2018. már 20.

Az ölében én

írta: Két Lámpás
Az ölében én

Znajkay Zsófia: Az ölében én, TÁP Színház, MU, 2018. március 18. 20:00

kep2oleb.jpg

Játsszák: Jankovics Péter, Vasvári Emese, Piti Emőke, Laboda Kornél. Dramaturg: Faragó Zsuzsa, látvány: Szakács Ferenc, zene: Preiszner Miklós, fény/hang: Bredán Máté, írta és rendezte Znajkay Zsófia.

Be kell vallanunk szégyenkezve, hogy nem voltunk még a TÁP Színház előadásán. Persze álszerények vagyunk, mert ennek megvan a pontos oka. Kivételt tettünk Jankovics Péter és Piti Emőke miatt, akiket imádunk, és jegyet váltottunk a MU-beli előadásukra. Egy kiváló kamaradarabbal örvendeztetett meg minket a szerző és a négy színjátszó, nem volt egy szemernyi rossz érzésünk se, ami azt súgta volna, hogy hiba lenne az előadásban. Ez a TÁP ideológusainak lehet, hogy rossz hír, mert ők azt szeretik, ha botrány van a produkcióik körül. Igen, egy XX-adik század eleji szemmel lehet, hogy vannak benne botrányos dolgok, de mi nem a szomszédos Retrográdban élünk. Az előadás teljesen jól belesimul a magyar színházkultúrába és örömmel tölthet el minket a kiváló szöveg és a pompás színészi munka.

Az előadás adatlapja a MU oldalán.

Az ölében én szövege a színház.net adattárában.

,,Csak most ébredtem.'' Mélyre megy az előadás, vagy legalább is tud mélyre menni. Tihamér (Jankovics Péter), a 38 éves életkezdési problémákkal küzdő főszereplő álmodik vagy emlékeket idéz fel és próbálja – tulajdonképpen egyáltalán nem sikertelenül – menedzselni az életét. 38 év sok idő, mások már 18 évesen kiválóan eléldegélnek a világban, de Tihamér (Hamu, ahogy a szülei nevezik) a születési rendellenessége mellett egy nyilvánvalóan problémás anyával is meg van áldva. A gyerekkori traumákat, rossz beidegződéseket elég nehéz kikezelni, de ez Tihamérnak magától megy. Csak láthatóan lassan. Szerencsés lelki alkata minden nehézség ellenére alkalmassá teszi arra, hogy saját magát kihúzza a bajból, ezért a sok nagyon nyomasztó kép mellett az előadás tulajdonképpen elég pozitív végkicsengéssel és feloldással zárul. Elégedett mosollyal sétálhatunk ki a kamarateremből.

,,Mi van Mókuska?'' Erős élménnyel kezdünk. Akinek nincs gyereke (vagy sok van :) ), az talán nem is értheti miért. Megvan az a 4-5 év a gyermekgondozás elején, amikor a csemete állandó jelenléte hihetetlen mértékben zabálja fel a szülők energiáját. Elmondhatatlan mit érez a szülő, amikor a gyerek rendszeresen nem hagyja aludni, de közben pontosan tudjuk, hogy a gyereknek is igaza van, és anya-apa sajnálja is nagyon ezért. A szerző kiválóan reprodukálja azt a kómás állapotot, amikor – nyilván minden éjszakán át ismétlődve – a gyerek bekéredzkedik a szülők ágyába. A párbeszédeket azok, akik ezt az élményt nem élték át vagy elfelejtették, harsány nevetéssel fogadják. Igen, van ebben valami vicces, de nem akkor, amikor ez egy év 365 napján át zajlik. Jankovics Péter tökéletes hitelességgel játssza el azt a gyereket, akin a szülő szívének meg kell esnie. Minden hangsúlya, mozdulata, kétségbeesése, enyhe, de cuki és önvédelemből fakadó manipulációs kísérlete minden négyévesnél megfigyelhető. Nem mer követelőzni, mert tudja, hogy az nem szép dolog, de rettenetesen kétségbe van esve. Hasonlóan tökéletes Piti Emőke gyermekábrázolása. Nála is minden mozdulat, a mozgás ritmusa, a metakommunikáció a helyén van. Már majdnem megértjük a szülők reakcióját, de valami azt súgja, hogy nem pusztán a helyzetből, a kisgyerekkel élésből fakad a probléma. Ez egy diszfunkcionális család. 

28_110_r_t_0_9579_220x220.jpg

Jankovics Péter (Hami/Hamu) (Fotó: Andráska Gábor)

,,Mit sumákolsz?'' Aki az előadást látva úgy érzi, hogy Vasvári Emese édesanya alakítása betalált nála, az azért olyan nagyon ne csodálkozzon. Valahogy úgy lehetett a dolog, hogy Znajkay Zsófia járt-kelt a városban és amikor meghallotta, hogy valaki azt mondja, hogy ,,gyűlölöm az anyámat'' akkor odaszaladt, kifaggatta az illetőt erről, és beleépítette a darabjába. Tihamér anyja maga a szociopata anya állatorvosi lova. Ez bolondbiztosan garantálja, hogy mindenki egy hasonló viselkedésű rokonát ismerje fel benne, azaz olyat, aki mindent tönkre tesz maga körül, energiavámpír, mások életébe kéretlenül beleszól, áldozatszerepben tetszeleg, másokra kullancsként akaszkodik rá, egy egocentrikus szemétláda. Vasvári Emese pedig ezeket a szerepeket félelmetes hitelességgel, minuciózusan, hatalmas türelemmel és ámulatba ejtő kitartással végig is játssza. Kétség kívül az övé ez az előadás. Tőle kéri a rendezés a legjobban a végnélküli átalakulást, és azt az önműködtető játékot, amit a monodrámákban láthatunk. Tihamér anyukája szinte soha se reagál érdemben arra, amit a fia mond, csinál vagy érez. Egy elszeparált entitás, ami feltörhetetlen, de ő maga bántóan jelen van a körülötte lévők életében. Ezzel a pszichologizáló karakterábrázolással Az ölében én erősen párhuzamba állítható Pass Andrea Napraforgójával. Miként a szövegek hétköznapi realizmusával is. Mindenki hallott ilyen mondatokat, pont ezért hangoznak súlyosan. Nem tudjuk miért van az, hogy az energiavámpírok mindig ezeket mondják, nyilván nem létezik egy energiavámpír egyetem, ahol beléjük verik a másoknak iszonyú fájdalmat okozó szavakat, de Znajkay Zsófia megtalálta őket, beleírta a szövegbe őket és kíméletlenül hasítanak bele az agyunkba. A különbség a Napraforgóhoz képest, hogy a TÁP előadása egy igazi kamaradarab, egy dupla fedelű kvázi-monodráma, míg Pass Andrea darabja egy nagyszínpadi, klasszikus, realista mű.

34_134_r_t_0.jpg

Jankovics Péter (Hami), Vasvári Emese (Anya). Anya és fia, kis barátok. (Fotó: Andráska Gábor)

,,Szerintem engem kevésbé zavar, de értem, hogy téged zavar.'' Laboda Kornél apája nem sokat törődik a gyerekkel. Nem igaz, hogy nem szereti, csak abban a kényelmes szerepben találja magát, hogy neki egy szalmaszálat sem kell keresztbe tennie a gyereknevelés terén. Az áldozatszerepet központi identitásként vállaló anya ezt, mint minden mást, magára veszi. És tulajdonképpen valóban semmit sem kell csinálnia, még egy hideg vacsora elkészítését sem, még a szexben sem kell különösebben a kezdeményező félnek lennie. Laboda Kornél nagyon szépen megtalálta azt az alakítási módot, ahogy be tudja mutatni a anya férjet. Nincs benne semmi közöny, vagy elutasítás a gyerek felé. Ami van benne, hogy amit nem kell neki csinálnia, azt nem csinálja. Nézi, hogy mások megtegyék helyette és fel sem merül benne, hogy ezt-és-ezt neki kellene megtennie, ebből következi, hogy nem is dühös azért, mert neki bármit kéne csinálnia. Egyszerűen észre se veszi. Lenyűgöző!

az-oleben-en-tap-szinhaz_andraaska-gabor-5-380x253.jpg

Apa (Laboda Kornél) és Anya (Vasvári Emese) (Fotó: Andráska Gábor)

,,Bejöhetek?'' Piti Emőke Bojána szerepében a kezdetektől szerelmes Tihamérba. Igaz ugyan, hogy feltétlenül ott szeretne lebzselni nála, és azt is mondhatjuk, hogy kitartóan, szóval és tettel kopogtat, hogy beleférjen Tihamér életébe, de mégsem erőszakos. Egyszerűen várja, hogy a barátság a puszta jelenléttől létrejöjjön, majd talán Hamu felől is szerelemmé váljon. Semmi számítás nincs ebben, az alkalom az jó lenne, ha jönne, a türelmes Bojka örülne, ha már végre itt lenne ez a pillanat. A Tihamér–Bojána-beállítás csodálatos lenyomata annak a jelenségnek, amikor nem merünk kezdeni egymással semmit, csak várjuk, hogy történjen valami. Maga a csoda, hogy végül meg is történik. Mondhatni álom. Piti Emőke három szerepe körülöleli Jankovics Pétert. Kiemeli, hogy Tihamér miben határozott és miben nem. Márpedig egy életkezdési problémával sujtott embernél pont a határozottság és a kezdeményezőképesség eloszlását kell ügyesen bemutatni. Van amivel Tihamérnak még meg kell küzdenie, és van, amivel már végzett. Ebben van fontos kiemelő szerepe Piti Emőke karaktereinek. A vetkőzős jelenetnél a nézőtér felhördül. Talán nem számítottak rá? Talán nem feltételezték a TÁP-ról? Talán nem ismerik, hogy a magyar színházi hagyomány is erősen épít a meztelenségre. Tessen szíves lenni többet járni színházba! Amúgy az utóbbi időben a korábbiakhoz képest érezhetően megugrott a színházlátogatás mértéke. Hát, jók a színészek, jó a magyar színház, örömünkre.

kep1oleb.jpg

Piti Emőke (Bojána) (Fotó: Andráska Gábor)

,,Tehát megálmodtad, hogy jövök?'' Időhurkok vagy álmok az álmokban kavarognak a darabban. Nem lehet tudni pontosan, mi a vezérfonala ezeknek a jelenségeknek. Ám, ez egyáltalán nem baj. Van, amikor az időhurok vagy az álomstruktúra maga alkotja a művészi mondanivalót. Ilyenek Lynch filmjei. De van, amikor az idővel, az álommal való játék csak eszköze a művészi kifejezésnek. Például az Idő uraiban (1982). Ez utóbbi például teljesen követhetetlen ok-okozatilag, míg Lynch filmjeiben jól, vagy kielégítően visszafejthetők. Az ölében én olyan alkotás, amiben nem fontosak a jelenetek ok-okozati viszonyai. Amit Tihamérral átélünk, hogy életének bizonyos pontjain a ő éppen keményen dolgozik egy problémán, és az időbeli ismétlődések inkább a küzdelmét mutatják be, sem mint hogy valós események vagy valóságos álmok lennének. Ezek talán inkább utólag átszínezett emlékek, talán éber álmok. Érdekesek, de nem szükségesek az előadás működéséhez. Akár ezek nélkül is működne a dolog. Nem tudunk utólag belőlük meg többet, mintha sima flashbackek lennének. Ami üt az előadásban, az nem a felismerés, hogy a sok időhurok után a végén összeáll a kép, hanem az ismerősen csengő mondatok és a szereplők traumáinak plasztikus bemutatása. Felvetődik a kérdés, hogy vajon orvosi értelemben beteg-e például az anya karaktere? Inkább talán az a válasz, hogy maga ez a család, amit látunk totálisan diszfunkcionális. A baj, hogy az meg általános. Valahogy nem vagyunk képesen rendesen működő családokban élni. Ez a jelenség, a problémáival totálisan magára hagyott, sőt a problémákba a korábbi generációk által belelökött fiatalság (Jankovics Péter és Piti Emőke karaktere) a mindennapjaink gyakori élménye, ahogy a magába zárkózó, magányos, kiégett világítótoronyként létező idősebbek is. A produkció ezeket a tapasztalatainkat artikulálja a színház eszközeivel.

Bár vannak az előadásban kisrealista jelenetek, már a díszlet mutatja, hogy itt a valóság egy a Tihamér agya által átszínezett formában jelenik meg. A szülői ill. szerelmesi ágy a libikókaszerű kivitelezés miatt néha durván koppan a padlón. Ahogy az anyai mondatok is durván koppannak Tihamér agyában. Mindezek azonban a reményteli lezárás miatt feloldódnak. A végén már csak a szépre emlékezünk.

Kedves Péter, Emese, Emőke, Kornél és Zsófia! Köszönjük ezt az elgondolkodtató, emlékezetes előadást!

Szólj hozzá

TÁP Színház MU Színház