2017. jún 18.

Borisz Godunov (Katona József Színház) és Pikk dáma (Magyar Állami Operaház)

írta: Két Lámpás
Borisz Godunov (Katona József Színház) és Pikk dáma (Magyar Állami Operaház)

(Puskin,) Mogyeszt és Pjotr Csajkovszkij: Pikk dáma, Állami Operaház, 2017. március 9. 19:00

Kristian Benedikt, Rálik Szilva, Gál Erika, Budai Lívia, Kelemen Zoltán, Szemerédy Károly, Kiss Tivadar, Katerina Tarasova, Makszim Kovtun, Kovács István, Beöthy-Kiss László, Geier Lajos, Szűcs Árpád, Bakos Kornélia, Horti Lilla, Zavaros Eszter, Operaház zenekara, énekkara, gyermekkara. Rendezte: Vagyim Milkov, karmester: Kocsár Balázs, koreográfus: Viktor Volszkij.

Alexandr Szergejevics Puskin: Borisz Godunov, Katona József Színház, 2017. június. 16., 19:00

Bán János, Bezerédi Zoltán, Bodnár Erika, Dankó István, Dér Zsolt, Elek Ferenc, Kiss Eszter, Kovács Lehel, Kovács Tamás, Lakatos Dezső, László G. Attila, Lestyán Attila, Máté Gábor, Mészáros Blanka, Rujder Vivien, Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Varga Zétény, Vizi Dávid. Fordította: Radnai Annamária, Térey János, rendezte, Zsámbéki Gábor.

40048-queen-of-spades-logo.jpg

 Hermann (Kristian Benedikt) halála a Pikk dámában (az előadás posztere)

 

Figyelem! Ez most nem kritika, hanem párhuzamos elemzés a két előadásról.

 

Puskin két alkotásából (a Pikk dáma című novellából és a Borisz Godunov című színműből) méltán készült opera. Minél többet olvasgatjuk, hallgatjuk, elemezzük ezeket a műveket, annál több izgalmas részletre bukkanunk. Gyakorlatilag végtelen sok időt lehetne arra fordítani, hogy megértsük, feldolgozzuk őket. Most persze nem két operát hasonlítunk össze, hanem operát és drámát. A Pikk dáma misztikus, romantikus opera, azoknak, akik kedvelik az olyan hátborzongató történeteket, melyeknek a halhatatlan Saint-Germain grófhoz vagy a parfűmkészítő Jean-Baptiste Grenouille-hez hasonló karakterek a szereplői. A Borisz Godunov pedig a shakespeare-i királydrámákhoz hasonlatos, de nem az.

Saint Germi a Drifters c. animéből (egy animációs alterego)

A két előadás összehasonlítását kezdhetjük ott, hogy egyik sem a címszereplőről, hanem egy fiatalemberről, egy picit Puskinra hasonlító fiatalemberről szól. A Pikk dáma ugyanúgy nem az öreg grófnőről szól, ahogy mondjuk a Gyűrűk ura sem Szauronról, és sajnáljuk, de nyilvánvaló, hogy a Borisz Godunov nem szól, és nem is szólhat Borisz cárról. Az előbbiben egy Herman (ejtsd: germán) nevű német (vagy német származású) katonatiszt, az utóbbiban Grigoríj, a fiatal szerzetes a központi figura. Közös vonásuk számos: Herman feltehetően elszegényedett nemesember, Grigoríj bojárok sarja, de kolostorba rakták gyerekkorában.

A dadák kara és a katonásdit játszó gyermekkórus a Pikk dáma első képében (fotó: Juhász Attila, Mezey Béla)

Mindketten kapcsolatban vannak a katonáskodással, Grigoríj vágyva-vágyik vitéz lenni, Herman hivatásos katona. Mindkettőjüket akadályozza, hogy nincsenek közelében a cár körüli felsőbb arisztokráciának. Mindkettőjüknek egyformán fontos a pénz (vagy a befolyásosság) és a szerelem. Ahogy az lenni szokott, a szemüket magasra vetik, párt ezekből a felsőbb rétegekből kívánnának választani, de erre nincs pénzük. Mindezek: köznemesség kontra moszkvai arisztokrácia, katonaromantika, szerelem, központi téma Puskin számára. Különbség is akad, de jóval kevesebb. A különbségek a cselekményben és az időben vannak és nem a személyiségjegyekben. Herman apolitikus, az egész Pikk dáma apolitikus. Grigoríjnak vannak közpolitikai gondolatai, a Borisz Godunov, ha akarjuk, politikai dráma is tud lenni. A kérdés, hogy érdemes-e ezt a vonalat túlzottan kiemelni, vagy van benne más, több anyag is, amitől érdekes lehet.

xphoca_thumb_l_szl_2751_jpg_pagespeed_ic_kzqpd6c0kq.jpg

Pimen atya (Szacsvay László) és Grigoríj (Kovács Lehel) a Borisz Godunovban (fotó: Szilágyi Lenke).

♚            Hol szolgaság van... Minden 1453. május. 29-edikén kezdődött, amikor az oszmán törökök elfoglalták Konstantinápolyt. Ez alapozta meg az orosz egyházban azt a képet, hogy az ortodox kereszténységet onnantól kezdve a moszkvai metropólia viszi tovább, azaz Bizánc bukása után Moszkva a harmadik Róma. IV. (Rettegett) Iván 50 éves uralma csepegtette bele az orosz lakosság lelkébe, hogy a moszkvai egy szakrális állam. A cár nem csak istentől nyeri hatalmát, de isten parancsát is teljesíti, amikor kormányoz. Rettegett Iván, ez a pszichopata tömeggyilkos, több, mint 50 évig, 1533-tól 1584-ig mérgezte azzal az oroszok lelkét, hogy alattvalóival szemben istent játszott. Ha az ország a csatákban győzelemre állt, vagy gazdasága prosperált, ő is eképpen uralkodott. Isten áldását a cár áldása kísérte. Ha azonban Isten elfordult az oroszoktól, vesztes háborúk, járványok törtek rá, akkor a cár is nyomorgatta népét. Egy alkalommal, a lengyel háború idején, járvány tört ki Novgorod híres kereskedővárosában. 50 000 embert vitt el a dögvész. Ahelyett, hogy Iván enyhítette volna a városiak szenvedését, saját maga vett részt még 3000 novgorodi kiirtásában, válogatott módokon való elpusztításában.

Borisz cár (Máté Gábor), Sujszkíj herceg (Bezerédi Zoltán), háttérben: Varatinszkij (Dér Zsolt) (fotó: Szilágyi Lenke)

A nép megszokta, hogy a cártól függ ez élete. Isten akaratán, de végső soron az isteni akaratot végrehajtó cáron múlik, hogy emelkedik-e a jólét vagy apokaliptikus bosszú sújtja a népet. Ahogy Bertrand Russell fogalmazott:

,,Valahányszor egy vallás összefonódott a kormányzattal, a politikai tényezők mindent megtettek azért, hogy e vallás alapvető vonásait átalakítsák. [...] A kormányzattal való kapcsolatuk révén az istenek szerepet játszottak az erkölcsösség meghatározásában. A törvényalkotók az istenektől kapták a törvénykönyveiket, a törvények megsértése tehát egyúttal istentelenség is lett. A ma ismert legrégebbi törvénykönyv Hammurabi babilóniai királytól származik [...]; a király állítása szerint ezt személyesen Marduk adta át neki.'' (Bertrand Russell, A filozófia története, Göncöl, 1996, p. 25.)

♠            Herman és Liza lehetetlen helyzetben. A Pikk dáma alapkonfliktusa abból származik, hogy az anyagi gondokkal küszködő Herman beleszeret az éppen férjhez menni készülő Lizába. Ez önmagában nem lenne baj, ha Liza nem érezné úgy, hogy ugyan egész gyermekkorában arról álmodott, hogy hercegné lesz, most amikor ez megvalósulni látszik, csak gyerekes, értelmetlen óhajnak tűnik. Valójában ő nem akar egy unalmas házasságban eltemetkezni, főleg, hogy udvarlója egy izgalmas, rejtélyes idegen, akivel a kapcsolata egyre borzongatóbbá válik. Hermannak esélye sincs, hogy Jeleckij herceggel felvegye a versenyt, csak azt teheti, hogy kiönti lelkét Lizának, és döntésére bízza a sorsukat. Herman öngyilkossággal zsarolja Lizát (ezt a pszichológusok alaposan ki is elemezhetik Puskin eredeti novellájában), de ez az opció nem valósul meg, mert Liza a szerelmi vallomás után teljesen beleszeret Hermanba. Az opera egyik legszebb áriája hangzik el ekkor. Mivel beláttunk a zenekari árokba, meglepve és derűsen vettük észre, hogy a zenészek mennyire élvezik Herman áriáját: dölöngéltek, dúdolták, teljesen a zene hatása alá kerültek.

Herman szerelmes áriája 53:00-tól; ez egy youtube-on fellelhető 2014-es előadás, nem a miénk

♚            Cárnak lenni nem könnyű. Iván rettenetes 50 éve végén kerül felelős pozícióba Borisz Godunov. Először mint Ivánnak és Iván utódának, a kegyes, de az uralkodás iránt nagy érdeklődést nem mutató I. Fjodornak (1584-1598) ügyes főminisztere, majd, annak halála után Oroszország első választott cárja. Iván legkisebb fia Dimitríj 1591-ben nyolc évesen meghal. A körülményeket máig vitatják az orosz történészek, a ,,bérelt vadkan'' elméletektől a pontos orvosi modellekig minden felvetődik. A XVI. században és Puskin korában is Dimitríj halálát Borisz Godunov számlájára írják. Halvány motivációja ugyan van erre a merényletre Borisznak, amennyiben feltételezzük, hogy 1591-ben már tudta, hogy az akkor 33 éves Fjodor 7 év múlva gyermektelenül fog meghalni, és ő lehet a cár. Ám, valójában eléggé valószínűtlen, hogy az ő utasítására ölték volna meg a gyermeket. Dimitríj a cár ötödik, az orosz egyház által nem szentesített házasságából volt való, jogilag ugyanannyi erővel lehetett volna cár, mint bárki Oroszországban (persze... ). Borisz ekkor 40 éves volt. Ha minden jól megy Fjodorral együtt öregszenek meg, és a cár talán túl is éli Borisz Godunovot. A történészek egy másik része azt valószínűsíti, hogy Dimitríj halála fatális véletlen volt, egy epilepsziás rohamában saját nyakát sebezte meg egy késsel. Ahogy a korban rendszerint történt, a cárevics esete után jött a koncolás. A feltételezett merénylőket, a szobalánnyal és Dimitríj gyermek-játszótársával együtt ízekre szedte a nép.

Hivatalnokok ételt osztanak a Vörös téren, az 1601-es éhínség alatt (wikipedia)

Borisz Godunov jó cár kívánt lenni. Sajnos betett neki az 1600-ban kitört perui Huajnaputina vulkán, amely vulkáni porral telítette az eget. Az elkövetkező három évben vulkáni tél köszöntött a Földre, a termés gyenge volt, és az emberek az északi részeken éheztek. Borisz nagyon sok pénzt költött  élelmezésére, de így is a lakosság harmada éhen halt. Ha Rettegett Ivánra bíztuk volna a döntést, akkor ő feltehetően amellett érvelt volna, hogy ha Isten bünteti Oroszországot, akkor ezt neki is támogatnia kell és a lakosság másik egyharmadát is kiirtotta volna. Ez ugyan racionális döntés lett volna (kevesebb embernek kevesebb élelem kell), de Borisz nem lépte meg. Bele is bukott, a nép és a bojárok fellázadtak ellene. Természetesen uralkodásának végén egészsége és a politikai támadások kikezdték viszonylag humanista ügyvitelét, és drasztikus válaszlépésekre is vetemedett. De az vesse rá az első követ, aki a bojárok támadására nem agresszíven reagálna.

♠            Tri kárti, tri kárti, tri kárti... Liza egy rejtélyes öregasszony nevelt lánya volt, aki hajdanán, amikor fiatal és kívánatos volt, a francia királyi udvarban élt. Szeretett kártyázni, de egy nap mindenét elvesztette. Kétségbeesésében Saint-Germain grófhoz fordult, aki egy vele töltött éjszakáért cserébe bűbájosságot mívelt vele. Ha három egymás követő nap felteszi rendre a titkos három kártyalapot, akkor ezeket a pakliból ki fogják húzni neki. Elmondta azt is, hogy soha többet nem szabad kártyáznia, és egyszer megnevezheti valakinek a három kártyát, de a következő fiatalember már a vesztét fogja okozni.

Herman (Kristian Benedikt) valóban egy zaklatott külsejű katonának néz ki, ennek ellenére kedvesen manipulatív személyiség, képes arra, hogy őszinte érzelmeit ügyesen kifejezze és ezzel a hatása alá vonja azt, akit szavaival ostromol. Szerelme, Liza (Rálik Szilva) vágyik is egy izgalmas tiltott szerelemre, és kis húzódozás után örömmel megy bele a Hermannal való kapcsolatba. Lehetne egy ilyen jelentet hiteltelenül megcsinálni. De Rálik Szilvia egyszerűen elragadó, amikor enged szíve parancsának és szíve választottjának. Rá van írva az arcára: ,,Jaj, Istenem, nem kéne... Na, jó igazad van! Egy életem egy halálom, ott találkozunk a Néva parton''.

54838-pique-dame-kristian-benedikt-livia-budai-c-peter-rakossy3.jpg Herman (Kristian Benedikt) és a grófnő (Budai Lívia) (fotó: Rákossy Péter)

Hogy Kristian Benedikt pontosan tudatába van annak, hogy ezeken a szavain áll vagy bukik a műsor, azt onnan tudjuk, hogy megismétli ezt a játékot, a szívhez szóló őszinte beszédet az öreg grófnő színe előtt is. A grófnő  szerepében látható Budai Lívia csodálatos színészi képességeit mutatja, hogy Herman minden egyes gondolatára másképpen képes reagálni. Tart tőle, vagy megrémül, elérzékenyül, belegondol a régi szép időkbe, majd visszatér a mába és megkeményedik. Ezt mind mind láthatjuk Herman áriája alatt a grófnő arcán.

Nincs itt színészi üresjárat. Mindenki, aki a színpadon van, az játszik, és reagál az énekes játékára.

Szegény Jeleckíj herceget (Szemerédy Károly) nagyon megsajnáljuk. Ha valaki, akkor ő egyáltalán nem tehet arról, ami történik. Ennek a két nyavalyásnak az ügyeiről még csak sejtelme sem lehetett. és csak a keserű beletörődés látszik rajta, amikor kiderül, hogy a dolgok, hogy állnak. Tesz még egy szintén szívhez szóló próbálkozást, hogy Liza szerelmét visszanyerje, de utána már egyáltalán nem avatkozik bele Liza és Herman viszonyának alakulásába.54840-pique-dame-karoly-szemeredy-szilvia-ralik-c-peter-rakossy2.jpg

Jeleckíj herceg (Szemerédy Károly) és Liza (Rálik Szilvia) (fotó: Rákossy Péter)

♚            ,,Tökre olyan, mint a House of Cards''. A rendezői koncepció szerint a Borisz Godunov előadása olyan, mint az amerikai politikai tévésorozat, a House of Cards (Kártyavár). Belelátunk a politika boszorkánykonyhájába, bármelyik leendő politikus tanulhatna ebből. Itt azonban nagyon kevés az udvari intrika. Nincsenek olyan jelenetek, amiben olyan nagyon sok konspiráció lenne. Sujszkíjtól megtanuljuk, hogy amikor hallgatni kell, akkor hallgatni kell. Jellemzően meg szokták ölni a trónörökösöket. Ezzel most Sujszkíj mit kezdjen? És mit kezdjen a ma politikusa? Ma már nincsenek királyok és trónörökösök, nem családi alapon öröklődnek a miniszterelnöki székek. Akkor most mi az analóg tanulság? Egyszer Sujszkíj maga csodálkozik rá, hogy a cárnak vannak besúgói. Hát, igen, vannak. Szintén a ,,minden hájjal megkent'' (nem, valójában csak az eseményekkel sodródó) Sujszkíj az, aki az erősebb, Dimitríj mellé áll. De nem ügyes számításból, hanem mert már meg van halva Borisz, és Dimitríj győzedelmes hadakkal jön Moszkvába. Miért? Ki mellé álljon, a vesztesek mellé? Mindaddig, amíg a cár él, a bojárok az udvarban hűségesen őt szolgálják. Ha már valami, akkor a III. Richárd lenne erre a kártyaváras párhuzamra alkalmas, hiszen ott nem egy tépelődő, szíve mélyén jóságos uralkodóról van szó, hanem egy tudatos bűnözőről. Ahogy szokták mondani – nem feltétlenül igaz – ,,a királydrámában a szerző véleményét a főhős mondja ki'', itt viszont leginkább a félkegyelmű Nyikolka. Ráadásul, ha megfigyeljük nem kicsit kérdőjelezi meg a politikai rendszer létjogosultságát.

Amikor Borisz meghal, a bojárok keresnek másik erős cárt és meg is találják. Az udvarban föl sem vetődik senkiben sem, hogy a cár ellen intrikáljon. Illetve szó van a cár vejének meggyilkolásáról, de hogy ki hogyan és miért tette, azt nem kötik az orrunkra. Az nekünk nem fontos. Ha tehát Zsámbékinak az volt a szándéka, hogy egy kezdő politikusoknak szánt kézikönyvet nyújtson át nekünk, akkor ez elég kezdetlegesre sikerült. Nem a politikusok nagykönyve az, amit látunk, hanem a ,,A feudalizmus politikája komplett idiótáknak'' című. Még az sem derül ki belőle, hogy érdemes-e a nép kegyeit keresni. Borisz sem a nép kegyeit kereste, nem ezzel akarta megszilárdítani a hatalmát, csak csillapította az éhínséget és a tűzvész következményeit. Bukását nem az okozta, hogy nem segített a népén, hanem hogy amikor egy ország lakosságának harmada éhen hal, akkor ott az uralkodó túl jól nem tud kijönni a dolgokból.

♚            Borisz Godunov halála. Zsámbéki rendezői instrukciója volt az is, hogy ha a színészek valamit nem tudnak eljátszani, az nem baj. Nos, Borisz (Máté Gábor) halálos ágyán valóban azt látjuk, hogy a cárevics (Varga Zétény) nem nagyon erőlködik, hogy kimutassa fájdalmát apja halála miatt. A baj, hogy az látszik rajta, hogy szomorú, tehát nem direkt nem hatja meg, csak nem játssza el, hogy meghatja. Persze lehet ez is rendezői koncepció: ne játsszatok! Játék nélkül viszont még unalmasabb lesz Borisz monológja. Miért akarná a magyar közönség ezredszer is meghallgatni István király Imre herceghez címzett intelmeit? 1990 óta minden augusztus huszadikán meghallgathatjuk, elolvashatjuk, a könyökünkön jön ki. Derült égből a lórúgás, hogy amikor Borisz meghal a cárevics és Kabanov, a hadseregparancsnok (Vizi Dávid) megfogják és felelemelik egymás kezét. Ennek eddig semmi, de semmi előzménye nem volt. A cárevicsnek lesz védelmezője a nyilvánvalóan vérszomjas bojárokkal szemben. Ezt az emberi kapcsolatot, kb. 2-3 jelenet alatt fel lehetett volna építeni. Számos színházi lehetőség nyílt volna rá, és jobb lett volna az előadás. Ezzel szemben Zsámbéki azt választotta, hogy Kabanov kiáll a színpad szélére és elmondja a nézőknek, hogy pontosan addig van hatalmon a cárevics, amíg ő védelmezi. Eláll a lélegzetünk. Ezek szerinte tényleg rendezői koncepció volt, hogy ne játssz. David Lynch a Dűnében kb. 2x5 másodperc alatt fel tudta építeni azt a talapzatot, ami miatt elhisszük, hogy Duncan Idaho biztonsági főparancsok 1000 évig fogja az Atreideseket szolgálni. Ennyi kellett volna. Arra is rá lehetett volna játszani, hogy Fjodor cárevics akkor már legalább 18 éves volt. Nem, ezt nem volt szabad megcsinálni. 

A trónörökös (Paul Atreides – Kyle MacLachlen) és a biztonsági főtiszt (Duncan Idaho – Richard Jordan) jelenete David Lynch 1984-es Dűne című filmjében. Ez is egy okos királydráma.

Ezzel a gond csak az, hogy ha nem sajnáljuk sem Boriszt, sem nem éljük át a cárevics fájdalmát, sem emberi viszonyaiba nem látunk bele, akkor miért sajnálnánk amikor kivégzik. Mármint, ennyi erővel persze bárkit sajnálhatnánk. Csak ennek elvileg dramaturgiai szerepe lett volna. Boriszt élete végéig kísérti Dimitríj megöletése. De ha az új cárevics sem kerül hozzánk semennyire se közel, akkor miért sajnálnánk Dimitríjt? És ha nem sajnáljuk különösképpen Dimitríjt, akkor miért érintene meg bennünk Borisz bűntudata és fia halála? Rejtély! 

♚            A csúcspont. A dráma egy pontján, most nem részletezve, hogy milyen lélektani súlyú szövegkörnyezetben, Nyikolka (Bán János) Borisz kérését, miszerint imádkozzon érte ezzel utasítja el:

Nem szabad imádkozni Heródes királyért, nem engedi a Szűzanya.

[Ezért a mondatért érdemes megnézni az előadást!] Lehet most pszichologizálni, hogy ez nagyon oda van szúrva Borisznak, és hogy nem menekülhet az isteni igazságszolgáltatás elől. Ám nyilvánvaló, hogy ebben a szövegben sokkal több van, mint csak a lelkiismeret furdalással küzdő cárnak a bolondok vakmerőségével beszólni, ,,kimondani az igazságot''.

Nyikolka (Bán János), bojár (Kovács Tamás), ember a népből (László G. Attila) (fotó: Szilágyi Lenke)

Puskinnak ezt a darabját sokáig nem mutatták be, maga a cár kérte, hogy írja át. Amiről ugyanis Nyikolka beszél, nem más mint, hogy nincs, nem szabad, hogy olyan legyen, hogy szakrális állam. Az orosz szakrális állam IV. Iván vérfürdőiben fogant. Ott forrt egybe a cár isteni szerepe az uralkodói szereppel. Addig a sok kis szláv és varég fejedelemségnek volt autonómia-hagyománya. Amikor azonban Iván a novgorodi nemesi köztársaságot végképp elpusztította, már csak a keleti istencsászár hagyomány maradt, Borisz Godunov, amikor kétszer utasítja vissza a koronát, nem szórakozik a néppel, hanem okosan dönt. Őt lengyel mintára a bojárok tanácsa választotta meg cárnak (ez a lengyel nemesi köztársaság hagyománya). De Oroszországban a cár isteni felhatalmazás nélkül nem cár. A pátriárkának kell misén, körmenettel kérnie (isten nevében) Boriszt, hogy harmadszorra fogadja már el a koronát. Nyikolka-Puskin éppen azt mondja, hogy ez a rendszer, feszítő erejű ellenmondástól terhes a születésétől fogva. Heródes király halálra keresi a Máriával és Józseffel menekülő Kisjézust. Nincs az az isteni személy, akihez Heródesért lehetne imádkozni, mert Heródes maga az istent láb alól eltenni szándékozó diabolikus lény. És ebben a kontextusban Heródes a mindenkori cár, ahogy Muszorgszkíj operájának librettója fogalmaz: ,,Heródes cár''. Nem Borisszal van baja Szűz Máriának, hanem Nagy Konstantin óta az összes szakrális keresztény uralkodóval.

 ♠

♠            Klasszikus rendezéssel is lehet érdekeset, gondolatébresztőt vagy asszociációkra késztetőt alkotni. Ezt nagyon furcsa kimondani, mert ha valakik, akkor mi félünk a klasszikus rendezésektől. Szerencsére a Pikk dáma elég sok érdekeset mond. Mit keres a Szfinx a díszletben a Néva parton? Hát, hogy a valóságban is tényleg van ott egy. Miért jelenik meg a cárnő a bálon, ha nem szólal meg. Hát, mert a Romanovok letiltották, hogy operákban énekeljenek a cárok (milyen már az, hogy cár dalra fakad???). Már Csajkovszkíjék beletették Liza és Herman tükörképét a darabba, éspedig a bálon előadott pásztorjáték formájában, mely az önzetlen szerelemről és a hűségről szól. Ebben a gaz csábító (Tomszkíj gróf, Plútó, Kelemen Zoltán) pénzzel győzködi a hősnőt, hogy jöjjön inkább hozzá. A szövegben szerepel két görög istenalak, de ők nincsenek benne az cselekményben, nem jelennek meg, nem énekelnek, csak arról énekel a kórus, hogy ők megkoronázzák a próbát kiálló szerelmes párt. Ám, a rendezés (Vagyim Milkov) felismerte az újabb lehetőséget, és zseniális módon tükrözi egy absztrakt szinttel feljebb, immár három képet egymás mögé rakva, Liza és Herman párosát. Ezek lényegében az Oberonnak és Titániának öltözött színarany balettáncosok: Jekatyerina Taraszova és Makszim Kovtun, akik amúgy a valóságban is házaspár :)

palyizsofia_170302_pikkdama_29_resize_resize_jpg_1440x0_q85.jpg

,,Tükör mögött tükör sorol''. A középpontban Gál Erika (Chloe) és Zavaros Eszter (Daphnis, Paulina). Liza és Herman is megjelenik valahol a nézőkhöz közelebbi dimenzióban. (fotó: Pálfi Zsófia)

♚            A Csudov kolostori jelenet nagyon fontos része a darabnak. Itt derül ki, hogy Grigoríj álmatlansággal küzd. Már háromszor álmodta ugyanazt: felülről nézi Moszkvát, a népek kinevetik, megalázzák, majd fejjel lefelé lógva ébred meg. Ez baljós előképe annak, hogy ő lesz az Első ál-Dimitríj, aki a Vörös téren végzi, ahol – akkori bevett szokás szerint – a bojárok javaslatára és a nép megelégedésére -- felkoncolják. Tanácsért, áldásért jött Pimen atyához, aki történész és titkos könyveibe lejegyzi a legszebbtől a legrútabb történeteket is, amik Oroszországban megestek. Ő maga sem leshet be Pimen könyveibe, hogy milyen titkokat rejt az orosz múlt, leszámítva azt, amiről Pimen maga akar beszélni. Ebből elég jól kiderül, hogy Pimen Iván-párti és eléggé nehezményezi Dimitríj halálát (nem csodáljuk, csak hát az események, ugye, ...) Ezen Grigoríj elborzad és egy másik szerzetessel együtt kitalálja, hogy mivel úgy is olyan idős, mint amennyi Dimitríj lenne, ő lesz a gonosz Borisz helyett a cár.

Bodnár Erika, Kovács Lehel, László G. Attila, Ujlaki Dénes, Bán János, Vizi Dávid (fotó: Szilágyi Lenke)

Mindezek a motiváló tényezők totálisan kimaradtak az előadásból. Nekünk nem marad más, mint hogy összevonjuk a szemöldökünket, hogy akkor most a pátriárka, Grigoríjnak a kolostorból való szökését miért minősíti istentelen bűnnek? És a kocsmában ülő már korábban megszökött szerzetesek miért nem istentelen árulók? Hát, mert velük szemben Grigoríj cár akar lenni. Persze gondolhatnánk, hogy a rendezés sejteti, hogy a pátriárka valamit titokban tud Grigoríjról, csak hogy mit, arra még csak utálás sincs a szöveg lyukassága miatt. A kérdés, hogy tudnia kellene-e a nézőnek, hogy ki miről mit tudhat, és mit nem. Ezt nem tudjuk eldönteni. Mi nem tudjuk, hogy melyik nézőnek mit kéne arról tudnia, hogy az előadás karakterei mit tudnak egymásról és mit nem.

Puskin és az orosz emlékezet hármas keretbe helyezi a Borisz Godunov c. drámát:

  1. Sujszkíj az első, aki megnyilvánul Borisszal kapcsolatban és a ,,történet'' végén is ő fog kikerülni győztesen (I. Vaszilíj néven) az ál-Dimitríj után a csatározásokból. (Utána pedig Romanov Miklós, aki aztán helyre rázza Oroszországot.) Ezt az oroszok tudják.
  2. Puskin misztikus fantáziája előre vetíti Grigoríj pusztulását, mely a bojárok lázadásakor következik be, de ez sincs benne a szövegben, mert ezt is minden orosz tudja.
  3. Gyermekhalállal kezdődik a darab és azzal is ér véget. Ezt a legbelsőbb keretet a rendező valóban meg is hagyta.

Kiderül, hogy van ebben a darabban cucc, csak elő kell hívni. Ezen utalások hiányában Zsámbéki előadása valami teljesen másról szó, mint Puskin Borisz Godunovja. A kérdés, hogy mi volt a mesterterv, illetve, hogy az átjött-e a nézőknek. Nem kizárt, hogy igen.

♠       A harmadik felvonásra az előadás kicsit kifulladt, a kreativitás alábbhagyott: ,,most még van 3 kép, azt nyomjuk le gyorsan!''. Éppen ezért érdemes még azokról a mellékszereplőkről beszélni, akikről nem esett szó. Először is egyszerűen jó élvezni a három jóbarát játékát. Csekalinszkíj (Kiss Tivadar), Szurin (Kovács István) és Tomszkíj (Kelemen Zoltán) tökéletes és üdítő kontrasztját adják Herman súlyos jelenségének. Érthető, hogy ha valaki éppen egy áriát énekel, akkor olyan nagyon-nagyon nem tud játszani. Éppen ezért a kollégáknak kell segíteniük és nekik kell reagálniuk, játszaniuk helyette. Ha ezt megteszik és valóban megteszik, akkor ez nagyon jót tesz az előadásnak.

Kovács István, Kiss Tivadar, Kelemen Zoltán, Kristian Benedikt (fotó: Rákossy Péter)

Magasan ki kell emelnünk a gyermekkórus játékát. A nyitó jelenetben, miközben a dadák arról énekelnek, hogy milyen csodás idő van, és milyen örömteli, hogy végre pihenhetnek, míg a gyerekecskék szépen játszanak a tarka kavicsokkal a jó levegőn, addig ezek a fránya suhancok válogatott rosszaságokat hajtanak végre. Rángatják egymást és lökdösik, verekednek, vagy éppen szépen játszanak, körjátékot, kockajátékot. Ha pedig úgy alakul, hogy a konfliktus elmérgesedik még le is köpik egymást. Mindezt több kis csapatban, a kar éneke alatt, mintegy mellesleg. Láthatóan hihetetlenül élvezve és beleélve magukat a rosszcsont szerepbe és ezzel már az elején bebiztosítva minket, hogy egy frenetikus rendezést fogunk látni.

  Ne dőljünk be az ártatlan ábrázatuknak! Ezek csípnek, rúgnak, köpnek. (fotó: Juhász Attila, Mezey Béla)

 ♠

♚            Ne játsszatok! Nincs más hátra, mint azt gondolni, hogy az előadás aktualizálni próbál. Ezzel a baj, hogy egy királydrámát (tudom, nem az, de mégis) nem lehet aktualizálni, mert ma nincsenek királyok. Miért drukkolnánk egy jó királynak, hisz az is csak egy diktátor. Az alternatívát viszont egy királydráma (ahol a kisközösségi autonómia fel sem vetődhet) nem tud felmutatni. Esetleg azt a szokásos lózungot mondja ki, hogy minden politikus mocskos. Nos, ez nem egy differenciált és nem is igaz állítás, azaz ebből nem tanulunk semmit. Hogy az aktualizálás nem jön be, azt a fejrugdosó jelenetnél lehet látni. Ahogy Fáy Miklós kérdezte: most akkor kinek is a fejét rugdossa és ki?

Feltehetően rendezői koncepció volt, hogy

  1. a színészek ne reagáljanak egymásra.
  2. amikor nincs szövegük, ne csináljanak semmit, üljenek vagy álljanak vagy menjenek ki a színpadról öles léptekkel.

Ezt néhányan megszegték. Bezerédi nem tudta megállni, hogy bólogasson Elek Ferencnek, Elek Ferenc pedig nem tudta megállni, hogy Ujalakival ne játsszon egy kicsit. A többiek kiválóan betartották a rendezői utasítást. A szünet előtti hangsúlyos jelenetben, amikor Grigoríj megmondja a hercegnőnek, hogy ő nem Dimitríj, picit furcsán éreztük magunkat. Addigra a közönségnek lejött, hogy itt nem a színészi munkára kell figyelni. Rég túljutottunk a nézőtér harsány kacaján, mikor mi még fel sem ocsúdtunk, hogy mi volt ez. Mi ugyan néztük Kovács Lehel arcát, hogy miképpen reagál partnere szavaira, de csak azt láttuk rajta, hogy végszóra vár. Ezzel szemben a nézők pontosan tudták, hogy itt most a magasságkülönbségre utaláson kell nevetnünk. Lásd még: Fáy Miklós. Csak a szöveg

Az igazság pillanata: Dimitríj bevallja, hogy nem Dimitríj. A cirkusz megy tovább. Kovács Lehel és Rujder Vivien (fotó: Szilágyi Lenke)

Hasonlóképpen esett szét az összes jelenet. A színészek nem voltak jelen a színpadon, jelenlétük céltalan volt. Elszavalták a szövegüket, és vagy kivonultak, vagy szépen illedelmesen állva megvárták, míg lezajlik a szövegek felmondása, és együtt kimentek. Kétség kívül rendezői koncepció volt ez a darabosság, valamilyen posztmodern, vagy brechti elidegenítés. (Megjegyezzük, hogy a szintén Zsámbéki által rendezett Kurázsi mamában ez ült.) A kérdés, hogy mi célt szolgált? Milyen mondanivalója van annak, hogy látjuk a szövegek és a jelenetek végét és minden alkalommal a nézőtéren találjuk magunkat, és sosem éljük bele magunkat egyetlen szituációba se. Továbbá a szereplők motivációit sem értjük.

Amikor a végén elhangzik a bojárok részéről a ,,Kiáltsátok: éljen a cár!'' felszólítás, szintén nagyot nézünk. Az előbb a bojárok még töketlen talpnyalók voltak, most meg a nézőtér felé kiabálnak, hogy mi, nézők kiáltsuk, éljen a cár. Akkor viszont minek a nép? Vagy azonosulnunk kellett volna a néppel? De hogyan? Mivel érték el azt, hogy mi, mint nézők azonosuljunk a nép karakterével, ha rendezői utasításra letiltották a színjátszást?

 

Szólj hozzá

Opera Katona József Színház