2017. sze 30.

Bányavíz

írta: Két Lámpás
Bányavíz

Székely Csaba: Bányavíz, Szkéné, 2017. szeptember 26. 19:30

Játsszák: Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Tóth József, Eke Angéla, Márkus Sándor. Látvány: Cziegler Balázs, dramaturg: Lőkös Ildikó, munkatárs: Skrabán Judit, rendező: Csizmadia Tibor6909.jpg

Székely Csaba drámája egyszerre leírhatatlanul zseniális és dühítően rossz. Először is le kell szögeznünk, hogy ez a darab nem a Két Lámpás szerzőinek szól, nyilvánvalóan nem mi vagyunk a célközönség. Hogy mégis úgy döntöttünk, hogy írunk róla, az a következő okoknak köszönhető: az előadás színjátszási színvonala megérdemli, hogy méltassuk; olyan témákat érint, amiről 2017-ben, nekünk beszélnünk kell (nem feltétlenül a darabnak); van mondanivalónk a drámáról magáról. 

Akármeddig elnéznénk mind az öt színészt. Ignác atya, az Isten háta mögötti (vagy egy gonosz isten tenyerén lévő) falu plébánosa a darab fő antagonistája. Kaszás Gergő minden jelenetben, legyen az intrikusan vagy  megejtően gonosz brillírozik. A darab ebben segít is, mert a kiváló szöveg csak úgy bugyog ki a színészek szájából. Székely Csaba valamit nagyon tud arról, hogyan lehet a színészeket segítő, gördülékeny, hiteles párbeszédeket írni. Nincs megakadás, nincsenek a szövegben nem összeillő részletek.

Márkus Sándor Marci szerepében minden hangsúlyával, minden mozdulatával tökéletesen mutatja be az infantilis 25 éves figuráját. Tudjuk, hogy nem serdülő, de mégis egy végtelenül belassult világ lelassult fiatalja ő. Általános passzivitása néha már abszurdba megy át, néha viszont meglepődünk a váratlanul kitörő, mégis halvány ellenkezésein, finoman megfogalmazott ellenvéleményén. Általában is igaz az, hogy mind az öt színész minden egyes póza, mimikája, mozdulata minuciózusan ki van dolgozva és a helyén van. Márkus Sándorra ez még inkább igaz. Nem nagyon van akár egy másodperc sem, ahol ne azonosulna Marcival, nem zökken ki a néző a láttán. Nem véletlen, hiszen már nagyon sok szerepben mutathatta meg a tehetségét és a szakértelmét eddig is.

images_20879.jpg

Márkus Sándor (Márton), Eke Angéla (Imola)

Eke Angéla a tökéletes kamaszlány. Csodálatos, hogy milyen színészi eszköztárnak van a birtokában. A durca, a düh, a lelkesedés, a lemondás, a felszabadult életvidámság minden részletét ott és akkor játsza el nekünk, ahol kell. Döbbenetes a jelenet, amikor rádöbben arra (egyedüliként a karakterek között), hogy csak akkor lesz itt valami, ha ő lép, és ő tesz valamit a sorsa megváltoztatásáért. Ahogy a bútorok közt mozog a testét nem teljesen uraló vagy az életterve belső világába belemerülő kamaszt mutatja fel nekünk (akár ha a saját kamasz lányunkat látnánk ilyenkor). Látszik, hogy bár (Márkus Sándorral együtt) megkapja az e.h. kódot, mégis teljesen kész színész. Hajrá Angéla!

Tóth Józsefnek, aki az angolszász irodalom legjobb drámai szerepeit játszotta már el (a Budaörsi Színházban a Godot-ban, a Szkénében a Rosencrantz és Guildenstern egy szerepében láthatjuk, de korábban már volt maga is Guildenstern) nagyon jót tett, hogy eljött a Katona József Színházból. Ha ott marad, eltemetődik abban a nagyon rosszul kialakított társulati szituációban. Ami most uralkodik abban a színházban, valami olyasmi, amiben egyáltalán nincsen kihasználva a sok színészi kvalitás, és statisztaszerepet kapnak zsenik vagy szándékosan meg van nekik mondva, hogy ne játszanak. Tóth József csodálatos színészi képességei az ilyen nem-kőszínházi keretekben a maga teljes fényében tudnak megmutatkozni.

Bozó Andrea lényegében stand-up-comedy-zik vagy börleszkezik a darabban, de azt nagyon jól csinálja. Egyáltalán az egész előadásra igaz, hogy olyan, mint egy stílusgyakorlat, és ebben ő az egyik legkarakteresebb jelenség. Felfedezhető benne az az ismert "vidéki öreg néni", aki az erőtlenség látszata ellenére valójában minden ház körüli munkát tökéletesen el tud végezni, még olyat is, amit egy felnőtt, dolgozó ember lelki okokból, lelki gátlásokból sosem lenne képes megtenni. 

Nyilván ezekben a csodálatos alakításokban a rendezőnek, Csizmadia Tibornak is komoly munkája lehet. Igen, a csúcsra járatott mai magyar színészetet látjuk.

Miről szól? Őszintén szólva halvány gőzünk sincs arról, hogy miről szól ez a darab. Nem úgy nincs, mint egy szimbólumokkal telepakolt alkotás esetén, ahol minden utal valamire és semmi sem az, aminek látszik, de az összkép mégis árulkodik egy egységes jelentésről. Ezen a darabon  próbálhatunk ugyan napestig fogást találni abban az értelemben, hogy kijelenthessük, erről-és-erről szól. Ilyen fogás nincs rajta. A legközelebbi állítás az, hogy itt egy népszínművet látunk, ami groteszkbe van tolva. Amikor ezt észrevesszük, akár zseniálisnak is gondolhatnánk. Ha valakinek a bögyében vannak a parasztromantizáló népszínművek, akkor az előadáson nagyon jól fog szórakozni, mert az alapállás a szánalmas falusi ügyekből font történetlánc megvan, de ahogy megszólalnak a szereplők, a dolog inkább egy kocsmai történetmeséléssé alakul át. Nem interpretáció, bár Csehov az egész; de nem is Bodor Ádám-parafrázis, mert nem absztrakt.

7574374.jpg

Márkus Sándor, Eke Angéla, Kaszás Gergő (Ignác atya), Tóth József (tanító)

Ez a világ, ami a szemünk elé kerül egy olyan romániai magyar falu, amihez Magyarország vagy Németország "közelebb van", mint Kolozsvár (ahogy Marci szavaiból ki lehet venni). De ha a kolozsváriak nem értik ezt a világot, akkor kinek szól? Mert itt magyarba' se értjük. Viszont ha feltesszük, hogy a szóhasználat, az utalások, a világkép olyan, hogy egy kolozsvári megérti, akkor meg nem igaz a tételmondat, hogy ez egy olyan Isten háta mögötti erdélyi hely, melytől Kolozsvár távolabb van mint Európa más része. Ha szeretnénk tudni mégis miről szól, akkor a szerzővel készült interjúhoz kell fordulnunk, amiben úgy fogalmaz, hogy arról szólna a drámája, hogy a fiatalokkal mennyire nincs foglalkozva és mennyire elégtelen a taníttatásuk: "De elsősorban nem az egyház vagy a pedofília érdekelt a Bányavízben, hanem a nevelés, a fiatalok perspektíva nélküli élete, hogy mit tudunk nyújtani, ígérni nekik."

Ignác atya beszél arról, hogy az összetartozás, a megmaradás fontos. És valóban ez lenne a lényeg: az elszakíthatatlan kötelékek, melyek minden borzalom dacára itt tartják az embereket a faluban. Sajnos nem tudjuk meg mik lennének pontosan ezek a kötelékek. Ignác atya nem adja oda az elopott pénzt a tanítónak és lányának, ezért ők a paplakban maradnak ahova befogadta őket a plébános, mert leégett a házuk. De ha odaadná a pénzt, vajon elmennének-e a faluból? Nem, mert házat szándékozna a tanító építeni itt. Viszont akkor miért nem adja oda a pénzt? Vagy Irénke néni, mint az kiderült, egy információs központ. Aki a szálakat mozgatja. De mi értelme van ennek? Miért teszi mindezt? Vagy ha nem teszi, szenilis, akkor miért van lényeges információk birtokában? Rejtély.

 

Miről nem szól? Nem szól ezek szerint arról, hogy a főhős, a pap, a másik főhőst, a fogadott fiát tíz éves kora óta szopatja (szó szerint). És arról sem, hogy a tanító veri a lányát, és hibáztatja, amiért szexuális abuzus áldozatává válik egy falusi férfi által. Arról akarna szólni, hogy nincs kiút és a tehetségek el vannak vesztegetve. És valóban! A gyermekbántalmazási utalásokat követően előfordulnak az ebből viccet csiholó párbeszédek. Önirónia, mondhatnánk. Az addig rendben van, hogy a szerző játszik az érzelmeinkkel, és nem világos, hogy kinek az oldalán állunk, amikor a pap számon kéri a fiút, hogy miért farag obszcén képeket és miért helyezi az oltárra őket. Utána megtudjuk, hogy ennek súlyos oka van és nem csak lázadás a képmutatás ellen. A baj, ami utána következik. Mert állítólag nem a pedofília a lényeg, hanem a helyzetbe való beragadás. Mégsem esik olyan súly erre a tettre, hanem 2017-ben viccek sora keveredik belőle. Hasonlóképpen amikor a lányt megveri az apja, az olyan mintha a "pénz számolva, asszony verve jó" elv elevenedne meg. Nem megdöbbentő és elrettentő kontextusban, hanem kabaré színvonalon: jogos és egyben megbocsátandó és megmosolyogtató apai düh az enegedetlen leánygyermek felé, melyet a leánygyermek maga is megért. Hát, ez lehet, hogy 1970-ben elment, de 2017-ben már nagyon sok.

banya3.jpg

Kaszás Gergő, Bozó Andrea (Irén)

A hangsúlyeltolódás (ne az erőszakra figyeljünk, bár az nem világos, hogy akkor mire) rendezői oldalról is alá van támasztva. A pap és a fiú kölcsönösen megbocsát egymásnak (mindkét fél részéről lenne miért). És Isten valóban megbocsát. Ez az isten, a darab végének istene szentesíti az abuzív kapcsolatot, a csoda megtörténik, a pap megmenekül, a fiatalember elfogadja sorsát, ennek az embernek a partnere lesz utána is. No, de milyen isten az, amelyik csodával szentesít egy pedofíliával kezdődő kapcsolatot? Milyen mennyei béke ez? Vagy mi nem értjük az iróniát? Nevetnünk kéne? De miért kéne nevetnünk a gyermekbántalmazáson? És ha nevetünk rajta, mert viccesen van megírva, akkor mit tanulunk belőle? Hogy ez OK? Fut a fogást kereső program és nem terminál, nem tudunk értelmet találni a darabban.

Nem tehetjük meg azt, hogy megmondjuk, hogy milyen mondanivalót vártunk volna a darabtól. De az igaz, hogy minden alkotót akkor szeretnek a kortársak, ha a generációja helyett (is) beszél. A darab során kiderül, hogy Ignác atya meleg, ugyanez Marci esetén csak sejthető, de talán a rendező finoman úgy alakította a darab színészi összképét, hogy Márton észrevehető gesztusokat mutasson fel, mely erre utal az előadás során. Mindez felveti azt a kérdést, hogy miképpen értékeljük az abúzív meleg kapcsolatokat. A kortársak közt a melegeknek is jár, hogy értelmes párkapcsolati stratégiák legyenek felvázolva számukra a színpadon. A Bányavíz végének istene szentesíti ezt az abúzív kapcsolatot, és bár tudjuk, hogy ez csak egy viszonytípus a sok közül, mégis ez a tény elszomoríthatja azokat, akik éppen ilyen kapcsolatban sínylődnek, vagy ilyet is megéltek. Sem a kívülállóknak, sem az érintetteknek nem jó ez. A kívülállóknak az jön le, hogy ezek a buzik már csak ilyenek, az éritettek pedig nem látnak értelmes kitörési stratégiát. Akik mégis vágynak a kortárs melegek ilyen problémáira választ adó alkotásra, annak ajánljuk a brit Cucumber (2015) című tévésorozatot, melynek egyik epizódjában éppen egy ilyen szituáció traumáját oldják fel az alkotók. A fiú első szerelme az edzője volt, aki azonban gyerekkorában csábítottal el őt és inkorrekt, abúzív, de szerelemmel végződő viszonyt létesítet vele. Az epizódban az edző elnyeri méltó büntetését és a srác tevőleg vesz részt ebben a lezárási folyamatban. Végül pedig felszabadul a múlt nyomasztó árnya alól.

Most jó vagy rossz? Impozáns az az irodalmi utalásdömping, amit kapunk. Csupa hivatkozás, csupa parafrázis. Valóban élvezetes, ahogy Székely Csaba tálcán kínálja a finomabbnál-finomabb Csehov-sütiket, McDonagh-csokikat, Bodor Ádám-ropikat. Picit egyedül éreztük magunkat a nézőtéren, mert a tinik körülöttünk dőltek a nevetéstől, és ez azt jelenti, hogy megvan a közönsége a darabnak és ez így van jól – mégha nem is mi vagyunk azok. Sajnos nekünk nem jött le az, hogy mi az a kötelék, mely ezeket az embereket egymáshoz köti. Mi a kígyó, a pap, mégerősebb szorításának motivációja. Azon kívül, hogy azt mondja, hogy szüksége van erre a kötelékre. De miért mondja? És hogy lehet, hogy a 15 évvel ezelőtt a faluba érkező Ignác atya előtti papra is emlékszik a 16 éves lány? Vagy nem emlékszik? Vagy nem akkor jött? Pláne, hogy tudjuk a lány nem is járt templomba. Akkor honnan benne a mindent elsöprő düh a pedofil papok iránt?

És ha az elvágyódásról szól? Mert ezek szerint a koncepció csak az lehetett. Akkor viszont minek még egy Sirályt vagy Három nővért írni. Ott van Anton Pavlovics a polcon, elő lehet venni.

A darab egyszerre mesterien megírt szöveggel és csapnivaló dramaturgiával rendelkezik. Ezen a dramaturg se tudott volna segíteni. Talán, ha maga Székely Csaba rendezte volna, kiderült volna, hogy mire megy itt ki a játék. Csizmadia Tibor kiváló stílusgyakorlat sorozatot rendezett, de hogy mire volt jó, az nem derült ki.

 

 

 

Szólj hozzá

Szkéné Színház