2018. júl 25.

Káli holtak

írta: Két Lámpás
Káli holtak

Térey János: Káli holtak, Jelenkor Kiadó, 2018.

kali-holtak.jpg

Szokatlan vállalkozás a Két Lámpástól, hogy könyvkritikát írunk, hiszen ilyet még nem tettünk, ám az is igaz, hogy táncszínház elemzésébe is fogtunk már bele, így miért állna messze tőlünk egy a színházról szóló regény elemzése. Hát meg csak nem hagyjuk ki Térey, a drámaíró, színházregényének bemutatását, ha az évad végén eléggé sokat hallottunk, olvastunk a neves szerző POSZT-válogatásaival kapcsolatban. Legalább ez apropó is lesz a pécsi fesztivál megemlítésére. Nos a blog szerkesztősége megosztott abban, hogy milyen élményt keltett bennünk a regény, de viszonylag konszenzuális összegzést tudunk adni ,,az év legjobban várt színházi könyvéről'', ahogy a kritikusok emlegetik Térey munkáját.

Küllem és hogy mi ez. Ha kinyitjuk a kötetet, akkor azonnal szembeötlik legelöl a Káli medence térképe, mely stílusában a fantáziaregények rajzolt térképeire hasonlít, hátul Kolozsvárnak a Révai lexikonbeli térképe, azaz csupa magyar utcanevekkel felíratozva. Ezek az olvasót egyáltalán nem fogják segíteni semmiben azon a módon, ahogy mondjuk a Ruminiben vagy a Gyűrűk urában segítette, hiszen ezek nem nekünk, hanem a regény fő karakterének, Csáky Alex fiatal fővárosi kőszínházi színészkirálynak, fontosak. Ő mélyedt el ezekben a térképekben, ő barangolta be a helyeit, mi nem tesszük, és nem is fogjuk fellapozni egyszer sem a fedél rajzait. Jól jellemzi Térey ezen gesztusa az egész írást: nem úgy működik, ahogy azt várjuk, sőt úgy sem fog működni, ahogy maga Térey várja. Ehelyett lesz a regénynek egy külön hatásmechanizmusa, amely miatt egyesek égig fogják magasztalni, mások sutba fogják vágni (vagy éppen Térey iránti tiszteletből semleges kritikát fognak róla megfogalmazni).  

terey-janos-fmd-15-1024x683.jpg

(fotó: 24.hu)

A négy rész címe: I. Elevenek és holtak, II. Trianoni Hamlet, III. Open air, IV. Epilógus, és a fülszöveg, ha elolvassuk arról árulkodik, hogy itt nem csak zombikról illetve nem csak egy zombifilm forgatásáról lesz szó pusztán, hanem legalább kétfedelű lesz a regény. De Trianonról sem szól, legfeljebb a Hamlet egy Trianon-interpretációjáról (sic!) és a történelmi traumákkal kapcsolatos esztétikai fejtegetésekről. Ez a ,,beazonosíthatatlan miről szólás'' a fő élménye az olvasónak a regénnyel kapcsolatban. Miről szól ez a könyv? Mit akar mondani? Ennél a pontnál érhető tetten a regény zavarba ejtő és egyben zseniális mivolta. Kinek-kinek fut az értelmező  programja és nem áll meg – ők a, voltaképpen jogosan, sutba dobók. Mások pedig legalább is a Térey-féle művészi koncepcióba kapaszkodva, miszerint amit egy mondatban össze lehet foglalni, az nem üti meg a színvonalat, meglátja benne a nemtriviálist, azaz a zsenialitást.

Nem kulcsregény! Amire várunk: a kulcs, hogy beazonosíthassuk a szereplőket, hogy Térey kimondja, amit mi is gondolunk, hogy jól szórakozzunk az odaszúrásokon, az áthallásokon. No, ilyen itt nem lesz, vagy ha észlelni véljük is, azonnal le is kell mondanunk róla mert gyorsan kiderül, hogy melléfogtunk, mert Térey szövege nem teszi meg azt a szívességet, hogy beazonosíthatók legyenek a helyek és a szereplők. Ami persze mindenképpen pozitívum is, mert a színház és a regény sem azért van, hogy az olvasóközönség áthallásigényét kielégítse. Gondoljunk bele milyen magas hullámokat verő városi botrány lett a Templom c. előadásból, ahol a kritikusok azzal mentek be a színházba, hogy majd egyházkritikát fognak ott hallani, erre az amerikai dráma semmilyen sorok közötti tartalmat, áthallást nem mutatott fel, csak pontosan azt, amit: egy egyszerű, csak kissé stilizált templomi alkalmat. Ha a kritikusoknál meg fog bukni a Káli holtak, akkor az éppen ilyen okokból lesz, azaz nem nyitott az olvasó a másra, arra, ami a sorokban van, és azt szeretné olvasni, amit előzetesen a könyvről gondolt. Hogy maga Térey regénye a várakozásainknak nem felel meg, azt akkor érdemes felismernünk, amikor először (és nem utoljára) találkozunk azzal, hogy amit a főszereplő gondol a magyar színházról, azt egy-az-egyben meghallgathatjuk Térey János szájából az Alindával való beszélgetésben, mint a saját véleményét. Vagy sok interjúban és beszélgetésben máshol, máskor. Minél előbb gyanút fog az olvasó, hogy itt valami nem klappol, annál jobb. Éppen ezért vetődik fel a kérdés: regény-e ez a mű egyáltalán? Regény-e az amiben a szerző ennyire nem képes a főszereplőt elkülöníteni magától, sőt néha a karakterábrázolás kárára válik, hogy egy 47 éves ember gondolatai jelennek meg a 29 évesnek szánt főszereplő elméjében. Voltaképpen mi is ez az írás, ha a szerző ennyire nem képes eltávolodni és éppen hogy csak az írása felszíne felett lebeg?

szb20140529_4004_focuspoint_1240x675.jpg

(fotó: Székelyhidi Balázs)

Regény-e egyáltalán? Megérkeztünk a fő kérdéshez. Mennyiben regények Esterházy regényei, ha nincsenek bennük tájleírások, kidolgozott karakterek, nincs bennük történet, vagy ha vannak is, egyszer csak leállnak befejezetlenül. Térey munkája valami ilyesmire hasonlít – nem megengedve mindazonáltal a színvonalbeli megfelelést Esterházyval, aki maradéktalanul teljes szövegeket írt, szemben Téreyvel. Nincsenek teljes karakterek, nincs teljes történet, nincs teljes világleírás. De Esterházynál van a valósággal maradéktalan megegyezés, míg Téreynél semmi ilyesmi nincs. Ha mi nekünk, negyveneseknek, írta volna le Esterházy a gyerekkorunkat, akkor ezt egyetlen bekezdésben tökéletesen és valósághűen vissza tudta volna adni. Ezzel szemben Térey ezt, azaz a korosztály valóságérzékelésének hű leírását képtelen megtenni. Egyszerűen azért, mert Térey maga is egy erősen torz tükrön keresztül szemléli a valóságot. Ezt el kell fogadnunk, ezzel ki kell békülnünk. Nem lesz az az élményünk, mint Esterházynál: abban az egy furcsa kacskaringós mondatban nem lesz benne a teljes hazához való viszonyunk, szüleinkhez, testvérünkhöz, társadalmi helyzetünkhöz, világhoz való viszonyunk. Ahogy a regénybeli történések Csáky Alex erős szűrőjén át mutatják a valóságot, úgy a regény maga sem több a valóság Térey szűrőjén keresztül való szemlélésénél. Hogy a szerző ezt érzi, mégsem képes a kellő magasságba eltávolodni saját alkotásától azt az jelzi, hogy a párbeszédek nem gondolatjellel, hanem idézőjellel vezetődnek be. Minden Csáky elméjében zajlik, a regény pedig Térey agyában. 

Sosem ismerné el Térey, de ez a regény egy párhuzamos univerzumot ír le, amelynek a mi valóságunkhoz való viszonya kitapinthatatlan, megfejthetetlen, dekódolhatatlan. Így kell ehhez a regényhez viszonyulnunk.

Jelenetek, videóbetétek, monológok, dialógusok. Tehát akkor ez egy színdarab. És valóban, kissé bő lére eresztett drámával van dolgunk. Monológba ágyazott dialógusok és eseményelbeszélések. Három felvonásban. Csáky Alex monologizál és eközben idézi fel a másokkal folytatott beszélgetéseit. A produkcióban megjelennek ,,videófelvételek'' (idézőjelben és dőlten szedve a szövegben), ami a Káli holtak c. fiktív sorozatból valók. A párbeszédek csillogóak. Változatos és találó stílusérzékre és jó megfigyelőképességre vall, hogy az egyes karakterektől milyen jellegzetes mondatokat hallunk Térey írásában. Ha munkatelefon, akkor a kollegiális beszélgetés modorosságát, ha kulturáltsági f@szméregetés, akkor azt a fajta értelmiségi modorosságot olvashatjuk a szövegben. A táj és karakterábrázolása illetve a történések motivációinak felmutatása azonban szintén drámaszövegszerű. Egyfelől idézzük fel azt az örökre megmaradó élményt, ahogy a Nibelung-lakópark c. produkció (Térey, r.: Mundruczó Kornél) egy jelenetében a Sziklakórház legnagyobb tárnájában megelevenedett előttük a Nibelung-toronyház pusztán a színészek beszéde folytán, pusztán a szöveg kifejező elmondása által. Hangulatot, teret, helyet nagyon tud Térey írni. Majdnem olyan erősen, ahogy Esterházy elsüllyedt emlékeket képes felszínre hozni bennünk.

Minden, amit egy színpadi produkció tud tenni velünk, azt megteszi velünk Térey szövege. Jó ütemben, kellő mértékben adagolva, ismert türelemjátékra ösztökélve az olvasót. Igen, sok helyen pl. túl van tolva (nem túlírva!) néhány fejezet. Részek a filmből, egyes szereplőkkel folytatott beszélgetések, egyes monológok. De az olvasó ilyen megdolgoztatása nagyon kell a ritmushoz, nagyon kell a szerkezet és a hangsúly kidomborításához. Ettől lesz rendkívül olvasmányos, letehetetlen a regény, ettől olvastatja magát, még ha közben a hajunkat is tépjük a főszereplő ostoba gondolatai vagy egyes szereplők kínos hülyeségei miatt.

És amit pusztán egy drámaszöveg nem tud megtenni, azt a szöveg sem tudja megtenni. Kell oda a színész, aki megmutatja, hogy abban a részben miért borul el egy szereplő agya. Kell oda egy Pallagi Melitta vagy egy Rába Roland, aki eljátssza, hogy rá van lépve a lábára és bár szöveg szinten nem motivált a dúlás, de a lábfájás implikálja a haragot.

Ötletnek jó, rendezésnek nem. A Káli holtak hasonlít Philip K. Dick regényeire. Csomó remek ötlet, a megvalósítás nem sikerül. Dick nem tud írni. Térey nagyon tud írni, de képtelen magárahagyni a regényét, hogy az írja magát, és minduntalan megjelennek az író gondolatai benne, oda nem illő módon, stílustörően, néha ostobaságokkal terhelve a minőségben, logikában, zsenialitásban reménykedő olvasót. Jó lett volna, ha hallgat Esterházyra: ha gondolata támad, akkor álljon ki és mondja (egyébként ezt meg is teszi) vagy ne, és járkáljon, amíg el nem felejti, hogy milyen gondolatot akart beleszuszakolni a regényhőse szájába a saját gondolatai közül. Térey az interjúiban mindig irtózik a didaktikusságtól, ennek ellenére a szövegében mégcsak nem is didaktikusan, hanem kinyilatkoztatásszerűen vannak ott a tézisei.

Zseniális ötlet Káli hindu istennőt összekötni a Káli medencével és mészárlást rendezni benne (pl. kiirtva a kapolcsi fesztiválozókat mind egy szálig :) Nem lett megírva. Vicc vagy groteszk lett belőle csinálva, azáltal, hogy egy Coelho-klón írja meg a zombifilmhez a szövegkönyvet. Zseniális ötlet Trianont a román nép szemszögéből ábrázolni. Sokkoló, felvilágosító, megrázó stb. Nem megy. Egy rossz rendezői koncepciót követve a Hamletbe van a történet ágyazva (ahelyett, hogy meg lenne írva az a bizonyos Trianon-dráma). Pedig a mag ott van a könyvben a vége felé: a Román Királyság, mint lesajnált, de minket nagyon jól ismerő és az értékeinket helyén kezelő szomszéd a családi viszály során megörökli Erdélyországot. Sajnos ezzel a kiváló beállítással, lévén a vége felé vezetődik elő, nincs kezdve semmi, nincs kibontva rendesen. Térey mániája, hogy azt gondolja, hogy pusztán egy (klasszikus) dráma személy- és helységneveinek megváltoztatásával létrejön a várt aha élmény, a művészi atomvillanás. Nem, rossz rendezői döntés, ez önmagában nem elég. (Lásd az erőltetett Fortinbras Fortin Brascu változtatást!)

Bátor nyitás a délibábos/ezoterikus történészek világa felé a törökkori holtak feltámasztása nemzeti motivációjú sértettségből vagy lelkesedésből fakadóan. Főleg a pálos rendi szerzetesek megjelenése emlékeztet Szántai Lajos professzor világmagyarázataira. Ha a délibábos hobbitörténészek (Koltaitól Szörényiig) lennének olyan bátrak és tehetségesek, hogy belevágnának egy magyar történelmi fantasybe, az ötlet akár működne is. Hogy csak egyet idézzünk Szántaitól, valamikor Mátyás idején kizökkent az idő, és ez a paratudományos időkésés olyan mértékűvé vált a Mohácsi vész idejére, hogy Szapolyai már reménytelenül elkésett a mohácsi csatamezőről. Ez az idődilatáció akár egy magyar történelmi fantasy zeitstück alapötlete is lehetne, ha lenne, aki látna benne fantáziát. Gáspár András egyébként megpróbálkozott hasonló, a török korban kizökkent idős alternatív univerzummal, az Ezüst félhold bluesban (Zrínyi, 1990).

26742764_150293344_l.jpg

(kép: roboraptor rovat, 24.hu)

Az idegesítő Csáky Alex. Szinte szétválaszthatatlan, szétszálazhatatlan, hogy mit gondol Térey János a színházról és mit gondol Csáky Alex a színházról. Csak míg a regény univerzumából kiindulva Csáky egy elég buta és egybites értékítéleteket megfogalmazó színész, addig ezt Téreyről nem akarjuk elhinni. Pedig a szerzőtől sok-sok interjút és cikket olvasva, pontosan ugyanazt mondja, mint regénybeli főhőse. Ugyanabban a stílusban. Ekkor vetődik fel az emberben a kérdés: biztos, hogy egy színész, egy drámaíró pusztán attól, hogy benne van a színházi világában jól látja a színházi esztétikai kérdéseket? És a válasz kiábrándító és idoldöntő: nem! A szívünknek legkedvesebb, a színpadon legjobb alakítást nyújtó színészek is képesek az interjúikban olyan primitív esztétikai, színházszociológiai értékítéleteket megfogalmazni, amik már első hallásra is triviálisan hamisak. Ez alól Térey sem kivétel. Szerencsére Térey nem kritikus, hanem POSZT-válogató, és a válogatáshoz nem kell más, mint egy egybites vélemény: beválogatja vagy nem válogatja be. A baj ott van, amikor a válogató egy kétszavas jelzős szerkezettel tudja le a válogatás tárgyát képező alkotást. Pl.: ,,delikát kacatpop''. Egy olyan előadással kapcsolatban, amit a nézők, a szakma és a kritika is egyöntetűen frenetikusnak, okosnak, technikásnak és eredetinek tekintett. Persze Térey nem, mert ő nem akar a fősodorral haladni, ebben áll az ő eredetisége, amivel azonban kisordródik a butaság tengerére. Éppen úgy, ahogy Csáky is.

Térey és Csáky véleményének megdöbbentő azonossága miatt nem kerülhető meg hát, hogy reagáljunk Csáky/Térey színházképére. Egyik tézise például, hogy tömeggyilkosságot nem lehet színpadon ábrázolni. Az inkább a befogadó és az infernális esemény közé áll, és nem segíti a feldolgozást, hanem ellehetetleníti. Ezt Alindánál, a Revizoron és máshol is azzal indokolta, hogy mert látjuk, hogy az nem igazi. Könyörgünk! A színházban semmi sem igazi. Azt is tudjuk, hogy Rómeó és Júlia szerelme sem igazi, mert tudjuk, hogy az csak játék? Miről beszél? Alinda egy tizedmásodperc alatt csapta le Térey magas labdáját: kérem szépen a Kazamaták is lincselésről szól, vajon az igazi? Térey válasza erre: szerinte ez hatéreset, ő azt gondolja, hogy ez még belefér a koncepciójába. János, nem, ez butaság. Hogy valami működik vagy nem, az nem a te agyadban lévő etikai koncepción múlik, hanem kizárólag a befogadón. Neked nem jött be, másnak bejön. Téreyt érintetlenül hagyta az erőszak stilizációja, mely kifejezési mód az utóbbi időben futott fel. Mások éppen rálátnak arra, hogy díjnyertes produkciók éppen a stilizáció, az erőszak nem direkt, hanem szimbolikus ábrázolása miatt lettek ünnepelt és fontos, tehát működő alkotások. A harmadik cáfolata a Térey-koncepciónak Mundruczó Kornél válasza arra, hogy miért durvábbak a Proton Színház előadásai, mint Mundruczó filmjei. Éspedig azért mert tudjuk, hogy a színházban az erőszak nem valós, de a filmvásznon olyannak hat, mintha igaz lenne, ami ott történik. Nem a színházzal és filmmel van tehát baj hanem az ábrázolás jellegét kell okosan megválasztani. A negyedik cáfolat pedig az, hogy az emberiség a történetmesélést évezredek óta alkalmazza a traumák feldolgozására és a közös  identitás felépítésére és nem azt teszi, amit Térey várna, hogy múzeumokat épít és az áldozatok hétköznapi tárgyait mutogatja. Azt is lehet csinálni, ahogy az Elfelejtett soproniak projekt teszi az elhurcolt városi zsidók emlékének megőrzésére, de csak egyetlen megoldást kiemelni és a többit a földbe döngölni egyszerűen szűklátókörűség és egocentrikusság.

Csáky/Térey tekintete a színházi világra vonatkozóan borzasztó szemellenzős. Még ellát a Jurányi Házig, ott sem mindent lát meg, de tovább már nem lát. Rendezőben és koncepcióban képes csak gondolkodni, de csapatban nem. Neveket lát meg csak és csapatokat nem. Fábiánt és Benkót már nem képes az univerzumába beengedni mert az kettő és nem egy. Még szerencse, hogy Mohácsi és Mohácsi ugyanaz a név. Azt pedig, hogy egy egész csapat dolgozik egy előadáson (pl. a F.A.Q. és a Titkos társulat, akik Kárpáti Péter módszerével közösen és dinamikusan hozzák létre az előadásokat) arra már egyértelműen vak. Észleli, hogy vannak mozgásszínházi elemek az előadásokban, de nem létezik számára a fizikai színház, mint vonulat, mint iskola, mint csapat, mint közösség. László Zsoltot idézi: ki nem állhatja a családias színház elnevezést mert a színház nem arra van, hogy jól érezzük benne magunkat. Persze, hiszen László Zsolt sokat játszik Alföldi rendezéseiben, aki egy diktátor (értsd: erős rendezői személyiség) és nem alkalmazza a közösségi színházcsinálást. Csáky/Térey egyetlen független társulatig jut el: Árkos Béciig (Pintér Béláig avagy Bodó Viktorig avagy Mundruczó Kornélig avagy Schilling Árpádig), aki azonban szintén egyszemélyi irányítású társulatot visz. A fizikaiak és egyben csapatban működők, azaz a Soltis Lajos Színház és a Horváth Csaba második osztályába járó Nagy Péter rendező csapata neki csak ,,delikát kacatpop''. Az olyan demokratikus szervezésű társulatok, mint a Trojka Társulat és a Stúdió K fel se kerül a térképére. Sajátos zsenialitása a Téreytől függetlenedő regénynek, hogy Csáky Alex tragédiája, hogy leesik a magasból egy előadás során éppen a Csáky/Térey-féle vakságnak köszönhető. A fizikai színház ugyanis csapatmunka, ahol mindenki figyel mindenkire és minden mozdulat minuciózusan van kidolgozva. Egy kézmozdulat sem végezhető tervezés nélkül, mert abból katasztrófa lehet. Amikor a divatos kőszínházak imitálják a Horváth Csaba-féle iskolát, akkor nagyon veszélyes terepen járnak, mert nem estek át azon a paradigmaváltáson, hogy értsék: a mozgás veszélyes, és csak együtt megy a dolog, külön, rendezői utasításra vagy egyéni színészi felbuzdulással tilos ilyet csinálni. Akinek van szeme erre, az meglátja a regényben a kőszínházak fizikaiakat majmoló gesztusában rejlő veszélyt. Bár Térey ezt nem látja, csak a regénye.

Problémás még, hogy a Térey-féle párhuzamos univerzum (dacára annak, hogy a regény kulcsregényként van beharangozva) nem hasonlít a mi aktuális magyar színházi univerzumunkra. Egyfelől az anyagiak bemutatása teljes zavart mutat. Az még OK, hogy egy nagy televízió zombis sorozatából sok pénzt kap Csáky és meg se kottyan neki jó helyen a lakás, motor, kocsi, tartásdíj, bármilyen külföldi étteremben vacsora. Az viszont már nem, hogy a színház többi tagja is gyakorlatilag ugyanezt az életvitelt gyakorolja, miközben... Azért ennyit nem keres a Katonában egy színész. Ráadásul teljes inkonzisztencia, hogy a Lívia nevű karakter, aki ugyanabban a sorozatban játszik és ugyanannyi pluszt keres, átigazol egy külvárosi bulvárszínházba ,,a pénzért''. Oh, minő lelkiismereti probléma! A hamisság ebben az, hogy a színészek nagyon nagy része érti, hogy nem megy másként, ebből lelkiismereti kérdést nem csinál, ám hogy a nyugdíjasok által látogatott Turay Ida Színház jobban ki tudná stafírungolni a színészt mint a messze kiválóan prosperáló Katona, az egyszerűen hihetetlen. Valójában manapság a jellemző inkább ez: a színészt hihetetlenül nem zavarja, ha teljes állása van az Új Színházban, de közben fellép egy magánszínház meleg kultdarabjában és liberális független színház előadásában is. Ez van, ilyen a mi világunk. Térey univerzuma erről a valóságról nem vesz tudomást, nem tud, számára ez nem létezik.

Szintén hamis konfliktus a tévészereplés (sorozat, film) és a művészszínházi lét ellentéte. A mi világunkban a legutolsó hiszti ebből Cserhalmi György Cib Bankos reklámja és Száraz Dénes Soproni vagy Budapest Bank reklámja miatt volt. Minden egyes magyar színész tévé-, film- és reklámszereplése újabb tőrdöfés Csáky/Térey  10-20 évvel ezelőtti hamis konfliktusa számára, feltéve, hogy azt gondoljuk, hogy ez valóban egy kulcsregény és nem egy párhuzamos univerzum. Gondoljunk csak a Tóth Jánosban, a Barátok köztben, a Terápiában, a Kincsemben, a Vándorszínészekben szereplő kőszínházi színészekre vagy a most készülő Az Úr hangja c. filmre, melyben maga az Örkényben játszott Hamlet címszereplője, Polgár Csaba (36 é.) színész-rendező játszik. Egyáltalán mintha Térey 10 évet le lenne maradva akár a filmsorozatok szerepének megítélésében (manapság a sorozat a leginnovatívabb műfaj) és korunk bemutatását tekintve is.

Még sorolhatnánk a regény vakfoltjait, de minek. Aki olvasta, most már tudja mire gondolunk. De ne feledkezzünk meg arról, hogy csak nézőpont és definíció kérdése, hogy jó vagy rossz ez a regény. A szöveg ugyanis briliánsan épül föl és megteremti a maga univerzumát, amibe jó elmerülni, még ha ez az univerzum nem is a mi világunk.

Megtehettük volna, hogy azt csináljuk Térey regényével, mint ő az előadásokkal, egy szóban elintézve: katyvasz. De mi analitikus kritikai blog vagyunk, annyit írunk róla amennyi a csövön kifér és olyan sok szemszögből, ahogy az számunkra megadatik.

A Haddaway együttes What is love c. számára táncolnak a KM Music project amatőrtáncosai. Nem kérdés, hogy a kényes ízlésű nagyközönség számára mind a zene, mind a tánc moslék, semmi, szemét. Ha valamitől el kellene távolodnunk akkor ez az ész nélkül minősítő ostoba modorosság. Hajrá Haddaway, hajrá KM Music!

Szólj hozzá