2018. már 26.

Lavina

írta: Két Lámpás
Lavina

Tuncer Cücenoğlu: Lavina, Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Szkéné, 2018. március 25. 20:00

lavina-plakat-496x700.jpg

Játsszák: Éder Enikő, Bandi András Zsolt, Simó Emese, Csata Zsolt, Kiss Attila, Borbély B. Emilia, Tar Mónika, Molnár Bence, Molnos András Csaba, Mátrai Lukács Sándor. Díszlet, jelmez, hang: Dorothea Iordănescu, fordította Szőllőssy Balázs, video: Lucian Maximilian Matei, világítástervező: Ștefan Iordănescu, súgó: Czumbil Marika, ügyelő: Molnos András, rendezte Kedves Emőke.

Igazi csemege volt a Szkéné látogatói számára Cücenoğlu Lavinája, melyet a Temesvári Csiky Gergely Színház társulata adott elő Kedves Emőke rendezésében. Zsigeri élmény, szokatlan kísérlet, fejbekólintó mondanivaló, bár azért egy picit célját tévesztő hatás is, de erről majd később. Sajnálhatjuk, hogy nem láthatjuk őket gyakrabban, igaz, eléggé egocentrikus dolog lenne a budapestiek részéről összeharácsolni minden kiváló magyar társulatot.

Az előadás adatlapja a Szkéné oldalán és a Csiky Gergely Színház oldalán.

Valahol egy Kelet-Anatóliai faluban. A neves kortárs török drámaíró súlyos életérzést tett bele a Lavinába, ennek színpadi megvalósítása hibátlan, ám a darab motivációs bázisa kissé hiányos. Az anekdota szerint ,,Kelet-Anatóliában egy hegyek között megbúvó kis településen az emberek soha nem beszélnek hangosan, soha nem nevetnek, egyáltalán semmilyen zajt nem csapnak, mivel úgy gondolják, hogy a zaj lavinát indíthat el. A dologban az az érdekes, hogy az év kilenc hónapjában van lavinaveszély – ezek az emberek csak az év három hónapjában tudnak kiabálni, puskát elsütni, esküvőt tartani vagy gyereket szülni...'' Persze csak állítólag, mert nem létezhet egy olyan világ, ahol az önkéntelen reflexeket és fiziológiai jelenségeket, mint a tüsszentést vagy a szülést vissza lehetne önként vagy fejvesztés terhe mellett tartani. Főleg bármiféle reálisan megfogható kényszer nélkül.

3364_4e49d.jpg

Éder Enikő, Bandi András Zsolt, Csata Zsolt, Simó Emese, Borbély B. Emilia, Kiss Attila (Fotó: Petru Cojocaru, Lucian Maximilian Matei)

A darab szerint a falu lakói szélsőségesen szabálykövető, csendes, rendes, dolgos népek, akik a környező településeken éppen ennek a tulajdonságuknak köszönhetően találnak munkát, megbecsülik őket, a megélhetésüket megszerzik. Évente felhordják falujukba az élelmet, mely csak három hónapon keresztül üzemel élhetően. A lavinától való félelem és a falu pusztulásának elkerülése érdekében hozott drákói szabályok azonban a másik kilenc hónapban (éppen egy gyermek kihordásának ideje) gyakorlatilag egy néma halottasházhoz teszik hasonlatossá a települést. Érdekes egy pillanatra egy ilyen világ, de nyilvánvalóan nem működik, és ezért a darab alaphelyzete azonnal átugrik szimbolikusba. Nem beszélve arról, hogy elrepül egy vijjogó madár a hegy fölött, megnyikordul egy viskó kiszáradt ajtaja, és a lavina úgy zúdul le és söpri az egész groteszk civilizációt maga alá, hogy egy puskalövés vagy egy akaratlan gyermeksírás sem hangzott fel. Bár elvileg két szinten érkeznek hozzánk a közlések, egy valóságos hegyi világból és az univerzális igazságok világából, ám a hegyi falu világa annyira irreális, hogy csak az átvitt mondanivaló képes hatni. Földhözragadtak lennénk? Egyáltalán nem, bár vajon milyen lenne egy analitikus kritikai blog? Ha azonban két szinten beszél hozzánk a produkció, valóságos és szimbolikus szinten, akkor felvetődik a kérdés: mi tartana fönn egy ilyen civilizációt a közvetlen életveszély torkában, ha amúgy néhány mérföldre innen veszélytelen környezetben a falu lakói megbecsült munkaerőnek, fontos gazdasági tényezőnek számítanak, és a többség már úgy is ott lakik lent életvitelszerűen az élhető világban. Fábián és Benkó az Át az ingoványonban meg tudta motiválni a brutális visszatartó erőt. Nos, az indoklás itt hiányzik. Kár. Viszont ez nem a színház hibája, hanem a darabé. Cücenoğlu kissé túlgondolta a dolgot. (Viszont nagy köszönet Szőllőssy Balázsnak a fordításért és hogy megtalálható a neten.)

Belebeszél a fejünkbe. Hát, ilyet még nem tapasztaltunk. Egészen sajátos élmény, hogy a színészek hangjait fülhallgatóból hallhatjuk. Nyilván nem lehet a Lavina szándékosan erősen lehalkított beszélgetéseit a színpadi hangon közvetíteni. Nem azért, mert a színészek ne tudnának ügyesen, hallhatóan suttogni, hanem mert hiteltelen lenne úgy suttogni, hogy közben egy színházterem hallja. Ezzel szemben a fülhallgatós megoldás megadja nekünk azt az intim élményt, hogy például ott vagyunk a fiatal házaspár ágyában, és halljuk minden sustorgásukat, minden rezdülésüket. Belül szól ez. Nem csak halljuk, de belül halljuk: a szokásos színházi zajok (a szomszéd mocorgása, köhécselés) teljesen kizáródnak. Miközben nemcsak, hogy fizikailag kívül vagyunk, hanem a játék terét egy vastag átlátszó fólia keríti el, zárja el előlünk. Mindent hallunk, látunk, de megvan az a tehetetlen érzésünk, hogy azok ott nem kartávolságban játszó emberek, hanem érinthetetlen, megközelíthetetlen, megmenthetetlen testek.

Cücenoğlu drámájában tapintható a lefojtottság, a dermesztő félelem, a tehetetlenségérzet. A színpadon alig van mozgás. Alig kell a fejünket mozgatnunk. Görnyedve nézzük az előadást, és még az sem ad egy pici mozgásra lehetőséget, hogy a színpad egyik végéből valaki átmenne a másikba. Ehhez jön a fülünkben rezgő szokatlanul közeli színészi hang. A mellkasunkon a bénító nyomás egyre fokozódik. Az előadás közepén, az ártatlanok halálos ítéletéhez közeledve ez olyan megrázó, zsigeri élményt ad, amit nagyon ritkán lehet ennyire átélni. Az érzékenyebb nézők a fokozódó félelemtől vezérelve teszik a szájuk elé a kezüket, intenzíven, testileg éljük át a visszafogott karakterek halálfélelemben gyökerező súlyos érzéseit.  

3362_0bbc8.jpg

Simó Emese, Csata Zsolt (Fotó: Petru Cojocaru, Lucian Maximilian Matei)

Belül mozgás, kívül fény. Érdekes kontraszt a magyarországi színjátszáshoz képest, hogy ez az előadás, a kétség kívül mindkét országban maradéktalanul meglévő színészi eszköztár egy másik rekeszét használja. Hangjáték ez, és ebben a nemében kiváló. Mi is lehetne más, hisz minden szót digitális felbontásban kiválóan hallunk. Nem tudjuk, hogy hátul mennyire lehetett látni a színészek arcát, mi elől nagyon jól láttuk, és kifogástalan  mimikákat csodálhattunk meg, de ott hátul talán már csak áttetsző lehetett a fólia, és homályos a látvány. Nem véletlen az arcok erős sminkje sem. A látványt színes fények helyettesítik, jobban mondva húzzák alá, és persze ezek a fények egészítik ki a kiváló hangot. Néhány előadásban a fény csak paródiaszerűen, kiszámíthatóan a lényeges részt emeli ki. Itt egy nyugtató gesztust is fényárnyalat-változás kísér, a kétségbeesett várakozást éles hideg vonalak látványa erősíti bennünk. A rendezés a tiszta fehér hóra (látvány, hang és videó: Dorothea Iordănescu, Ștefan Iordănescu, Lucian Maximilian Matei) vetíti ki az emberek érzéseit: ami bent történik az elmékben, arról a párbeszédek mellett fényjáték által is értesülünk.

Emberek. Itt mindenki áldozata a társadalmi nyomásnak, szemben a darabbal, ahol az öregek egyértelmű haszonélvezői és fenntartói a könyörtelen rendnek. Éder Enikő idős asszonyával akár szimpatizálhatnánk is, hisz öreg, beteg, tehetetlen. Ám, már a kezdetektől felsejlik benne némi gonosz, és ahogy figyeljük a monológját kiderül, hogy nem alaptalan a sejtésünk. Itt egy olyan asszonyról van szó, aki erősen manipulálja a férjét és a fiatalabb generációt is, bár mostanra fogatlan oroszlánná vált. A darab szövegében a manipulációs potenciál sokkal jobban ki van hangsúlyozva. A bába kezet csókol az idős asszonynak, jelzik egymásnak, hogy a tisztelet ebben a faluban mindenek felett jár az öregeknek, és az az előadásban is világos, hogy a közép és fiatal generáció egyetlen feladata ebben a jégveremben, hogy az öregeket kiszolgálja, akik ugyan meghalni jöttek ide, de még nagyon sokáig húzhatják ebben a semmittevésben.

3369_e0906.jpg

Éder Enikő, Simó Emese, Molnos András Csaba, Molnár Bence, Csata Zsolt, Mátrai Lukács Sándor, Tar Mónika, Kiss Attila (Fotó: Petru Cojocaru, Lucian Maximilian Matei)

Bandi András Zsolt idős férfija már nem harcol, megadta magát az öregségnek, de megadta magát a társadalmi és családi nyomásnak is. Viszont nem tágít a képzetétől, hogy amiben élnek, az velejéig romlott rendszer, a szerettei pusztulásához vezetett, és most is ahhoz fog vezetni. Nem hibátlan jellem ő, de a hibái a szabadulási vágyának és levetkezhetetlen szabálykövetésének mérgező elegyéből ered. Kiss Attila azt a középgenerációs falubelit testesíti meg, akit már teljesen beszippantott ez a korlátozásokkal túlzsúfolt rend. Megérti, hogy majd ő is öreg mivoltában csak akkor él túl, ha bedarálja az alatta lévőket. Szemernyi kétely sincs benne, hogy jó-e ez, és még ha tisztában is van néhány rendszerhazugsággal, összeszorítja a fogát és fenntartja a rendet. A tipikus diktatúrabeli kisember ő, aki azt hiszi megússza, de a kisemberek sosem ússzák meg. Borbély B. Emília neki egy érzelmesebb mása, de voltaképpen nem irgalmasabb nála. Lebilincselő nézni őt, öröm belefeledkezni a kifejező tekintetébe, realista játékába. A szerep meg is követeli hogy nagyon sokféle reakciót nyújtson. Férjéhez bábáskodóan, az idősekhez kelletlen, de kötelességtudó módon, a fiatalokhoz egyszerre elégedetlenséget mutatva, de megértő jósággal viszonyul. Az előadás lebilincselő világába már elsőre kétség kívül Csata Zsolt és Simó Emese kezdő jelenete húz be minket. Párbeszédükből életigenlés, öröm, remény sugárzik. Emlékszel amikor együtt voltunk az ágyban és tervezgettük a jövőnket? Amikor felülkerekedtünk minden nehézségen és a holnap a miénk volt? Ez ad erőt végig nekünk is és a karaktereknek is, és a holtponton is az első jelenetben megszülető remény lendít át mindannyiunkat. Órákig el tudnánk hallgatni Csata Zsolt és Simó Emese kedves hangját, szívet melengető beszélgetését.

Gerontokrácia vagy abszolutizmus. Mint mondtuk, a darabban, az előadással szemben sokkal erősebben ki van hangsúlyozva, hogy itt a negatív, emberellenes szereplők az öregek. A tanács tagjai mind 70 év körüliek, egymást is kinyírják, ha valamelyik tüsszenteni akar, hát még egy senki taknyos kis tizenévest vagy egy gyereket. Az előadásból az öregek ezen uralmát nem látjuk. A bíró (Molnár Bence) és az őrök (Molnos András Csaba, Mátrai Lukács Sándor) egyfajta diktatúra képviselői, erőszakos, fölényeskedő hivatalnokai, persze, amennyiben ez a visszafogott népség ilyet ki tud termelni. A félelem a bíróban is benne van, a döntése azonban könyörtelen és az elhatározása szilárd.

3371_75f5a.jpg

(Fotó: Petru Cojocaru, Lucian Maximilian Matei)

Mennyiben a mi problémánk? Legjobban a bába (Tar Mónika) karaktere érint meg minket. Ő a szakértő, aki az életre esküdött fel, a szakértelmét azonban a halálra használják fel. Mit tehet egy diktatúrában egy értelmiségi? Mikor lehet szólnia? És a bába nem mond ellent, és ezért mi szégyelljük el magunkat. Tar Mónika szavaiban ott van minden gyávaságunk, szégyellni való tehetetlenségünk, megalkuvásunk, minden áron, még mások elveszejtése árán is élni akarásunk. Ezzel együtt a darabbal ugyanaz a bajunk, mint Háy Nehézével vagy Herner Ferikéjével, vagy Székely Csaba Bányavizével. Nem nekünk szól. Nem éljük át a belül felépülő korlátok áthághatatlanságát. Biztos rossz dolog kelet-anatóliai falusi töröknek lenni, de sokan eljöttek már onnan. Biztos rossz dolog egy isten háta mögötti erdélyi faluban élni, de onnan is már eljöttek számosan, és biztos rossz dolog egy nógrádi kisvárosban lakni, de onnan is lelépett már, aki akart. Akik pedig ott maradtak, azok nem társadalmi nyomásra maradtak ott, hanem a sajátos lelki alkatuk miatt. Ha az ott maradottak lelki világa ilyen távoli tőlünk, akkor a darab nem mond nekünk semmit. Ha viszont közeli az élmény, akkor meg fals a dráma, mert valójában nincs is az a nyomás, ami indoktrínálja az embereket.

Mégis van az a pont (szemben mondjuk a Herner Ferikével), ahol azonosulunk Cücenoğlu világával és ez a szimbolikus szint, a hatalmasok felől érkező lavina és a hatalmasságok által fenntartott csalóka lavinaveszély. Az értelmiségiek nagy része állami intézményekben dolgozik. És mi van, ha megszólal a nyilvánosság előtt? Felmerül a félelem: veszélyezteti az intézetét, bajba sodorja a kollégáit vagy diákjait. Pályázatok eredményessége múlhat azon, hogy valaki a mindenkori állampárt ellen szólal föl vagy kussol. Egyházi intézmények dolgozói fogják be a szájukat, mert, ha emberellenes is ami néha történik, ennek hangot adni az állam által fenntartott egyházak ellehetetlenítését eredményezheti. A darab meglehetősen primer üzenete tehát eljut a nézőhöz, ha megélte már ezeket a konfliktusokat. A tanulság pedig: nem jön a lavina. Sőt, a lavina nem felülről lefelé halad, hanem alulról felfelé. Csak valakinek el kell kezdenie.    

Kedves temesváriak! Köszönjük szépen a csodás színészi alakításokat, a mellbevágó élményt és a különlegesen érdekes rendezést!

 

 

[Kisebbségi vélemények: az egyik lámpásnak (és láthatóan a nézők többségének is) borzasztóan rosszul esett, hogy nem fejezhettük ki rendesen a szeretetünket a társulat felé, mert ott álltak sóbálványként és nyilván rendezői koncepció miatt nem hajoltak meg, nem mosolyodtak el a sokadik vastaps után sem. Nem arról van szó, hogy a taps hiánya ne lenne indokolható. Inkább arról van szó, hogy a Szkéné gyakorlott nézője az előadás és a színészek minden egyes rezdülését figyeli és belül erősen reagál is rá. Hát épp ez maradt volna reakció nélkül? A másik lámpás véleménye szerint éppen most van átalakulóban a tapsrend és egyes előadásokon, pl. a Peer Gyntön és a Cájtstükkön nincs is taps és ez egyáltalán nem baj. Megjegyezzük, hogy kettőnk közül a lány a racionálisabb és a fiú a holisztikusabban gondolkodó. Beeeeeeeeee!]

Szólj hozzá

Szkéné Színház Temesvári Csiky Gergely Színház