2018. feb 19.

Fairplay

írta: Két Lámpás
Fairplay

Fairplay – Sportóriások legendája, Coincidance Táncszínház, MOM Kultúrális Központ, 2018. február 18., 19:00

4360cd3adb0e89a6997a6a4f78a4a53a.jpg

Táncolják: Csibi László, Ungi Krisztián, Albert Réka, Potornai Norbert, Dunne Zora, Székács Zsófia, Kodak Adrienn, Péter-Szabó Richárd, Bencze Judit, Dervalics Dóra, Dorcsák Tünde, Gódor Bianka, Hajdú Péter, Joó Gyöngyvér, Nové Valéria, Scheirich Gerda, Szeitl Dorothy, Szilágyi Violetta, Szombati Tamás, Viderman Laura. Jelmez: Székács Zsófia, látvány: Potornai Norbert, fény: Hencz József, vezető balettmester: Castillo Dolores, rendező és koreográfus: Gyulai Júlia.

Nem szokványos próbálkozásra szántuk el magunkat, amikor úgy döntöttünk, hogy szöveg nélküli táncszínházi előadásról fogunk írni. A kitekintés azért teljesen jogos, mert a 2010-es évek végén a színházi kifejezésmód erőteljesen a fizikai színház irányába mozdult el, mondanunk sem kell, hogy örömünkre, ugyanis a mozgás teljesen új befogadási mechanizmusokat képes beindítani a nézőben. Gyulai Júlia és a Coincidance Táncszínház jogosan tarthatna igényt ebben az új színpadi kultúrában egy méltó pozícióra. Illetve, hogy a vágyainkat fejezzük ki, nagyon örülnénk egy fizikai színházas koprodukciónak, még akár a szöveg nélküli formájában is.

Az előadás adatlapja:

Személyesség. A sport témakörét bevinni a független színházak univerzumába, ahol mi mozgunk, nagyon megosztó dolog lenne. Hogy lássuk miért, nagyon messziről kell kezdenünk, de jó előre leszögezzük, hogy aki a Fairplay előadást ebből a szemszögből fenntartásokkal szemlélné, az kellemesen fog csalódni. Az Olimpia intézményét annak idején a görög városállamok háború-elkerülési okból alapították. Az Olimpia egy a törzsek közötti harcot helyettesítő, örök béke kezdeményezés, de mégis a törzsnek, mint kollektivumnak az elsőbbségét hirdeti és nem az emberi összetartozás egyetemességét. Nagyon hasonlóan az újkori olimpiák nacionalista olvasatához, amikor az számított, hogy a mi hősünk győzzön egy versenyszámban, és az ő győzelme nem az ő győzelme, hanem a miénk, a nemzeté. Minthogy a világ globalizálódik, és már a háborúk sem nemzetek között zajlanak – valójában nem tudjuk kik között zajlanak –, így az Olimpia, mint a nemzetközi konfliktusok szublimálásának az eszköze is veszít a funkciójából. Hála Istennek azon kívül, hogy a népek és emberek közötti békét élteti a produkció, a Fairplay más szemszögből láttatja a nemzetközi versenysportok kultúráját, és még véletlenül sem utal a nemzeti sportbüszkeség vagy sportirigység retrográd gondolatára. Hát persze, hiszen ezeknek az időknek már vége. Az előadás nyilvánvalóan a nemzetközi nézőközönség számára is teljes szívvel befogadható hála a karakterek semlegesen csengő (Felix, Pekko, Aryana) nevének.

vmajor_edv_9694.jpg

Vívók (Péter-Szabó Richárd, Potornai Norbert). Fotó: coincidance.hu

Ha azt szeretnénk tudni, mi ma a sport funkciója, akkor sokkal inkább a személyesség és a jellegzetes individualitás felmutatása kerül előtérbe. Ötven évvel ezelőtt még fontos volt az eredmény. Az idők múlásával azonban a teljesítménykényszer olyan rekordokat hozott létre, amik egyszerűen hihetetlenek, valószerűtlenek, felfoghatatlanok, és éppen ezért nem hozzák lázba az embereket. Kit érdekel, hogy egy versenyszámot 1 perc 12 másodperc, 73 századmásodperc alatt teljesít valaki vagy 1 perc 12 másodperc 62 századmásodperc alatt? A kitartáson és teljesítményen kívül, ami természetesen elkerülhetetlen, ma már nem az első helyezés, inkább a példamutatás vagy vonzó, karakteres emberi tulajdonságok, amik egy sportolót naggyá tesznek. Gondoljunk csak Liu Shaolin Sándorra, Hosszú Katinkára vagy Tom Daley-re! Ők amellett, hogy erősen teljesítenek kiállnak olyan értékek mellett vagy felmutatnak olyan utakat, amik univerzális jelentősségűek. Sokkal rosszabbat tennénk az edzőtermekben sokat güriző sportolóinkkal, ha a teljesítményüket többre tartanánk, mint azokat az értékeket, amiket a nagyközönség felé szándékosan vagy akaratlanul, csak karakterükkel vagy megmozdulásaikkal kommunikálni szeretnének.

Ilyen szempontból egy fair play gesztus ezerszer többet ér, mint maga a puszta teljesítmény.

A sport azt jelenti: család. Vannak azonban olyan funkciói is a sportnak, amik kifejezetten szociális küldetésként is értékelhetők. Nem véletlen, hogy a Harlem legsötétebb helyein éjszakai ping-pong szakköröket tartanak, hogy a fiatalok inkább azt válasszák, és ne az egészségüket és életlehetőségeiket rombolják. Ebben az előadásban a centrális figura Felix (Csibi László) és családja. Az ifjú Félixet (Dunne Zora) elkötelezett családja révén beszippantja a sport, azonban édesapja (Potornai Norbert) hirtelen halála után nem is nagyon marad neki más kapaszkodó, mint a támogató közeget biztosító edzője (Péter-Szabó Richárd) és az atlétika. Szerencsére a történet nem arról szól, ami a színlapon van. A kulcsjelenet egy nagylelkű gesztus, melyet a srác gyakorol egy társa felé és ezért persze elnyeri méltó jutalmát. Gyulai Júlia víziója arról szól, hogy egy ember személyes és közösségi élményei, az elköteleződése, a vágyai, a könyörülete, az embersége hogyan fonódik össze szétválaszthatatlanul a sportolói tevékenységével.

vmajor_edv_9829.jpg

,,Look up here, man, I’m in danger.'' Fotó: coincidance.hu

,,Only women kneel and smile''. Az első olyan hatás, ami azt mutatta, hogy jó helyen vagyunk és hozzánk is szól ez a produkció Potornai Norbert (mint Felix apjának, Nednek) szólója volt. Ott értettük meg, hogy most valami hatalmas dolog van születőben. A spotlightban megjelenő, kétség kívül a halál magányával küszködő apa jellegzetes mozdulataiból némelyek később visszatérnek a fiú alakításában is. A fekete ruhás nők egy ideig kitérnek, de egy adott, nem vár pillanatban mégis csak magával ragadják Ned testét. Ez a kép olyan erejű, ami beleég az ember retinájába. A jelenet a kisfiú körül örvénylő nőkkel folytatódik, akik közül egyesek meg-megállnak, hirtelen rámerednek valakire és sodródnak tovább. A gyémánt tisztaságú jelenetláncolat után megrendülten ülünk: megismételhetetlen élményben volt részünk, ezt mindenkinek látnia kéne. Gyulai Júlia és társulata valami nagyon fontosat mondott most el nekünk a tánc nyelvén.

ungi_img_9837.jpg

Aryana (Albert Réka), Pekko (Ungi Krisztián) Fotó: coincidance.hu

Hasonlóképpen rendkívül kifejező két duett. Felix (Csibi László) felcseperedvén együtt lóg egy lánnyal (Aryana, Albert Réka). Nem nagyon tudják, mit kell egymással csinálniuk, gyönyörűen látszik a bizonytalanságuk, egymás megértésére tett próbálkozásaik. Az előadás előnye, hogy nem marad meg egyedül a srác karakterének felépítésénél a történet, Aryana minitörténetét is megismerhetjük. Amikor Aryanának szüksége lenne vigasztalóra Felix nincs ott, de ott van Pekko (Ungi Krisztián). Ő az, aki a jelenlétével támaszt nyújt a lánynak. Kettejük duettje teljesen más, másképpen zseniális. Ott már megjelenik a tökéletes összehangoltság, megértés, az igazi egymásra találás. A sértődés persze nem várat magára.

gilbert_ik_9462.jpg

Tánckar. Fotó: coincidance.hu

Ébredés az álomból. Mielőtt azonban tovább folytatnánk az előadás erényeinek sorolását meg kell említenünk két minket nagyon zavaró jelenséget. Értjük mi (csak nem szeretjük), hogy balettben meg operában szokás megtapsolni a táncosokat, énekeseket egy-egy alakítás után. A fizikai színházban és a hagyományos színházban tilos. Teljesen széttörnénk az előadás ívét, ha beletapsolnánk abba, hogy milyen jól mászik a Hevesy-terem falán Molnár-Gábor Nóra, pedig az valóban nem kis fizikai teljesítmény. Tradicionálisan egy kiválóan elénekelt áriát az Opera közönsége azonnal értékel, de ez egy olyan rossz szokás, ami előbbre helyezi a zenei- és mozgástechnikát és mellékesnek tekinti az összhatást, ezzel beengedve, sőt elvárva a színpadi hatás megszakítását. Azt elkerülni, kivédeni, hogy nyílt színi tapsra kerüljön sor, részben a rendezés feladata. A színházban a néző átkerül egy világba, amit már nem a színpad és nem a nézők alkotnak, hanem az az univerzum, amibe az művészek kézen ragadva elviszik őt. Teljesen kizökkenünk ebből a fantasztikus élményből, ha nem arra a belső történésre figyelünk, amit a mozgás látványa kelt bennünk, hanem arra, hogy milyen erősen és ügyesen emeli meg az egyik táncos a másikat, azaz nem az alakításra figyelünk, hanem a színészre. Ezeket a hatás szempontjából rosszul lezárt jeleneteket nagyon könnyű megtalálni. Egyszerűen azt kell figyelni, hogy mikor tapsol a közönség, és azt vagy teljesen kivágni az előadásból vagy megváltoztatni a végét. Az ováció ugyanis azt jelenti, hogy a hatás nem jött létre, kudarcos a jelenetsor. Rekonstruálta a koreográfus ötletét, de nem konstruálta meg a befogadásra szánt üzenetet. Igen, értjük, hogy szép volt, meg erős volt, meg ügyes volt, de ahogy Nagypál Gábor mondta legutóbb: nem a taps a színész jutalma, hanem hogy egyáltalán kíváncsiak rá, meg a kreatív munka, ami az előadások létrehozásával jár.

A produkcióban voltak jelenetek, amik teljesen elszeparált egységekként funkcionáltak. Nagyon féltünk, hogy az olimpiai megnyitó ünnepségek performanszai pusztán önmagukban megvalósulnak a színen és ez meg is történt. Ezeket a jeleneteket – a tündevilág és a láng körüli táncolás – nem is sikerült elhelyezni passzentosan a produkcióban, pedig lett volna rá mód. Ahogy a Mulholland Drive-ban (2001) a Hollywoodba érkezés egy stilizált belső örömmámor, úgy az Olimpiára érkezést is lehetne a fiú szemével láttatni és szervesebben beleilleszteni az előadásba, ahogy az álomjelenetekkel ezt meg is tették. Kifelé menet belehallgatva a beszélgetésekbe azt hallottuk, hogy a szimbolikusabb jeleneteket az értőbb közönség jobban is szerette.

A másik, amit meg kell jegyeznünk, hogy a MOM közönségén volna mit nevelni. Ned bejövetelén azt kellett a nézőtér soraiban hallgatnunk, hogy milyen jól kidolgozott izmai vannak Potornai Norbertnek. Jó! Mi is látjuk. Most nem ez a lényeg, hanem a magárahagyottság. Feltehetően az adott nézőnek nem volt baljós érzése és a halál magányát sem élte át megrendülten. De akkor miért kell ennek a nézőnek a tapsát komolyan venni? Annak se örültünk, hogy fotóztak és videóztak, ropit eszegettek, a legmegrendítőbb jelenetek után hülye megjegyzéseket tettek. Kedves Nézők! Színházban vannak, nem sportmérkőzésen!

vmajor_edv_9867.jpg

Felix (Csibi László). Fotó: coincidance.hu.

,,I've got scars that can't be seen.'' Szerencsére olyan fanyalgósokból, mint mi kevesen vannak, viszont mi nem tudunk és nem is akarunk nem ilyenek lenni: színházi kritikusnak hívják az ilyen állatfajt. Egy szó mint száz, a második felvonásban is volt, ami miatt leesett az állunk. Mindkét rémálom-jelenet súlyos és emlékezetes. A folyadékban oldódó fekete festék lecsorgásának látványa, illetve alatta az ágy körüli fekete leplekkel takart táncosok teljesen plasztikusan jelenítették meg a depressziót. Ez egy nagyszínpadi eszköz és tulajdonképpen ki kell jelentenünk, hogy ilyen erős képpel az utóbbi időben a színpadokon sehol sem találkoztunk. Ehhez ugyanis táncosok is kellenek, kreativitás, vízió, és kellő hely, hogy a hatás létrejöjjön. Ez az a díszlethasználat, amit mi nagyon szeretnénk látni. A neves színházak, bár megtehetnék, nem tudtak előállni ilyen művészi minőséggel, de itt végre a MOM színpadán megcsodálhattuk.

ungi_img_9908.jpg

Látvány, ami magával ragad (külön köszönet Potornai Norbertnek). Fotó: coincidance.hu.

,,Look up here, I'm in heaven.'' A célba érkezés jelenetsora olyan összetettséget, jelentésgazdagságot, átgondoltságot sugárzott, ami méltó befejezését adta ennek a kiváló produkciónak. Észleltük, hogy kiváló a koreográfia, olvastuk, hogy volt táncdramaturg. Ami hiányzott, az egy igazi színházi dramaturg, aki megmondja, hogy az egész milyen lüktetésű, mennyire kompakt. Nagyon kell vigyázni a tánccal, mert szavak híján csak nagyon primer közléseket képes felmutatni. Nagyon mély érzéseket tud kifejezni, de csak nagyon direkt történéseket. Ebből a 100 perces előadásból kellő mennyiségű húzással egy olyan 70-80 perces fizikai színházat lehetne összevágni, ami az elején beszippant és a végéig le se dob. Például a nyílt színi tapsok elkerülésével. Mi pedig boldogan örvénylenénk az eseményekkel. Nagyon szívesen fogadnánk például ha a Coincidance megmutatná magát illetve ezt a produkciót a MU Színházban, vagy a Jurányi Házban, vagy a Trafóban, vagyis a mai modern táncszínház fellegváraiban. Egészen biztos, hogy azokat az igazgyöngyöket, amiket az előadásban láttunk egy láncra fűzve, de jól megválogatva és csak azokat, mondjuk Felix címmel és más beharangozóval olyan előadás születne, amit az igazán színházértő közönség évekig rajongana körbe. Megérdemelnék ezek a csodálatos művészek, Csibi László, Ungi Krisztián, Albert Réka, Potornai Norbert, Gyulai Júlia és a többiek, hogy méltó módon elismerjék a produkcióba rakott színházi értékeiket.

Kedves Alkotók! Köszönjük ezt az összességében megrázó és felejthetetlen előadást! 

 

Következő alkalmak: márc. 14, ápr. 25.

Szólj hozzá

MOM Coincidance Táncszínház