2018. ápr 19.

Tartuffe

írta: Két Lámpás
Tartuffe

Moliére–Parti Nagy: Tartuffe, REÖK, Jurányi Ház, 2018. április 16. 19:00

1f6cf54fbd02ad3c3001215ccb1a3b3a.jpeg

Játsszák: Balog József, Kancsár József, Csorba Kata, Farkas Andrea, Kosztolányi József, Barnák László, Göblyös Sára. Jelmez, látvány: Papp Janó, rendezőasszisztens: Pávleti Szilvia, smink: Hegyköziné Mohácsi Katalin, rendezte: Herczeg T. Tamás.

A Jurányi Ház kamaratermében a szegedi Regionális Összművészeti Központ erre a produkcióra összeálló csapatának előadásában néztük meg a Parti Nagy Lajos átiratát felhasználó Tartuffe-öt. Érdekes elegye az előadás a klasszikus kőszínházi stílusnak és a független színháznak, az expresszív, jelmez és eszköz uralta látványnak és a minimalista díszletnek. A produkció erőssége az önmagában is megálló szöveg és a rendezés azon célja, hogy a minden hájjal megkent manipulátor áldozatainak viselkedését figyelhessük meg a magas státuszú család tagjainak vergődésén.

Az előadásról a Jurányi oldalán és a REÖK oldalán.

Miért csinálja ezt Orgon? A felső osztálybeli család konzervatív családfője, Orgon (Kancsár József) befogad a házába egy magát rendíthetetlen vallásgyakorlónak mutató, magas nemesi származásával hencegő, meglehetősen intelligens férfit, Tartuffe-öt (Balog József). Hogy mi lehet Orgon motivációja, az tulajdonképpen felfejthető, akár az előadás alapján, de talán még a darab alapján is. Világos, hogy Orgon nem képes betölteni a kor elsőséget hirdető konzervatív értékrendje által diktálta apafigura szerepét. Értékrendszerét, melyet Pernelle-né (Balog József) fogalmaz meg az előadás elején a család többi tagja kiröhögi, és láthatóan Orgonnal szemben tanúsított tiszteletüket sem a rajongás, inkább a beletörődés, a rend megváltoztathatatlanságának tudata diktálja. Orgon mindezt érezheti és nagyon rossz véleménye van a családjáról. Visszafogott, de iszonyű düh és bosszú fortyog benne, mely időnként durván elő is tör belőle. Egyfelől van tehát a mindenben a döntési jogot magának fenntartó patriarchális indíttatás, és ezzel szemben az egyéni felelősséget és az egyén boldogságát elsődlegesnek tartó, autonómiapárti értékvilág. Orgon, aki láthatóan gyenge betölteni a patriarcha szerepét, azzal, ha elismerné, hogy a családban konszenzuális döntéseket kéne hozni, a saját kiválasztott szerepére mondana nemet. Márpedig ő egy született patriarcha és erről a kiváltságáról nem kíván lemondani, még azon az áron sem, ha ezzel zsarnokává válik a családnak.

Ezen a ponton értjük meg, hogy miért aktuális az előadás, Minden mondata megvilágító és mellbevágó erejű. Azt mutatja be, hogyan adta oda az országot, a magát felsőbbrendűnek tartó nemzeti konzervatív felső középosztály egy minden hájjal megkent politikuscsapatnak, azért, hogy az ő féltett elsőbbségi szerepe ne csorbuljon. És hogyan vált ezzel nem csak a család, a ház, a haza elveszejtőjévé, de még önnön társadalomvezetői alkalmatlanságának bizonyítékává is. Orgon, akire a sors a pater familiaris szerepét osztotta, pedig alkalmatlan vagy rá, ha rád hallgatunk és nem a józan észre, akkor rabló, szélhámos Tartuffe-ök kezére adjuk magunkat, veled együtt.

Hogy ez ennyire félreérthetetlenül mai és ilyen szellemes módon van tálalva, arról elsősorban Parti Nagy Lajos szövege tehet, másodsorban Herczeg T. Tamás rendező, aki ügyesen preparálta az anyagot olyanra, hogy minden szava a húsunkba vágjon.

fis_lapcom_hu.jpeg

 Göblyös Sára (Marianne) és Kancsár József (Orgon) (Fotó: Dusha Béla.)

Abszurd, avantgarde vagy klasszikus? A produkció külszíne: erős smink a családon, a ,,jól felszívta magát'' jellegű jelmez Orgonon és Pernelle-nén, a műanyag zuhanyzófüggöny, mint kijárat, Orgon fia, Damis (Barnák László) falhoz tapadó mozgása. Ez groteszk látásmódot vetít elénk. Az (egyébként elég érthetetlen időpontra pozicionált) szünetben meg is jegyezték egyes nézők: ez avantgarde, szobaszínház. Nos, igaz, az előadás talán mutat némi groteszk külsőt, de ez egy vérbeli klasszikus előadás, és még a díszleten sem kellene nagyon sokat változtatni ahhoz, hogy akár nagyszínpadon is elő lehessen adni. A legtöbb jelenet (bár nem mindegyik) egy klasszikus rendezésű Molnár Ferenc színmű részlete is lehetne, ahogy kiszámíthatóan egymás mellé ülnek az egymás mellé ültetendők, ahogy állnak egymással szemben, beszélnek és hogy ne legyen annyira unalmas néha átmennek a színpad egyik oldaláról a másikra. Egy klasszikus vitadráma válik belőle rövid úton. Illetve az erős smink miatt úgy sem látszanak nagyon a szereplők arckifejezései, ezért akár az erkélyről is élvezhető lenne az előadás, tehát a nagyszínpadon is működne. A szövegre irtózatosan nagy hangsúly van fektetve, persze méltán, hisz nagyon jó is, de ez a szöveg egyáltalán nem abszurd, inkább teljesen mai. Semmi abszurd vagy avantgarde vagy groteszk nincs abban, hogy egy csaló addig ügyeskedik, míg a tulajdonos rá nem íratja a házát. Abban a világban, amikor a hír szinte megkülönböztethetetlen az álhírtől, ez teljesen hihető. Abszurdba akkor lenne tolva, ha a csaló a napfényt vagy a család humorérzékét is kicsalná a családtól. De ezt nem teszi, legfeljebb elveszi a jókedvüket. Az egész produkcióban amúgy a legabszurdabb az egy négyzetméterre eső igazgatók és egyetemi oktatók száma. A rendezőtől a fő- és címszereplőig, a főszereplő fiát és unokatestvérét alakító színészekig, itt mindenki igazgató vagy egyetemi tanár. :) Ez persze egyáltalán nem baj.

Mozgások, kiszólások, gesztusok. Felemás érzésünk van, amikor ezekre gondolunk. Egyfelől Damis (Barnák László) mozgása (az a jellegzetes, azaz, hogy nem engedi el a falat) jól kitalált és emlékezetes – most az magánügyünk, hogy eleddig nem tudtuk feltárni, hogy mit is jelent, azaz nagyon nehezen olvashatóak ezek a szimbólumok számunkra, de majd valaki megmondja. Szintén kiváló és ráadásul megfejthető rendezői ötlet Orgon lányának Marianne-nak (Göblyös Sárának) a kényszeres evése. Vicces, szellemes, felszabadító Parti Nagy jellegzetes szókreációinak megismétlése, bár nem világos, hogy ki lennénk mi, nézők, akik felé ezeket az ismétléseket mondják. Hasonlóképpen szintén nem értjük, vagy túl egyszerű vagy nagyon bonyolult ötlet, hogy Tartuffe (Balog József) és Orgon (Kancsár József) számos esetben felénk, nézők felé mondja a szöveget. Egyetlen magyarázat, amikor felszólít minket Orgon, hogy itt most mindenki számon lesz kérve, azaz mi is. Egy másik érdekes megmagyarázhatatlan jelenség, hogy miért mozognak a színészek négyzetrács mentén. Nagyon látszik, hogy a mozgásuk nem természetesen következik a lelki állapotukból, hanem éppen rendezői utasítást hajtanak végre. Most innen oda kell menni, onnan meg ide. Lehet, hogy ez is szimbolikus, csak mi ezt sem tudjuk olvasni. Lehet, hogy ez benne az avantgarde?

6d20e30a5947ed0459b847a52738d4c8-rimg-w720-h479-gmir.jpg

Kancsár József (Orgon) (Fotó: Dusha Béla.)

Független és függő. Nagyon elüt a kétféle színészi eszköztár. Szoktuk dicsérni, ha két csapat olyan jól összecsiszolódik, hogy megkülönböztethetetlen, hogy ki melyik alomból jött. Nos, Barnák László alakításán látszik, hogy minden egyes mozdulata végig van gondolva és nem rutinból jön a játék. Göblyös Sára (Marianne) teljesen hiteles tínédzser. Nem azt látjuk, hogy van egy fiatal színész, aki Mariannt játssza, hanem Göblyös Sára maga a karakter. Keveset van a színpadon Kosztolányi József (Cléante), de azok nagyon hiteles, őszinte, manír nélküli alakítások. Nagyon tudunk azonosulni a Kosztolányi József alakította karakterrel. Orgon és Cléante rövid párbeszédében reflektorfénybe kerül, hogy Parti Nagy Lajos az átíratában nem hagyta meg a kornak az 1660-as éveket, hanem leginkább a Bourbon restauráció korára helyzte a párbeszédet. Egy olyan képmutató korba tolta át a történetet, ami a felszabadult, liberális XVIII. század után újra a múltba réved, és egy anakronisztikus, rekonstuálhatatlan forradalom előtti állapotot tűz ki társadalmi célul. Ebben a neokozervatív történelmi közegben testesíti meg Cléante a bukott szabadság képviselőjét, Orgon szemszögéből a ,,ti''-t a ,,mi'' helyett.

Sajnos mi nem vagyunk azok, akik kőszínházak előadásait értő módon képesek lennénk minősíteni. Csorba Kata, Farkas Andrea és Balog József alakításai ilyen fogalmakkal írhatók le. Talán ilyenkor szokás írni, hogy profiktól elvárható maximalizmussal hozták szerepüket. Csak sajnos az ilyen mondatokat mi nem értjük, és ezért csak azt tudjuk mondani, hogy jó volt nézni őket, kifejezték, amit a szöveg szerint ki kellett fejezniük és egyáltalán nem lógtak ki sem a rendezői koncepcióból, sem a kőszínházaknál megszokott színészi alakítások közül. Balog József Pernelle-né alakításakor egy páratlanul aktív, és a családdal együtt reaktív játékot mutatott fel. Ez egy nagyon erős és emlékezetes kezdetét adta az előadásnak, sajnos ezt a szintet nem tudja a rendezés tartani és egy idő után egyre lejjebb és lejjebb megy az interakciós szint. Kancsár József (Orgon) nagyon sokat mutatott, és ezt minden kritika eddig kiemeli. Sőt, a mellettünk ülő srác kifelé még azt is mondta, hogy ez a pali egy zseni, ami fontos nézői visszajelzés. A probléma, hogy nem értjük, hogy abból a sokból, amit mutatott, egyes gesztusokat, egyes néző felé fordulásokat miért tett. De ez nem is színészi, inkább rendezési hiányosság. Vagy a mi értetlenségünk és mások mind értették.

urhatnam0.jpg

 Balog József (Tartuffe), Csorba Kata (Elmira) (Fotó: Dusha Béla.)

Méltatnunk kell azt a rendezői döntést, hogy Parti Nagy átiratához hűen a darab vége le lett vágva. Igen, ez nagyon sokat mond: itt tartunk, oda a ház, a haza, nem vagyunk az út végén. A feloldást, a bölcs király beavatkozását ne várjuk, mert nincs. Nincs olyan, hogy jóindulatú diktátor. Ahol jogállam van, ott jog van, ahol nincs, ott nincs. Az ötletek egy részét a rendezés nem viszi következetesen végig. Viszont nagyon sok pici, de kiváló ötlet van az előadásban. Sajnos nem tudjuk tátott szájjal őket figyelni, mert nagyon kevésnek van meg a funkciója és nehezen olvasható a szimbólumrendszer. Intellektuális érték, jó alakítás, dramaturgiai következetesség és a színészi öröm sugárzása nagyon sok akad a produkcióban, ami mindenképpen elégedettséggel tölt el minket.

Kedves alkotók, köszönjük ezt az érdekes előadást! 

Szólj hozzá

REÖK Jurányi Ház