2018. jún 09.

Ithaka

írta: Két Lámpás
Ithaka

Závada Péter–Szabó-Székely Ármin: Ithaka, Székely Krisztina rendezése, Katona József Színház, 2018. június 5. 19:00

phoca_thumb_l_ithaka_ea_net_horvathjudit-2317.jpg

Játsszák: Nagy Ervin, Mészáros Blanka, Rezes Judit, Fullajtár Andrea, Rujder Vivien, Kiss Eszter, Ónodi Eszter, Bodnár Erika, Jordán Adél. Díszlet: Balázs Juli, jelmez: Pattantyus Dóra, koreográfus: Hód Adrienn, dramaturg: Szabó-Székely Ármin, zene: Matisz Flóra Lili, világítástervezés: Bányai Tamás, Mozgókép: Varga Vince, asszisztens: Sütheő Márton, rendező: Székely Kriszta, tobábbá Karsai György és a műszak.

A figyelemreméltó nevek (Závada Péter, Székely Krisztina) és helyszín (Katona József Színház, Budapest) becsalogattak minket az Ithaka előadására. Mondhatnánk, hogy a számos kritika is, de mi nem mondjuk, mert a Katona rajongótábora által készített portálokon és blogokon megjelent írások feltűnően, gyanúsan szép képet festettek a produkcióról. Egyfelől a Petőfi Sándor utcai intézmény kedvelői megkönnyebbültek, mert a saját bevallásuk szerint is eléggé kiábrándító idei évad (az idétlenkedő idei, és a lapos tavalyi) után most már nagyon akarták, hogy jó legyen ez az előadás, és jónak is élték meg. Másfelől amiatt is gyanút fogtunk, hogy a nagyszínpadi Nóra nekünk nagyon nem jött be (talán később erről mégis fogunk egy elemzést írni), és most is félő volt, hogy a Székely–Szabó-Székely véd- és dacszövetség az értő, külső kontrollt biztosító vendégművészek hiányában szintén melléfog az újabb nagyszínpadi produkcióval. Hogy Csáky Tamás1 pszeudoním kritikust parafrazeáljuk: Székely Kriszta bátran nekivág odüsszeiájának, de nem sikerül gályájával átevickélnie az anti-gendertudatosság Szküllája és a ripacskodás Kharübdisze között.

Az előadás adatlapja a Katona oldalán.

Amikor belépünk a színházterembe, impozáns látvány fogad minket. Már a terem falán is ott kéklik az előadásképekről is ismert dekoráció, mely a színpad képével együtt egy mesebeli, tengerparti barlang látványát tárja elénk, elröpítve minket valami édes-bús mediterrán magányba. Ezzel gyakorlatilag el is érkeztünk az előadás egyik erényéhez. Köszönet a díszletmunkásoknak, akik áldozatos munkával feldíszítették a falakat. Független színházakban ezt maguk a színészek csinálják ezért külön öröm beleképzelni magunkat abba, hogy milyen lenne, ha a Stúdió K tudna fizetni 2-3 díszletmunkást. Persze a műszak fizetésének lelkiismereti ára van: a szabad véleménynyilvánítás. Ahogy Boros Anna fogalmazott ,,a kőszínházak nem mernek igazán politikai színházat csinálni, mert megvonják tőlük a támogatásukat''.2

A másik kiemelendő pozitívum Závada Péter szövege, mely kiegészül Szabó-Székely Ármin prózai betéteivel, illetve más részletekkel. Röviden, Závada Péter hasonlatai csodálatosak, ámulatba ejtőek, az emlékezetes kifejezések, félmondatok ballagnak velünk az utcán hazafelé és még jó sokáig, napokig elkísérnek minket. Nem vagyunk irodalomkritikusok (sem), ezért a szöveg esztétikai elemzését nem vállalnánk magunkra. Várjuk, hogy valaki méltassa azt, ami nekünk, sok drámai szöveget hallóknak nagyon tetszik, és megmondja, hogy miért tetszik nekünk, és nem azt mondja meg, hogy miért nem kellene szeretnünk ezeket a szövegeket. Nekünk, nagyon sok kultúrát fogyasztóknak, megvan a saját szimatunk, és ha csak blogban is nyilvánulhatunk meg, azért van artikulált véleményünk arról, amit fogyasztunk, és azoknak az érveiről, módszertanáról, akik benne vannak – most az mindegy, hogy nyakig vagy bokáig – a profi kritikai világban.

phoca_thumb_l_ithaka_ea_net_horvathjudit-2915.jpg

Kiss Eszter (Küklopsz), Nagy Ervin (Odüsszeusz), Mészáros Blanka (Athéné). Küklopsz megalázása. (Fotó: Horváth Judit)

Odüsszeusz történetének személyes (tehát nem epikus), gender-felszabadító (tehát nem leosztott férfi-nő társadalmi szerepek szerinti) olvasatát ígéri megalkotni a rendező. Závada Péter ehhez írt drámát, és a dráma szövege megfelel egy tragikus történetnek, amennyiben a XXI. század emberének tragédia a társadalmi szerepekbe visszahullani, és felszabadító, felemelő azok láncait széttépni. Komédia a dráma kategóriája, amennyiben a XVII. századi értelemben használjuk, vagyis ahogy Nádasdy Ádám tanította: lehet, hogy sokan meghalnak benne, de nem hal meg a főhős. Székely Kriszta rendezése az Odüsszeia XVII. századi értelmét bontja ki, azaz bohózat, vérrel futtatva, plusz a főhős nem hal meg, azaz komédia. Pedig az alapanyag megengedné, hogy az író szövegét szorosan olvasva a társadalmi fagyhalál állapotába kerülő nőkről legyen szó, olyanokról, akiket a férfi (Odüsszeusz) és a méhkirálynő, az agresszív férfiszereppel azonosuló nő (Athéné istennő) következetesen és könyörtelenül visszatuszkol a férfiak által teremtett társadalmi szerepeikbe. Ebből a tragikumban és fekete humorban kibomló feminista alapanyagból készített Székely Kriszta – végiggondolatlanságból, felületességből, kereshetjük még az indokokat, hogy miért – egy kifejezetten gender-felszabadulás ellenes produkciót. Mondhatnánk, hogy Székely Kriszta még egy csavart vitt a dologba, és a szövegből amúgy egyértelműen dekódolható elnyomottak iránti empátiát (mindazonáltal erős iróniáját) dupla iróniába fordította át. Ez nagyon valószínűtlen, mert egyfelől már önmagában érthetetlen, hogy lehet ezt megtenni, másfelől a Katona láthatóan rosszul nevelt közönsége még az iróniát sem érti jól, hát még a dupla csavart.

Mi abban nőttük fel, hogy gyűlöljük azt, aki háborút emleget és lélekölő viadalt. Már csak emiatt is fel kéne tűnnie, hogy ez az Odüsszeusz egy gyűlöletes figura. Semmi felmentés nem jár neki. A rendező azonban az interjúkban szereplő önbevallás szerint emberszerűséggel kívánja felruházni a görög héroszt. Egy olyan embert, aki gyerekeket, ártatlanokat mészárol le, aki nőket, idegeneket aláz meg. Vajon milyen emberi vonás bújhat meg egy ilyen emberben? Az istenek is csak a szövetségese, Athéné, állhatatos közbenjárására, Poszeidón távollétében engedik szabadon. Nem véletlen, hogy a latin irodalom mint ,,gonosz Odüsszeusz'' hivatkozik rá (persze ennek Aeneas relatív felmagasztalása is az oka).

A Katona rosszul nevelt közönsége pedig nevet. ,,All inclusive'' ... kacaj, ,,és célra tart rezzenéstelen arccal'' ... ha-ha-ha, ,,pupákok'' ... harsány nevetés, ,,a hátára csimpaszkodva vágom keresztül a torkát, fültől fülig, mint a böllér a sertésnek''... hi-hi-hi. Igen, ezek nagyon vicces mondatok. Odüsszeusz és vérszomjas isteni segítője ártatlanokat gyilkol. Mi pedig a nézőtéren dőlünk a nevetéstől. És kin nevetünk? És kit mentünk fel? Mert az a helyzet, hogy pont azt csináljuk ekkor, amit a hősi eposz tenne: aki a hímvessző túlvégén van, szívjon az! Az nevet, aki utoljára nevet... és most a győztes: a hős Odüsszeusz.

phoca_thumb_l_ithaka_ea_net_horvathjudit-3106.jpg

Bodnár Erika (anya). (Fotó: Horváth Judit)

Van annak persze népnevelő jellege, amikor először rosszkor, ám a rendezés által tervezett módon nevetünk, majd fordulnak az események, és belátjuk, nem nevetséges ez mégsem. Akkor jön a döbbent csend. A néző ilyen átverésének nagy mestere például Pintér Béla. A 42. hétben először kacagunk a nógrádi tájszóláson, nem is keveset. Az előadás végén azonban már nem nevetünk, amikor az anya a személyes tragédiáját nógrádi tájszólásban meséli el nekünk. Akkor inkább már sírnánk. Vajon Székely Krisztánál van-e ilyen szándék? Van-e  legalább átlátható, ha nem is megvalósuló rádöbbentés? Nincs. Még a produkció vége is a szöveg totális félreértésén alapul, erről a rajongó kritikák tanúságot is tesznek, hiszen úgy vélik, hogy feminista az előadás záró jelenete. De lássunk néhány példát!

Kalüpszó (Fullajtár Andrea) már nem kell Odüsszeusznak (Nagy Ervin). Az erőltetetten komikusra beállított jelenetben egyáltalán nem vesszük észre, hogy ez nem az ,,öregecskedő feleség'' bohózati szituációja. Fullajtár Andrea egy bombázó, és mégis elhisszük, hogy itt az ,,öregecskedő feleség'' mintapéldájáról lenne szó, mert Fullajtár Andrea már nem mai csirke. Ha a nagyszínpad nézőtere nevetési igényének kielégítése helyett a rendezés a szövegre irányítaná a figyelmet – ami nem lehetetlen, lévén úgy nevezett színházban lennénk – akkor megértenénk, hogy ez Athéné cselszövése. Megértenénk, hogy nem Fullajtár Andrea testével van gond, hanem az istenek döntöttek Odüsszeusz elengedéséről. Helyes, mondhatni gendertudatos rendezéssel, például Rujder Vivien lenne az, aki Kalüpszót játssza, és nem Nauszikaát játszaná, a friss húst. Megjegyezzük, hogy Fullajtár Andrea központi monológja tűpontosan gendertudatos, és istenien is mondja el. Ha nem lenne mellékes a rendezés szerint... mivel két röhögtetés közben hangzik el teljesen hangsúlytalanul. 

Hasonló a helyzet Küklopsszal (Kiss Eszterrel) is. Celldömölkre kell menni, hogy a nő (vagy az idegen kultúrájú) átverését hitelesen megrendezett jelentben láthassuk. Nem véletlenül mondta Fehér Elephánt, hogy a Soltis Lajos Színház ma a nemzeti színház. A soltisok Szentivánéji álmában miután Oberon (Pesti Arnold) átveri Titániát (Nagy Zsuzsit), az ébredésnél Titánia iszonyata nem nevetést, nem gúnykacajt vált ki a nézőből, hanem döbbenetet és empátiát. Az a kérdés, mit akarunk. Ki mellé állunk? Odüsszeusz, az ember mellé, akit a hisztis Küklopsz elátkoz vagy a megalázott Küklposz mellé, akit az infernális Odüsszeusz tönkre tesz? Szemben a mestertervvel, hogy Odüsszeusz férfi attribútumait kellene kinevetnünk, azt látjuk az előadásban, hogy rendre Odüsszeusz áldozatait nevetjük ki. Már aki nevet, mert mi egy idő után egyre kisebbre húztuk össze magunkat,  szégyellve, hogy ezt kell néznünk.

kepatmeretezes_hu_ithakakatonajgy022.jpg

Bodnár Erika nem mutatna jól a sok hosszú comb mellett, ezért hátul ténfereg. Vajon mi ennek a racionalitása egy nyitó jelenetben, amikor még semmit sem tudunk senkiről? Küklopsz igen, anyu nem?  (Fotó: Horváth Judit)

A sok tánc, ének és revüelem persze jó, amennyiben el akarjuk terelni a figyelmet a szövegről. A Katona közönségének és szeretett rendezőinek bizarr egymásra találása azt juttatja eszünkbe, hogy ez a színház akár a bulgakovi Varieté Színház is lehetne. Ha Woland megjelenne a színpadon sátáni trükkjeivel elkápráztatni a közönséget, akkor ők ugyanúgy a patás hatása alá kerülnének, mint Bulgakov regényének moszkvai polgárai. Az akrobatikus mozgás miatt meg kell dicsérnünk Mészáros Blankát, fizikaizás ez a javából. Még ha rosszul is volt pozicionálva az a jelenet. Összehasonlításul ott van például Geréb Zsófia rendezése Závada Péter Je suis Amphitryonjából. Ebben Soós Attila koreográfus azt álmodta meg, hogy Jupiter (a Katonában gyakorlatozó Lestyán Attila), a maga 190-es magasságával a konyhapultról ugorjon le a talajra vagy három méter távolságba. Miközben csak egy felvillanást látunk belőle és a nagy csattanást halljuk, ahogy a ,,villámfaszú'' Zeusz megérkezik. Na az Jupiter! Ráadásul nem a bemutatkozásakor történik mindez, hanem akkor, amikor dühösen igazolni akarja fenségességét, hogy ő nem a vele összetéveszthetetlen Amphirtyon, hanem maga az isten. Vajon efféle átgondoltság és dekódolhatóság hol van az Ithakában? Miért jó Székely Krisztának, hogy funkciótlan cselekvésekkel tömi tele az előadást, ahelyett hogy gondolna valamit és azt mi ügyesen megfejtenénk, és mindenki boldog lenne?

Pénelopé (Rezes Judit) szabadsága (gender-felszabadulása) egyetlen dologban áll: az előadás végén megadatik neki egy pillanatra a rettenet. Ráébred, hogy egy tömeggyilkos kiirtotta a kérőit, és most azt mondja magáról, hogy ő a rég elveszett férje. A rettenete és beletörődése csak akkor lesz nagyobb, amikor kiderül, hogy ez az ember tényleg az ő rég nem látott férje. A beletörődését és rettenetét Athéné varázsolja át totális behódolássá, és ezzel a XXI. századi én tragédiájává vagyis a társadalmilag neki szánt helyének reflektálatlan elfoglalásává. A rendezés mintha azt sugallná, hogy felülkerekedik a nő a férfin – lett légyen akár egy országokat feldúló, gyerekeket és asszonyokat kiirtó háborús veterán is – mert az a nő által papucsférjjé alakul. Vegyük észre, hogy a szövegben Athéné adja a szavakat Pénelopé szájába, mindvégig Athéné igazgatta az eseményeket, így Pénelopé asszony szerepbe való visszatérését is úgy, hogy az Odüsszeusznak jó legyen. Tehát ez valójában nem Odüsszeusz megregulázása, demisztifikálása, még kevésbé elégtétel a női nem számára. Ez Pénelopé individualitásának totális megsemmisülése, az öntudatlanná válás, ami a drámairodalomban a halál szinonimája.

dszzs201805170191-1024x575.jpg


Rezes Judit (Pénelopé) és Jordán Adél (Szirén) homoerotikus jelenete. Az előadás egyetlen gender értelemben felszabadító pillanata. (Fotó: Szigetváry Zsolt)

Amúgy dömpingje van a városban a görög drámáknak. Geréb Zsófiának a Je suis Amphitryonban sikerült megrázó módon kibontania az identitás, közelebbről és húsbavágó módon a női és férfi önazonosság kérdését; a k2 Színháznak Fábián Péter rendezésében az Antigonéban sikerült olyan színházi nevelés előadást alkotnia, amely közben a középiskolás nézők őrjöngve kérik számon Kreonon az igazságot; Dömötör Tamás a Titániában (Iphigeneia Auliszban) bátran szembesíti a nézőket a politikai messiásokban való hittel automatikusan együtt járó önsorsrontással; Nagy Péter István rendező a Bakkhánsnőkben sikerrel mutatja fel az irracionális indulatok elfojthatatlanságát, és ennek társadalmi szükségszerűségét és veszélyét. Csak a Katona kakukktojás ebben a sorban, mert nem volt képes semmi értelmeset kezdeni az ógörög témával.

 

Jegyzetek

1. Csáky Tamás egy kitalált személy, akit Horváth Szabolcs a k2 Színház tagja alakít, és aki az Át az ingoványont kritizálta meg: a k2 videója.

2. Revizor portál, „EZZEL ÚJNAK ÉRZED MAGAD?” Mi a kortárs? / Stereo 5 Fesztivál, Trafó, 2018.05.21.

Szólj hozzá

Katona József Színház