2018. dec 03.

A mi osztályunk

írta: Két Lámpás
A mi osztályunk

Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk, Tatabányai Jászai Mari Színház, Szkéné Színház, 2018. november 14. 19:00

10008.jpg

Játsszák: Danis Lídia, Bakonyi Csilla, Egri Márta, Mikola Gergő, Dévai Balázs, Crespo Rodrigo, Király Attila, Jegercsik Csaba, Megyeri Zoltán, Kardos Róbert. Díszlettervező: Fekete Anna, jelmeztervező: Kárpáti Enikő, fordító: Pászt Patrícia, mozgás: Király Attila, zenei munkatárs: Lovas Gabriella, súgó: Tóth Bianka, ügyelő: Kánai Gergely, rendezőasszisztens: Modla Marietta, rendező: Guelmino Sándor.  

Ettől az évadtól a Szkéné Színház rendszeresen műsorára tűzi Tadeusz Słobodzianek1 kortárs lengyel drámaíró A mi osztályunk című színpadi művét a kiváló és friss tatabányai társulat játékában és Guelmino Sándor kreatív, remekül végiggondolt rendezésében. A súlyos darab szembenézés a nemzet legsötétebb múltjával. Magyarországon ez nem megy, de szerencsére Lengyelországban születik olyan mű, ami kelet-európai sorsközösségünk révén nagyon erősen ránk vonatkoztatható, stafétabotként átvehetjük azt a munkát, és továbbvihetjük, amit mi magunk nem vagyunk képesek elkezdeni. A rendezés egyedülálló szimbolikájával, eredeti megoldásaival, finomhangolásával, nézővel szembeni figyelmességével úgy formálja át a befogadót, hogy az nincs leuralva, nincs feleslegesen elriasztva, hanem közös élményeket felelevenítve empátiára, egymás iránti felelősségvállalásra buzdít.

A produkció adatlapja a Szkéné Színház oldalán és a Jászai Mari Színház oldalán.

A színdarab arról az ép elmével egyszerűen felfoghatatlan eseményről szól, hogy egy 2500 fős kisváros 1600 főnyi zsidó származású polgárát hogyan irtották ki saját szomszédaik. A centrális főbűnt látjuk elölről vagy hátulról, oldalról vagy szemből. Minél személyesebb a megközelítés, annál felfoghatatlanabb. Minél adatszerűbben szemléljük az eseményeket, annál közelebb kerülünk a gyilkosok attitűdjéhez. Az 1940. július 10-ei jedwabnei pogromban náci felbujtásra 340 embert (férfiakat, nőket, gyerekeket) tettek el láb alól a városka és a környező falvak nem zsidó lakói közül azok, akik aznap a lengyel történelem örökre szégyellendő tagjaivá váltak. A nácik által megszállt Lengyelországban azonban ez a mészárlás nem maradt befejezetlenül, a későbbiekben a városka összes zsidó származású lakosa a gyilkos terv áldozatául esett, illetve töredék részük menekült meg valami csodával határos módon. Nem lehet ezzel kezdeni, és nem is kezdi ezzel a darab az események bemutatását.

55440325026683340769.jpg

Crespo Rodrigo (Menachem), Egri Márta (Rachelka), Kardos Róbert (Abram), Mikola Gergő (Jacob), Bakonyi Csilla (Zocha), Dévai Balázs (Rysiek), lent: Danis Lídia (Dora), Király Attila (Zygmunt), Jegercsik Csaba (Heniek). (Fotó: Prokl Violetta)

A városkában ezer szállal kötődtek a polgárok egymáshoz, ilyen hatalmas zsidó populáció mellett nem véletlen, hogy (az eseményeket feldolgozó Jan Gross szerint) egykor a legbékésebb viszonyt, legjobb kapcsolatokat ápolták egymással a két etnikum tagjai. Együtt élni lehet és kell, ezt tanulták meg a polgárok. A mi osztályunk éppen emiatt szól a mi osztályunkról. Egy közös kulturális értékrendről, közös neveltetésről. Słobodzianek víziójában a békeidő, amellyel kezdődik az előadás, egyáltalán nem a belülről jövő béke kora. A korabeli haza atyja, a modern lengyel állam függetlenségének kivívója és majdani szürke eminenciása, Józef Piłsudski marsall, mint a fegyveres erők örökös főparancsnoka, őrködött a nemzet egységén, abban az értelemben is, hogy a baloldaltól a jobboldalig mindenki a zászlaja alá gyűlt, és abban is, hogy aki Lengyelország állampolgára volt, az az ő szemében egyenrangú volt. Zseniálisan mutatja be a díszlet (Fekete Anna) ennek a vélt békének a puskaporos jellegét abban, hogy egy kiszolgált, '30-as évekbeli tornaterem belsejében találjuk magunkat. A díszlet része a nyomasztó megsárgult csempe, mosdó és ótvar zuhanyzó, az elmaradhatatlan bordásfal és medicinlabdák, és a Karinthy korabeli öltözőpadok. Jó és rossz élmények ezek. Egyfelől a fiatalság öröme, másfelől az a kor, amiben a testnevelés tantárgy elsősorban a militáns hazafiság elsajátítása, a nemzet performatív imádata céljából volt létrehozva. (Van is most Varsóban egy Józef Piłsudski Testnevelési Egyetem.) Több ez a díszlet azonban, mint puszta keret. A legjobb fizikai színház szelleméhez híven minden tevékenység, minden szimbolikus és direkt akció a tornaterem eszköztárával van megjelenítve. Felsorolni is nehéz, mi minden eljátszására jó az, ami egy tornaszertárban megtalálható. Hála a rendezőnek (Guelmino Sándornak) és a mozgásért, koreográfiáért felelős Király Attilának, rendkívül átgondolt módokon, ki is van aknázva.

dd.jpeg

Danis Lídia (Dora), Dévai Balázs (Rysiek). (Fotó: Prokl Violetta)

A tornaterem központi falának tetején lévő keretben a kép aszerint változik, hogy éppen ki a diktátor Lengyelország felett. Ami a békeidőben iskolai csíny, az a megalázott szemében, távolról visszanézve örök sérelem. ,,A mi marsallunk'' halála után a lengyelek vakok a polgártárs, de nem etnikai lengyel szomszédaikra, elharapózik a nacionalizmus és a vallási intolerancia. Természetes vágy egy nemzetisége, nyelve vagy vallása miatt másodrendűnek tekintett polgár részéről, ha az internacionalizmus eszméi felé fordul, és abban hisz, hogy a nemzetek egyenrangúak, nincs magasabb rendű etnikum, még egy nemzetállamban sem, pláne nincs vallási felsőbbrendűség, lévén a vallásnak az államban semmi keresnivalója. A felszabadító, felemelő, azaz szocialista gondolatok azonban nem állnak egymagukban, és a proletárdiktatúra és a sztálinizmus által foglyul ejtett forradalmi Oroszország nem a szabadság elhozója, hanem a totalitárius diktatúra, nem mellesleg orosz imperialista szemléletű kiépítője. A szabadságukat az I. világháború után visszanyerő lengyelek a szabadságuk újbóli elvesztését, a lengyel nemzetállamból kihagyott zsidó származású polgárok a szabadságjogaik visszanyerését látják a városka felett uralkodó szovjethatalomban, amely a Molotov–Ribbentrop-paktum után a sztálini Szovjetunióhoz került. Ennek a kornak két ikonikus karaktere Jacob Kac (Mikola Gergő), aki az államszocializmus hithű bajnokává válik, és Rysiek (Dévai Balázs), aki lengyel ellenállóvá lesz.

Vegyük észre, hogy innentől mindenki monomániás: csak a sérelmével és csak az ábrándjával hajlandó foglalkozni.

Egyikük sem képes képes a másik igazságát meglátni, de annyira nem, hogy ez akár a másik kivégzéséhez is elvezethet, és legtöbb esetben el is vezet. Félelmetes látni, hogy ezekre az amúgy kedves karakterekre mennyire hatnak az ideológiák. Hogy miért és hogyan, az egyfelől örök titok, másfelől viszont egyszerű szociálpszichológia, amit Zimbardoék ki is kutattak a II. világháború után. És mégis, részletgazdagok és sokdimenziósak ezek a karakterek. Egyik sem végtelenül gonosz vagy végtelenül ártatlan. Talán csak a két zsidó lány, Rachelka (Egri Márta) és Dora (Danis Lídia) az, akik a tökéletes jóság megtestesítői, és akikkel lehet és jó azonosulni. ,,Elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.''

mg.jpeg

Király Attila (Zygmunt), Mikola Gergő (Jacob Kac), Jegercsik Csaba (Heniek). (Fotó: Prokl Violetta)

Hogy az ellenállókat megkínozzák és korrumpálják, és a megalázottak elégtételt vesznek a rendszer kiszolgálóin viszonylag kiszámítható fejlemény. Ami azonban utána jön, az az, amit sem elképzelni, sem eljátszani, sem megnézni nem lehet. A kollapszus viszonylag hamar jön. Szinte észrevétlenül lopózik elénk. A Barbarossa-terv, Oroszország lerohanása, csak 19 napja folyik, és az emberiség legszégyenletesebb órái zajlanak le a nácik által elfoglalt területeken. A kutatók szerint ezekben a napokban kaptak vérszemet a gyilkosok, hogy embermilliókat töröljenek el a föld színéről a modernitás kellős közepén. Mert mint kés a vajban, úgy uszult egyik ember a másikra. A boszorkánymestereknek csak a szálakat kellett mozgatniuk, és az ember megtette, ami evolúciósan tiltva van, hogy saját fajtájára tör. A fizikai színház jellegzetességeivel, a szimbolikus elemekkel, az egységes eszköztár mozgósításával válik egyszerre elviselhetővé a látvány, és emellett kibírhatatlanná a képzelet. Látjuk, és nem szabad belegondolnunk. Ha belegondolunk, végünk.

Guelmino rendezésében Rysiek (Dévai Balázs) bal orcáján a vér piros vízfestéke, jobb orcáján a tornászok magnéziumának fehérje. Słobodzianek víziójának tökéletes megjelenítése: Lengyelország, amint elfogadja történetét, hogy a felheccelt lengyel csőcselék lengyelek százait irtja ki egyetlen éjszaka alatt. Nem a nácik, hanem ők.

dl.jpeg

Bakonyi Csilla (Zocha), Danis Lídia (Dora), Jegercsik Csaba (Heniek). (Fotó: Prokl Violetta)

Ahogy szokták mondani, az ördög a legjobbakat próbálja meg leginkább. Történészek becslései alapján 50 000 etnikai lengyelt, messze a legtöbbet a többi meghódított területhez képest, ítéltek a nácik halálra, mert embereket mertek menteni. Az egyetlen ország volt Európában, ahol megtették, hogy nem csak a zsidó származású embereket bújtatókat, de családjukat is kivégezték, ha rajtakapták őket az embermentésen. A mi osztályunk a világnak két ilyen igaz karakterét is felmutatja. Nem makulátlanok, nem szentek, csak emberek, de összességében emberek tudtak maradni. Władek, a hezitáló, sokszor idegesítő, néha gyűlöletes, de mégis szerethető figura Megyeri Zoltán csodálatos alakításában kerül a szemünk elé. Bátor, pedig a leggyávább, mert gyáva ártatlanokat gyilkolni, de hős, mert megmenti őket. Egy igazi agresszív, ostoba, alkoholista kisnyugdíjas lesz a végére, de valahogy benne van az emberség ama szikrája, ami a pokol tornácán sem huny ki benne. Szerepén és felsége karakterén (Egri Márta) keresztül Władek anyját is megismerjük. Honnan a sok sztereotípia, amit a lengyelek táplálnak a zsidók iránt. Ez az otthonról jövő levakarhatatlan rossz beszéd, amit minden ilyen család tovább ad. Csak ez ne lenne!

A Bakonyi Csilla által játszott karakter, Zocha szintén nagyon összetett figura. Sok hezitálás, vívódás után embermentővé válik, de nem találja a helyét a háború utáni Lengyelországban. Az ő történetéhez csatlakozik az a tény, hogy a zsidókat rejtegetőket a háború után nem sokkal atrocitások érték. Konkrétan megvertek olyanokat, akikről '45 után kiderült, hogy üldözötteket bújtattak. Zocha persze nem ezért megy Amerikába, de ezért is. Ahol ugyanoda érkezik, ahova beleszületett, a zsidó többségbe, ráadásul ennek egy a vészkorszakot át nem élt, generálisan a lengyeleket mindenért hibáztató értelmiségi közegbe. Zocha a kelet-európai vészkorszak miatt nem tanulhatott, itt az amerikai egyetemi tanárok meg képesek megalázni, pusztán születése okán. Nincs fekete és fehér, minden összekeveredik és Zochának szűk, szorító lesz a világ. 

bl.jpeg

Bakonyi Csilla (Zocha), Megyeri Zoltán (Wladek), Dévai Balázs (Rysiek), Egri Márta (Rachelka), Király Attila (Zygmunt), Jegercsik Csaba (Heniek). (Fotó: Prokl Violetta)

Akihez Zocha került, az Abram Baker rabbi (Kardos Róbert), aki még 1939 előtt menekült el New Yorkba. Míg Abramnak a tornapad által jelképezett palló a hajóra és egyben az életbe vezető út, addig Dorának (Danis Lídia) a pallón való végigegyensúlyozás végső soron a halálba vonulást jelenti. Baker rabbihoz, aki Lengyelországban még Piekarz névre hallgatott, a darabban a normalitás kötődik. Valahogy azt látjuk, hogy mi is vele szerettünk volna menni Amerikába, mert Kelet-Európa elviselhetetlen. És valóban! Kardos Róbert sokáig meghatóan, viccesen, sokszor megrendítően festi le Abramot. De aztán neki is jut a szerző által kifundált demisztifikáló hatásból. Słobodzianek a rabbi szájából indirekt módon a katolikus lengyelségnek üzen. A rabbi pátoszos papolásában elhangzik a mondat: ,,Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből!''. De nem teszi hozzá a második nagy parancsolatot: ,,És szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!'' Nem azért, mert Abram zsidó, hanem azért, mert a szerző ki akarja húzni ezt a sort a keresztény nézőiből önkéntelenségben, és zseniálisan előkészítve, hogy tudassa velük, mivel kerülhetik el az újabb tragédiákat.

A másik teológus karakter, Heniek (Jegercsik Csaba) tipikus, karikatúraszerű megjelenítője a lengyel klerikális reakciónak. Ha nem félnénk tőle az elejétől fogva, hogy valami nagyon rosszat csinál, akkor akár végig lehetne röhögni a figurán. Persze megvan a maga sorstragédiája, hisz mindig ott van, ahol embereket erőszakolnak, kínoznak, ölnek, és sosem retten vissza ettől, mint ahogy Władek visszaretten, ám nem is tesz semmit. Azért csodálatos választás ahogy Jegercsik Csaba megformálja Henieket, mert végig komolyan vesszük, pontosan azt gondoljuk róla, mint a valláscentrikus lengyel többség: mégis csak pap, mégis csak valamiféle meg nem érthető, de feltételezett erkölcsiség képviselője. Holott egyáltalán nem. Egy összezavarodott, bizonytalan, gyenge figura, ám ez csak hazafelé bandukolva jön át nekünk, közben teljes szívünkből, komolyan utáljuk.

Borzasztó érdekes Menachem (Crespo Rodrigo) és Zygmunt (Király Attila) szerepe és viszonya. Menachem (Crespo Rodrigo) nem az a típus, aki olyan nagyon komolyan venné az életet. Valahogy megússza, holott Jacob Kaccal (Mikola Gergő) együtt benne volt az sztálini diktatúrában. Megmenekül és mégis államvédelmis lesz. Bosszút akar állni. De miért? A legyilkolt felesége miatt? Az 1600 elpusztított városi polgár miatt? Nem! Csupán Jacob Kac miatt. A monomániás jellegzetes esete. Sőt, amilyen brutális, érzéketlen vagy legalább is brutálissá válik, a pszichopatáé is. Zygmunt (Király Attila) kivétel nélkül az erősebb mellé áll. Az első jelenetek egyikében, amikor Rysieket vegzálják, ő is boldogan részt vesz a mázeltovozásban. Pedig nem is zsidó. De az osztályban éppen akkor ők vannak többen. Életeseményeik Menachemmel összekapcsolódnak. Akiket olyan bűnök terhelnek, mint őket, meg kell bűnhődniük. Didaktikus, vagy szájbarágós, hogy egyazon napon lakolnak meg? Egyáltalán nem. Olyan sok dolog történik ebben az előadásban, hogy kell a nézőnek kapaszkodó, hogy az erkölcsi tanulság kimondassék. Ha van isten, akkor azért bűnhődnek meg. Ha meg nincs, akkor meg azért. Ők a minden rendszert kiszolgáló, parancsot teljesítő, és annak aljasságát élvező reflektálatlan milliók tipikus példái. 

cr.jpeg

 Király Attila (Zygmunt), Jegercsik Csaba (Heniek), Crespo Rodrigo (Menachem). (Fotó: Prokl Violetta)

A kollapszus, a városi pogrom után az előadás még nagyon sokáig tart. Az embernek egy idő után már zsibbad az agya a sok információtól. És Abram rabbi (Kardos Róbert) végigmondja az egész családfáját, az összes felmenőjét és lemenőjét. Megérkezünk lényegében a mába, Rachelkát (Egri Márta) látjuk, amint Animal Planetet néz, és végül ő is a mennyei (bordásfal tetején ülő) sereg tagjává avanzsál. Megéri a színdarab ezen nyújtása? Mit lehet még mondani a kollapszus és a szájbarágós megbűnhődtetések után? Elmondjuk a végét, mert nem lövi le a poént. Ott kell lenni, hallani kell, érezni kell, mi a figyelem ezen elaltatásának célja. Az előadás azzal kezdődik, hogy a '30-as évekbeli sokat próbált tornaterembe a keszén-kuszán betipegő elsős osztály énekli az iskolakezdő éneket. Élnek, de tudjuk, farkasai lesznek egymásnak. És a végén tőlünk egyetlen méterre mai kisiskolások vonulnak be és éneklik a kezdő éneket. Ezért volt. Figyelni kell, nem lankadni, emlékezni kell! Minden itt kezdődik el. Figyeljünk egymásra! Love is the answer.

Kedves Lídia, Csilla, Márta, Gergő, Balázs, Rodrigo, Attila, Csaba, Zoltán, Róbert, Anna, Enikő, Patrícia, Gabriella,  Bianka, Gergely, Marietta és Sándor, köszönjük ezt a megrendítő, csodálatos, emlékezetes, fontos és okos előadást!

   

Jegyzetek

Lengyel nevek kiejtése:
Tadeusz Słobodzianek: tadeus szvobogy(j)anek
Jedwabne: jedvabne (selyem)
Józef Piłsudski: jozef pjulszucki
Rysiek: ris(j)ek
Władek: vu(l)adek
Piekarz: pjéka(r)sz (pék)
Heniek: heny(j)ek.

Szólj hozzá

Szkéné Színház Tatatbányai Jászai Mari Színház