2018. sze 28.

Mi és ők

írta: Két Lámpás
Mi és ők

Carly Wijs: Mi és ők, Orlai Produkció, Jurányi Ház, 2018. szeptember 28., 19:00

4099.jpg

Játsszák: László Lili, Vilmányi Benett. Író: Carly Wijs, fordította: Bíró Bence, a rendező munkatársa: Szakács Zsuzsi, producer: Orlai Tibor, rendezte: Fehér Balázs Benő.

Már nagyon szerettük volna megnézni Fehér Balázs Benő valamelyik munkáját, és Vilmányi Benettet is szívesen láttuk volna ismét színpadon, ezért választottuk még a nyáron a Mi és őket. Nem a nyári előadásra, hanem a mostani budapesti premierre (pontosabban a második napra) váltottunk jegyet, és nagyon sokat tanultunk a produkcióból. Sokat lehet róla beszélgetni, sok élményt hagy, és megismertünk egy új színésztehetséget, László Lilit. Erős ambivalenciával viszonyulunk a Mi és őkhöz, de az egyáltalán nem azt jelenti, hogy rossz lett volna a produkció, hanem azt, hogy ez egy nagyon kemény dió, és nem nyilvánvaló, hogy a magyar színházi élet képes egy vagy akár két a terrorizmus témáját megcélzó darabbal feltörni ennek a kemény diónak kérgét. Mi azt gondoljuk, hogy ezúttal sem sikerült, bár nagyon sok kiváló elem halmozódott fel az Orlai Produkciónak ebben a munkájában.

Akkor. 2004-ben a tévéhíradók eleve letompított tolmácsolásában értesültünk a messze Észak-Oszétiában lévő Beszlánban, a már akkor is ijesztőnek hangzó Csecsnyia határában lévő orosz tagállam egy városkájában zajló szörnyű eseményről, arról, hogy egy általános iskola tanévnyitóján több száz kisdiákot és szüleiket ejtettek túszul terroristák. A mellbevágó élmény, annak a megélése, hogy itt valami nagyon súlyos történt, akkor kelt életre az egyik lámpásban, amikor éppen órát tartott, és bemondta az iskolarádió, hogy egy perces néma vigyázállásban fogunk megemlékezni a tragédiában elhunyt áldozatokról. Nevezzetek minket érzéketlennek, de a borzalmak tagadása olyan nagy volt bennünk, hogy kifejezetten meglepődtünk, hogy egy magyar iskola igazgatója foglalkozik ezzel az üggyel. Az előző napi hírekben még csak 7-10 halottról esett szó, ami egy átlagos Közel- vagy Távol-Keleti merénylet adatát tükrözte. A hivatalos orosz források letagadták a tragédia nagyságát, alternatív hírügynökségektől érkeztek csak helytálló adatok, a pontos számokat csak évekkel később tudtuk meg: 334 diák és szülő lelte halálát abban a pokolban.

mi-es-ok_takacs-attila-5.jpg

László Lili (lány). Fotó: Takács Attila.

Mi és ők. Magyarországon a terrorizmus témája tabu, iszonyú erős tabu. Ez nem abban nyilvánul meg, hogy a gonosz ellenség megakadályozza, hogy erről szó legyen, hogy az ,,igazságot'' kimondják. Azért tabu, mert Magyarországon a terrorizmus lényegében nem létezik. Volt ugyan régen egy biatorbágyi vonatrobbantónk vagy voltak a szégyenletes és gyilkos merényletek a faluszéli cigányok ellen, de ez akkor is csak kettő 80 év alatt. A terrorizmus témája azért tabu, mert mindenki azt szeretné, hogy ez így maradjon, hogy ne legyünk se a nyugat-, se a kelet-európai állapotban, ahonnan évente hallunk ilyen eseményekről. Ebből azonban az is következik, hogy nagyon nagy az elutasítás a terrorizmus témája iránt. Teljesen másmilyen hangulatba ágyazódik be egy Mi és ők előadás Londonban, vagy adott esetben, ha ott lesz ilyen előadás, Isztambulban, és teljesen más itthon. Magyarországon egy ilyen előadásnak sajnos nincs terápiás hatása. Ugyanez igaz az erősen beharangozott, de kis visszhangot kapó Szenteste c. produkcióra is, melynek szerzője az ünnepelt Daniel Kehlmann, akiről Térey azt írta, hogy iskolásan lapos. A Jurányi nézőinek a tapsából és viselkedéséből is egyértelműen kiderült számunkra, hogy a Mi és ők nem ül ebben a közegben, vagy nem üt akkorát a nézők között, mint amit várnának tőle. Sem az nem volt, hogy síri csendben ültünk volna a végén (ahogy a Szkénébeli Woyzecknél), sem az nem volt, hogy standing ovation-ben tört volna ki a közönség. Az előadás hiányt, hiányt és még egyszer hiányt keltett a nézőkben, és ezt a legtöbb kritika szintén megfogalmazza. Most már nekünk a dolgunk az, hogy tisztázzuk a hiány mibenlétét, és valami magyarázatot adjunk erre az érzésre. Persze ebben pozitium is van: az előadás, miközben kibontakoznak az események, a maga kiválóságában azzal kecsegtet, hogy lesz föloldás vagy terápiás hatás. Ez azonban elmarad.

mi-es-ok_takacs-attila-6.jpg

Vilmányi Benett (fiú). Fotó: Takács Attila.

Lenne arra mód, hogy jobban hasson a produkció. Az egyik lehetőség, hogy az absztrakt-zsigeri tengely mentén toljuk el a színpadi cselekményeket. Ha a terrorizmus politikailag terhelt téma, és személyes érintettség sincs, akkor meg kell találni azt a szintet, ahol hatni tud a terápia. Az idegentől származó fenyegetettségi állapot számos művet hívott életre, és ezeken a műveken szívesen borzongunk is. A félelmetes, állatias, gonosz idegen és a tőle való menekülés, majd megmenekülés még közvetlen nézői szerepvállalás nélkül is ad feloldást. A Mi és ők olyan darab, ami gyermekek bőrébe bújtat minket. A terroristák egy gyermek számára, pláne ilyen szituációban, nem emberek, ahogy néhol a játék során be is van mutatva, hanem démonok, szörnyek, rémek. Kevéssé látjuk ezt a lehetőséget a produkcióban kibontva. Ingadozik, hogy a csecsen terroristákat csakúgy embereknek lássuk, mint amilyenek mi vagyunk, vagy torz, embertelen orkoknak. Pedig éppen ennek az archetipikus jellegnek, a démon elleni küzdelemnek a színjátékba bevonása adna univerzális terápiás lehetőséget. Már csak azért is, mert ahogy bontakoznak ki az események, egyre inkább bebizonyosodik a felnőtt néző számára is, hogy ezek a terroristák nem is emberek, hanem vadállatok, gyilkos ragadozók. Ha az absztrakt-zsigeri tengely másik vége felé akarunk elmozdulni, akkor megtehették volna az alkotók, hogy társasjáték szinten bevonnak minket a játékba. Ez már csak azért is kézenfekvő megoldás lett volna, mert a két főszereplő játékmesterként is funkcionál, a lány és a fiú folyamatosan kilép szerepéből és instruálja a nézőket, kiszól hozzájuk. Közelebb jönnek az események a nézőkhöz, ha mi játsszuk el a tanévnyitón ácsorgó tömeget, ha nekünk is, legalább szimbolikusan, az egyik sarokból a másikba menekülnünk kell, ha a két játékmester terelgetne minket, hogy átéljük a szétszakítottságot, a menekülés reményét és ennek kútba esését. A lány és fiú egyszerre történő bent- és kintléte kiaknázható lenne, a monológjaikból kiderülne a belső vívódásuk, szenvedésük, töprengésük, reményük és reménytelenségük, de kicsit mi is átélnénk a játékmestereknek engedelmeskedve a velük történteket. A darabban ez a lehetőség is benne van, hiszen csalóka képpel kezdődik: részletesen elmagyarázza nekünk a két gyerek az iskola jellegzetességeit, felrajzolják a térképét, megmutatják az épületben rejlő lehetőségeket, azt éreztetve velünk, hogy nagyon kell figyelni, mert ennek később jelentősége lesz. De ezekkel semmi sincs kezdve utána, mintha egy teljesen másik darabot dolgoznának fel.

15b1aacf4f25c3.jpg

Vilmányi Benett (fiú), László Lili (lány). Fotó: Jókuti György.

A másik, amit a darab megcéloz megérteni két különböző csoport (a ,,mi'' és az ,,ők'') kapcsolatát. Nehéz megérteni a színjáték után, hogy mit akart ezzel kezdeni a szerző, tekintettel arra, hogy egy momentumon kívül nem mutatnak emberi tulajdonságokat a terroristák. Egy nagyon erős jelenetben kiderül, hogy ők, vagy azok, akik őket küldték, vagy azok, akiknek a nevében terrorizálnak és gyilkolnak, ugyanúgy a szabadságra vágyakoznak, ahogy a gyerekek várják már a megszabadulást. Nem helyben és időben koncentráltan, ahogy az iskolai rabságban, de talán egy széthúzott időben és térben a csecsen emberekkel ugyanaz történik az orosz imperializmus szorításában: reménytelenség, fullasztó közeg, militáns agresszió, a szabadság elvétele, halál. Mást azonban nem tudunk meg a városka szomszédságában lévő Csecsenföldről, és – amúgy elég hitelesen – a tizenkét éves gyerekek inkább tekintenek arra a világra, mint félelmetes és borzasztó idegen vidékre, mint más emberek lakóhelyére, és ez marad az előadás végkicsengése is. Nem igazán érthető mi a tanulsága a darabnak, ha egyáltalán van valami értelme és mondanivalója a feloldás nélküli ijesztgetésen túl.

mi-es-ok_takacs-attila-1.jpg

Bíró Bence, Fehér Balázs Benő, Vilmányi Benett. Fotó: Takács Attila.

Kiváló! Mégis dicsérnünk kell mind a fordítást, mind a rendezést, mind az alakításokat. A két színész, Vilmányi Benett és László Lili kiválóan megfelel annak a kihívásnak, hogy itt a történések két gyerek (vagy két kilenc vagy két tizenkét éves diák) szemszögéből zajlanak. Igazán elhisszük, hogy ők azok, akiknek lenniük kell, és azt is elhisszük, hogy a fiú egy picit idősebben tekint vissza a tragédiára, mint a lány. Bíró Bence fordítása príma, gördülékeny, és jól eltalált stílusban van megírva. Cél is, hogy gyerekeknek legyen írva, a szerző a saját gyerekét tekintette indikátornak, és a megmenekült gyerekek beszámolóiból is dolgozott. Ez persze gátja is annak, hogy a darab elérje azt a célt, hogy a mi és az ők konfliktusát bemutassa, a feloldást megadja, mert ez sajnos ebből a perspektívából és stílusregiszterből nem elérhető, annak ellenére sem, hogy a rendezés nagyon sokat dolgozhatott ezen. Biztosak vagyunk benne, hogy sokan, akik látták az előadást, nem értenek egyet a kritikánkban megfogalmazottakkal, mert igenis hatalmas élménnyel, sok gondolkodnivalóval, érzelmileg erősen bevonódva távoztak. Meg kell nyugtatnunk ezeket az Olvasóinkat, hogy igazuk van, és osztozunk, az érzéseikben, mert kétségtelen, hogy az előadás első felének elképesztő ereje van. Sajnos az is igaz, hogy jó darabot kellett volna alá tenni, mert a közepére már leült, és csak Fehér Balázs Benő alapos szakmai felkészültségén, tehetségén és a színészek kiválóságán múlt, hogy a végére megmentődött az előadás. Amikor a gyerekek várják a szüleiket, és elképzelik, hogy megérkeznek, olyan feszültségi fokra tornássza a nézők idegeit, hogy még a csalódás, hogy nem jönnek, még ez a szomorú tény is nagy terhet vesz le a vállunkról. Lélegzetvisszafojtva nézzük és várjuk a gyerekekkel együtt a két apa érkezését, és fájdalmasan, a gyerekekkel együttérezve vesszük tudomásul a tudomásulvehetetlent. A csúcsjelenetet számos hasonló erejű kisebb jelenet előzi meg és az idegeink úgy feszülnek, mint a tornateremben a fonalak, amik a terroristák által kifeszített drótokat jelképezik. Éppen ezért kell kijelentenünk, hogy ennek a kicsiny alkotócsapatnak egy páratlanul fontos munkájáról beszélhetünk, amit mindenképpen érdemes megnéznie a független színházak szerelmesének, és persze az előadást érdemes utána alaposan átbeszélni, hogy az élmények rögzüljenek, és tüskék se maradjanak bennünk.

Kedves Lili, Benett, Bence, Zsuzsi, Tibor és Benő, köszönjük ezt az emlékezetes, elgondolkodtató estét!

Szólj hozzá

Orlai Produkció Jurányi Ház