négy fal között c. előadását, amiben igazi LMBTQ emberek szövegeiből és történeteiből raktak össze jeleneteket és azok a történések sokkal hitelesebbek voltak, még akkor is, ha nem voltak a szövegeknek olyan művészi értékük – lévén nem profik írták – mint az alkotók által írtaknak. Lehet, hogy meg kellett volna kérdezi igazi meleg embereket, hogy mit gondolnak erről a jelenetről, akár csak részletekbe menően, akár az egészet tekintve. Mindazonáltal nagyon helyén van, hogy az Ódryn ilyen bátran bevállalták a két fiú közötti szerelmi jelenetet. Lehet, hogy később a szereplőknek egész életükben nem lesz még egy olyan helyzet, ahol ilyet eljátszhatnak. Volt már arra példa, hogy a színművészetiről kijött alkotók a széles nagyközönség előtt pusztán csak annyit tettek, hogy az egyik női karaktert fiú játszotta (a népnevelés nem elhanyagolható szándékával), ám felháborodásuknak adtak hangot a nézők, mikor a két karakter egyszerűen csak megpuszilta egymást. Mivel éppen egymás után két előadást láttunk abból a produkcióból, azt vettük észre, hogy másodjára a jelenet már kimaradt, félve a negatív nézői reakciótól.

Egy másik érdekes dolog, amire nem találtunk magyarázatot, hogy miért rejti el az előadás a heteroszexuális ágyjeleneteket, még szinte csókot sem látunk, minden a paplan alatt zajlik, míg a homoszexuális ölelkezés a szemünk előtt zajlik. Vajon ez tudatosan volt-e választva vagy csak így alakult? Ha csak úgy alakult, akkor vajon miért történhetett ez ilyen konzekvensen? És ha Pixel a címe az előadásnak, ami a forrásban Jean-Philippe teafilterekből készített kollázsára utal, ami Jyrant ábrázolja, azaz elég hangsúlyos, akkor mégis miért nincs ez a szál jobban megmotiválva az előadásban? Ha emellé a szál mellé tesszük a Dávid (Darvasi Áron) és szeretőjének (Rudolf Szonja) történetét, akkor hosszú, egymás melletti monológokat hallunk és értjük ki mit gondol, mit érez, mit miért tesz. Ezzel szemben a Jean-Philippe–Jyran-szálban semmit sem tudunk meg róluk, csak történnek, amik történnek.

Viszont az igaz, hogy elképesztően sok nagyon jó ötlettel tarkított a produkciónak ez a szála is, ahogy a többi is. Ertl Zsombor érdekesen megformált angol akcentusától kezdve Kovács Máté cigit a kezén elnyomó mozdulatáig (ami amúgy a novellában is benne van), Márkus Luca villámöltözésén és azonnali reptérre érkezésétől Márfi Márk jegyellenőr vonalának bekapcsolásáig Jyran távozásakor.

edv_4839_-683x1024.jpg

Ertl Zsombor (Jean-Philippe), Márfi Márk (Imi) (Fotó: Éder Vera)

Mindezekből látszik, hogy a rendező és a dramaturg hatalmasat markolt. Gyakorlatilag a teljes könyvet színpadra adaptálták, alig maradt ki részlet, fent leírni is sok volt még csak a viszonyokat és a karaktereket, amiket a színészek alakítottak. Ennél azonban nagyobb probléma, hogy Tóth Krisztina szövege mégis több, mint ami az előadásból lejön. Holott iszonyú munka lehetett a narratív szöveg átformálása és dramatizálása valami elveszett. Például kinek szól ez a produkció és ki szerette volna ezt kommunikálni? Az események egy része 1989 előtt zajlik, és a koncepció is olyan, hogy időrendben látjuk a történéseket. Mintha fontos lenne az, hogy valami abban a korban játszódott, mintha a kor lenne a fontos. Az első felvonásban végig azt éreztük, hogy ezt azért mi negyvenesek, pláne ötvenesek jobban tudjuk, és vajon mit akarnak mondani ott a színpadon nekünk azok a huszonévesek? Őszintén szólva, mivel mi 29 éve halljuk a Kádár-rendszerről való fejtegetéseket már eléggé csömörünk van tőle, nem beszélve arról, hogy azóta megtörtént az, amiről akkor még nem is álmodtunk, és amit Lakner Zoltán úgy fogalmazott meg, hogy mi, a rendszerváltást lelkes gyerekfejjel átélők kegyetlenül át lettünk verve, és akik akkor úgy tűntek, hogy az autokrácia ellen vannak, azok csinálnak most bolondot belőlünk. Nem véletlen, hogy a nézőtéren nem volt hatalmas sikere a Roxette Listen to your heart c. számának, mondhatni dermedten hallgattuk a kormányzó párt születésnapi dalát, miközben szívesen csápoltunk volna az énekes lányoknak és velük örültünk volna, ha képesek lettünk volna (persze lehet, hogy pont ez a zsigeri elutasítás volt a cél). 

pixel-original-108724.jpg

Antóci Dorottya, Dino Benjamin (karifa ága) (Fotó: Éder Vera)

A színészek csodálatosan alakították a szerepeiket, birtokában vannak mindazon tudásnak, ami ahhoz kell, hogy bármilyen társulatban megállják a helyüket. Mégis körüllengi az előadást valami hamisság, és ezt nem akarjuk nem megemlíteni. Egyetlen jelenet volt, amikor azt láttuk, hogy azokká váltak, akiket megformáltak, és ezért jöttünk ide ma este a Várkonyi terembe. Amikor egy vödör vízben mindannyian megmosakodtak és elkezdtek egymással hülyéskedni. Tökéletesen lefestette a ma alapélményét, a bizalmatlanságot a szóval szemben. Ebben a tények utáni világban a test realitását felhasználó hiteles, őszinte és egyedüli, szómentes kommunikációt. Akkor voltak ott azok a srácok azok, akiket meg szerettünk volna hallgatni, meg szerettünk volna nézni, akiknek a mondanivalója igazán érdekelt minket. Ez maradt ki a produkcióból, mint teljes egészből, bár részleteiben nem találtunk hibát a színészi alakításokban. Tóth Krisztina a testről, a testrészekről, a testhez való viszonyról, a test miatti megalázásról, a test test általi megalázásról szól. Nem nosztalgia-hullámvasút, nem népnevelés, nem történelmi események felvillantása, nem rendrakás a közelmúltban, stb. Tóth Krisztina egy mélyre érő láncra fűzte fel a testrészeket és az ezekkel kapcsolatos furcsa, kellemetlen, megalázó, kegyetlen vagy brutális, sőt fatális történeteit. A fej, a hát, a pénisz, a has, a láb, stb. története ez, és a produkcióban csak érintőlegesen lett erre rámutatva. A Forgács–Faragó rendező-dramaturg páros egy páratlanul sikeres darabban, a Stúdió K-beli Négyeshatosban – amit mi már háromszor láttunk különböző társaságokkal és valószínűleg még sokszor meg fogunk nézni – már feldolgozta az életesemények felfűzését az időre, a menetrendre, egy közlekedési viszonylatra. A Pixel ilyen feldolgozása sem rossz, csak a baj, hogy a Pixel ennél jóval több. Persze nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy bár a nagy összerendezés elmarad, mégis az 50-es korosztály elé nagyot robbanó nosztalgiabombát tesz. Hogy csak egy jellegzetes jelenetet említsünk, Lukács Dániel, mint férj két nő (Rudolf Szonja, Antóci Dorottya) utasításait követve díszíti a fenyőfát (Reider Péter és Dino Benjámin), ami az elején érthető okokból nagyon vicces, de a jelenet végén, amikor kibontja az angyalhajjal teli dobozt a néző sok súlyos dologra asszociálhat (így ennél a jelenetnél, jobb, ha nem tudja a novella kimenetelét.)

28335908_1893230487355717_149406605436275223_o-1024x688.jpg

Darvasi Áron (Öcsi tesója) (Fotó: Éder Vera)

Mielőtt azonban elkeserítenénk az alkotókat és elriasztanánk a nézőket el kell mondanunk, hogy nagyon sok kiváló, szájtátós megoldás van a produkcióban és nagyon sokszor leomlik a főiskolás cukiság a színészekről és kapunk tőlük egy olyan képet a megformált karakterekről, ami miatt emlékezetes az előadás és érdemes az újranézésre, kiváltja az alapos elgondolkodást. Ilyen nagyon átalakulós alakítás Lukács Dániel gonosz parasztgazdája, és mindennapok ódiumai alatt nyögő karácsonyi férje, Horváth Csenge szexéhes radiológusa, Márkus Luca pörgős szinglije, Kovács Máté kimért szikh fiatalembere (migránsbácsija), Ábel Stella proli házasságszerzője és rágózós-üvöltözős anyája, Darvasi Áron öntelt francia-székely-zsidó fiatalembere, Dino Benjamin betépett cigány fiúja, Ertl Zsombor felhőkben élő öreg mérnöke, Reider Péter egocentrikus szeretője, Antóci Dorottya érettlen érettségizője, Márfi Márk szerbiai magyar kivándorlója és Rudolf Szonja gyakorlatias, de a tapintat terén sete-suta bolti eladója.

Kedves Stella, Dorottya, Áron, Benjamin, Zsombor, Csenge, Máté, Dániel, Márk, Luca, Péter, Szonja, Patrícia,  Anett, Zsuzsa és Péter, köszönjük ezt az érdekes, emlékezetes és elgondolkodtató előadást!

Szólj hozzá

SZFE Ódry Színpad Forgács Péter