2017. nov 12.

Godot-ra várva

írta: Két Lámpás
Godot-ra várva

Samuel Beckett: Godot-ra várva, a Budaörsi Latinovits Színház Társulata, Bethlen Téri Színház, 2017. november 10.

 9138.jpg

Székely B. Miklós, Tóth József, Ilyés Róbert, Böröndi Bence, Bohoczki Sára. Díszlettervező: Hajdu Bence, Kolonics Kitti, jelmeztervező: Hajdu Bence, Kolonics Kitti, fordító: Kolozsvári Grandpierre Emil, konzultáns: Bognár Éva, kellék: Hajdu Bence, smink: Domján Viki, haj: Domján Viki, súgó: Barnet Mónika, rendezőasszisztens: Barnet Mónika, rendező: Kovács Kristóf.

Klasszikus. A Godot-ra várva ma már legalább annyira klasszikus, mint Shakespeare drámái. Ám, míg a shakespeare-iádák variábilisak és univerzális színházi alapot nyújtanak, abban az értelemben, hogy lehet őket sok mondanivalóval, sok stílusban, sokféle befogadó réteg számára színpadra vinni, addig a Godot dramaturgiai ritmusában, gondolati készletében eléggé kötött. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Godot úgy variábilis, hogy sokkal inkább az az érdekes, hogy mi történik bennünk előadás közben és sokkal kevésbé az, hogy milyen újítással él a rendező a színpadra vitel során.

23435255_1418284721622964_6255493716149802294_n.jpg

Tóth József (Estragon) és Székely B. Miklós (Vladimir)

Beckett, miután felnyomták a németeknél a kollaboránsok, Párizsból a francia vidék hegyeibe kényszerült menekülni, ahol kis ellenálló csapatával együtt lényegében csak kivártak és nap-nap-után szellemi és testi nyomorúságban tengették életüket. Állítólag ebből a traumatikus élményből származik a Godot, de más Beckett-darabok is. Beckett munkásságának egységessége majdnem olyan, és majdnem abból a második világháborús traumából származik, mint a mi Pilinszky Jánosunké. És majdnem az a posztapokaliptikus elhagyattatás mutatkozik meg a Godot-ban, mint a Pilinszky-életmű központi versében, az Apokrifban.

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
[...]

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

[...]                                            Pilinszky János: Apokrif

A Godot-ra ezért a borzongásért megyünk el: az isten nélküliség üressége, a nap-nap-után ugyanaz unalmassága, a testi és lelki korlátaink miatti tehetetlenségünk, és közben a kicsinyes, egocentrikus boldogságra és örömre vágyásunk. Az Apokrifban az embernek megmarad akár szakrális, akár profán szinten a méltósága. A Godot-ban semmi ilyesmi nem marad meg. Láthatóan mindezek nagyon sok megközelítésből elemezhetők: pszichoanalitikus, egzisztencialista, etikai, társadalmi, teológiai vonatkozásai is lehetnek. Ez a rendezés elsősorban két megközelítést hangsúlyoz: az egzisztencialista filozófiait és a biblikust.

18623665_1270315699753201_9051799926071714013_o.jpg

Szék és asztal a presszóból.

Mitikus tér vs profán tér. Van egy díszlettel kapcsolatos hagyomány, melyet ez a rendezés megtör. A színt jellemzően egy mágikus körként rendezik be, melynek látványát egy kiszáradt fa uralja. A Bethlen Téri Színház színpadán azonban egy teljesen más, és sokkal érdekesebb térbe kerülünk. Ez kérem egy 80-as évekbeli erzsébetvárosi presszó stilizált környezete, ami a VII. kerületi István utca és a Bethlen Gábor utca sarkán álló épület körül egyáltalán nem volt ritka tünemény. Kiváló választás, hogy az előadás nem rágja szánkba az első perctől kezdve a körből való kilépés lehetetlenségének misztikus magyarázatát, és az is kiváló, hogy a színen szinte észrevehetetlen az a bizonyos fa, ami máshol ott magasodik a színészek feje fölött. Mindenképpen üdítő, hogy nem traktálnak minket ezredszer az üres kereszt vagy kiszáradt életfa vagy adott esetben az üres barlang képével. Ennek azonban van okos dramaturgiai haszna is: csak az előadás végén vesszük észre igazán, hogy téridő hurokba kerültünk, ami más előadásoknál egyáltalán nem érdekes vagy csak jelképes mondanivalóval bír. Kovács Kristóf rendező ezzel a látvánnyal igazán jól eltalálta, hogy az előadást miképpen lehet elhelyezni a jelen kor kulturális téridejében. Beckett darabja a kezei között nem marad meg a színházak vagy irodalomórák klasszikus szimbólumok által agyonnyomott világában. Az igényes misztikus filmeket kedvelő fiatalok ugyanúgy örömüket lelhetik az előadásban, mint a szimbólumokhoz szokott idősebbek. (Itt utalnánk a zárt világ koncepció egyik kiváló filmes megjelenítésére a Coherence c. 2013-as misztikus sci-fi mozifilmre.)

A pesti vagány és a nyafogós. Az Erzsébetváros utcáit járva néha P. Howard-féle figurákkal futhatunk össze. Egy alkalommal például kutyasétáltatás közben találkoztunk egy matrózpólós, hajóskapitány-sapkás, felemás színű szemüveges emberrel, oldalán egy szőke nővel. Az illető felismerte a kutyát, mert ugyanabba a kocsmába (presszóba) jártak a nagypapával, akié a kutya eredetileg volt. Ha valaki ismer 60-70 év közötti pesti vagányt, az tudja milyen jellemzőek az illető gesztusai, beszédstílusa, mozdulatai. Ehhez szoktak hozzá fiatal korukban és most is ezt a közvetlenséget, extravaganciát mutatják föl azaz az aktív, kezdeményező, rafinált, jég hátán is megélő típust. Nos, Székely B. Miklós (Vladimir), feltehetőleg a korosztály és stílus jó ismerője, éppen ezt az archetípust játssza el nekünk. Kétségkívül kimagasló alakítása már önmagában is olyan, hogy csak ezért is érdemes megnézni a produkciót. A szerep és az előadás szövegének összeválogatása is olyan, hogy Vladimiré a fő karakter a drámában. És valóban, alig várjuk, hogy Székely B. Mikós azzal a kifejező hangjával és zseniálisan eltalált mozdulataival újra és újra elkápráztasson minket.

13501.jpg

Tóth József (Estragon) és Székely B. Miklós (Vladimir)

Tóth József (Estragon), akit már többször dicsértünk pl. a Bányavíz vagy a régi és mostani Rosencrantz és Guildenstern halottakbeli alakításaiért, kiváló partnere ennek a karakternek. Estragon érzelmi kitörései jól illeszkednek bele a két antihős párkapcsolatának dinamikájába. Verés utáni megalázottsága, élettelensége, nyeklő-nyakló játéka megérintő csúcspontja a második felvonásnak. Azon az előadáson, amin ültünk nagyon szerette a közönség, és olybá tűnt az improvizációiból, felszabadultságából, hogy ezt ő meg is érezte. Nem korlátozódik ez az élmény azonban csak arra az egy estére, Tóth József egy esendő és nyafogós, de nagyon szerethető és érdekes karaktert formál meg a színpadon.

Clownok a kereszten. Talán az egyetlen inkoherencia a rendezésben az a törekvés, hogy a halványan (mind belsőjében, mind küllemében) bohócként mutatkozó két főhős valóban halványan bohócnak látszódjon. Ebből a dózisból Estragon kapott többet, hisz még a darab szövegét is úgy módosította az alkotógárda, hogy a vigyorgást erőltető karakter ne Vladimir, hanem Estragon legyen. Vladimir szerepe ebben a rendezésben valóban nem viselte volna el a bohóckodást, az ettől való mentesítés jó ötlet volt, de talán Estragont se kellett volna ezzel terhelni, talán meglett volna enélkül is. Hasonlóképpen fel lett mutatva, de nem lett kellően kihasználva a teológiai motívum. Illetve oda lett téve, hogy tessék néző, kezdj vele valamit, de nem orientált semmilyen irányba az előadás minket, hogy mit kezdjünk ezzel. Nem baj, mert Beckett is pusztán annyit mondott erről, hogy a transzcendenciát természetes módon a kereszténységén keresztül tudja láttatni, neki ez az a szelep, ahol ki tud szabadulni a transzcendenssel kapcsolatos közlés.

Dicséretes, hogy az alkotók a fiú szerepét egy fiatal nőre, Bohoczki Sárára osztották. Ő kétszer is megjelenik, picit más karakterben, erősítve a zavart, hogy vajon mindig ugyanez történik-e meg Vladimirral és Estragonnal vagy csak ma. Bohoczki Sára elegáns, kimért alakja a teológiai vonalat erősíti: az előadás végén már nyilvánvalóan úgy gondolunk rá, mint Isten angyalára. Ebben a pokoli elhagyattatásban Isten (ha akarjuk) úgy kommunikál ezzel a két szerencsétlen barommal, hogy a küldönc pszichoterapeutikus karakterének periodikus megjelenésével kezeli magáramaradtságukat.

13504.jpg

Tóth József, Szekely B. Miklós, Bohoczki Sára 

Nietzsche lova. Állítólag Friedrich Nietzsche akkor kattant be, amikor azt látta, hogy egy igáslovat gazdája addig vert, míg az össze nem esett; ekkor Nietzsche ölébe vette a fejét, megsiratta, és egyben saját ép elméjének is búcsút mondott. Lucky (Böröndi Bence) és Pozzo (Ilyés Róbert) két jelenete mind a karakterek, mind a nézők szempontjából várva várt esemény. Nyilvánvalóan szándékosan unalmasra van írva a darab eleje, hogy már felszabadulásként éljük meg, hogy valami más jön végre. A rendezés, illetve az előadásban meghagyott szövegmennyiség nagyon jól időzíti ennek a jelenetnek az elérkeztét. Amikor Estragon azt mondja, hogy nem igaz, hogy nem történik itt semmi (a nézőnek szánt kiszólás ez Beckett részéről), akkor a következő percekben már érkezik is a bőröndöket cipelő Lucky és az ostort csattogtató és üvöltő Pozzo.

13468.jpg

Böröndi Bence (Lucky) és Ilyés Róber (Pozzo) a próbán, háttérben Tóth József.

Böröndi Bence Luckyja nem harsány, de nincs is rá szükség. Bence eléggé kiváló színész ahhoz, hogy el tudja játszani pusztán testtartással és mimikával azt, hogy milyen lelki és fizikai állapotban van Lucky. Ez mindenképpen eltér attól a groteszkbe tolt alakítástól, amit a Katona színpadán láthatunk. Hogy bravúros szerepet kapott, akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a darab szerint elszabadul az intellektusa és elkezd őrjöngve tudományos peer reviewed tanulmányt publikálni a színpadon. A végén már olyan őrjítővé válik ez a szituáció, hogy a legapatikusabb néző is (nem mondom, hogy ezek mi vagyunk :) ) Bence iszonyatosan erős színészi hatása alá kerül.

Ilyés Róbert Pozzoja szintén nem stilizált, nem groteszk. Elég hogy a szituáció abszurd, nem kell ezt még a szereplők alakításának megemelésével is kihangsúlyozni. Kezdetben Pozzo karakterét Ilyés Róbert félelmetesre, visszataszítóra, gonoszra alakítja, a végén már azonban ijesztő és szánalmas. Ahogy Estragon és Vladimir mentálisan vannak összekötve, úgy Lucky és Pozzo fizikailag. Ez a színésznek újabb tér, hogy ügyes tudjon lenni a színpadon és Ilyés Róbert és Böröndi Bence valóban kimunkált precizitással oldja meg az összekötöttség helyzetét. Miközben Pozzo karaktere a manipulatívból átsiklik a szánalmasba, neki jut a feladat, hogy az emberi élet értelmetlenségéről megfogalmazza azokat a gondolatokat, amiket egy ember az élete során legalább egyszer, legalább egy rossz pillanatában átélt. Pozzonak ezen borzongató szavaiért is kell mindig megnéznünk a Godot-t, és ezt a vágyott transzcendens eseményt Ilyés Róbert sokszínű játéka az előadásban létre is hozza.

21427479_1364076187043818_5852277725948577060_o.jpg

Böröndi Bence (Lucky) tudományos előadást tart.

Egy teljesen más, új világ tárul a szemünk elé ha elmegyünk a budaörsi társulat Godot-jára. A budapesti színházszerető közönség egy nagy része csak bizonyos színházakba jár. Van olyan professzionális színházi kritikus, aki még fel is sorolja – eléggé el nem ítélhető módon minden szakmai tekintélyével súlyt adva ennek a kijelentésnek –, hogy mik azok a színházak, amelyekre mint etalon kell gondolnunk: a Katona, a Radnóti és az Örkény. A budapesti színházjáró közönség egy része azonban pontosan tudja, hogy ezeken kívül is van kiváló minőségű színház a városban, és ezek a színházi társulatok sokszor teljesen más hagyományukkal, teljesen más strukturális viszonyaikkal teljesen más színházi univerzumot tudnak felmutatni számunkra. Egy új színházi világba lépünk, ha felkeressük az előadásaikat. Mi több még az is elmondható, hogy az egy produkcióra összeverbuválódó művészek erősebb késztetést éreznek arra, hogy minőségi munkát végezzenek, mint a kőszínházak tarsulatai, és ezzel garantáltabb is a minőség náluk. Mindenképpen ilyen kiváló produkció a Budaörsi Latinovits Színház társulatának Bethlen Téri Színházba elhozott Beckettje is.

♥ 

Hálás köszönetünk az alkotóknak!

 

Szólj hozzá

Bethlen Téri Színház Budaörsi Latinovits Színház