2019. jan 06.

Secondhand – szovjetűdök

írta: Két Lámpás
Secondhand – szovjetűdök

Szvetlana Alekszijevics írásainak alapján, Secondhand – szovjetűdök, Örkény Színház, 2019. január 5. 19:00

orig_secondhand_szovjetudok_2018125153559.jpg

Játsszák: Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián, Kovács Máté, Máthé Zsolt, Murányi Márta, Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Pogány Judit, Szathmáry Judit, Szilágyi Kata, Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke.

Díszlet: Bagossy Levente, jelmez: Ignjatovic Kristina, dramaturg: Gábor Sára, zene: Kákonyi Árpád, súgó: Kanizsay Zita, ügyelő: Mózer Zsolt, a rendező munkatársa: Érdi Ariadne, rendező: Bagossy László és Kovács D. Dániel valamint Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté,Vilmos Noémi, Walters Lili, az SzFE harmadéves színházrendező osztályának hallgatói.

Karácsonyi ajándék révén juthattunk el ,,aranyfokozatú támogatónk'' jóvoltából az Örkény Színház előadására, ráadásul az első sorok egyikébe kaptunk jegyet, amit nem mindig tudunk megszervezni a kőszínházaknál és  őszintén szólva az ár-érték arány miatt nem is tartjuk annyira fontosnak, hogy a legdrágább jegyet vegyük meg náluk. Ezúton is köszönjük Schwarcz Andrásnak a meghívást! El kell mondanunk, hogy a kritikák, amiket olvastunk nem hozták meg a kedvünket az előadáshoz, egyedül Csáki Judit írását olvasva éreztük, hogy több van itt annál, mint ami várható. Konok Péterrel együtt gondolhattuk volna, hogy egy, a Nobel-díjas fehérorosz krónikás írásaiból készült, másodlagos frissességű musicalt fogunk látni, de ez egyáltalán nem így lett. Van valami minőségbeli különbség a Petőfi Sándor utca és a Madách tér között, ami az Örkény felé billenti a mérleg nyelvét. Míg a Katona előadásai derék iparosmunkáknak tűnnek, addig az Örkény színészein érezzük, hogy van mondanivalójuk. A darabválasztásaik is merészek, és a szövegekhez való viszonyuk is olyan, hogy azokkal az alkotók kétséget kizáróan valamit mondani akarnak nekünk, éppen nekünk. Dicséretes az Örkény nyitottsága, hogy egyfelől dokumentumírást dolgoztak fel, nyilván sok dramaturgi munkával, másfelől hogy lehetőséget adtak a harmadéves rendező-osztálynak, hogy erősen beledolgozzanak a rendezésbe. Ha jól át van beszélve ez az előadás – amire lehet is igény, hiszen nem véletlenül születhetett a Kollár–Csáki-vita a Revizoron –, nagyon fontos tanulságokat vonhatunk le belőle, és összességében Alekszijevics örömére szolgálhat írásainak magyar színházi feldolgozása.

Az előadás adatlapja az Örkény Színház oldalán.

Az első, amivel le kell számolnunk ahhoz, hogy megértsük az előadást, az a cím és az ebből eredeztethető díszlet. A secondhand alapján egyáltalán nem érdemes a nyugati kilós ruhaboltok kínálatára asszociálnunk. Persze ez is benne van, de túl olcsó és félreérthető kép ez. Ahogy a szerzővel készült interjúból is kiderül, itt sokkal inkább arról van szó, hogy az orosz társadalom arra van kárhoztatva, hogy történelmét teljesen vakon újra és újra játssza ugyanazon a véres, diktatórikus módon. Ezek azok a göncök, jól ismert jelmezek, amelyekben kavarog az orosz társadalom pusztítás és tudatlanság világában. Érdemes tehát eltekinteni a ruhahalom nagy részétől, nem mintha ne lenne néhány olyan jelenet, ahol fontos funkcióra talál.

A másik veszélyforrás, hogy véletlenül se lássuk Markos–Nádas–Boncz-utánzat rádiókabarénak az előadást. Ilyen felütéssel kezdődik, és ez félreviheti a nézőt, de a néző szerencsére intelligens, és érzi, hogy ez a rádiókabarézás a szovjet múltból csak a felszínt ábrázolja, és ami alatta van, az több mint borzalmas és kiábrándító. Egyébként le a kalappal az este közönsége előtt, amely nagyon is értette ezt a szimbolikát, és nem nevetett, vagy csak akkor, amikor a rendezés azt kikényszerítette. (Leszámítva egy embert mellettünk, aki minden alkalommal, amikor a ,,szovjet'' vagy ,,párttitkár'' szó előkerült fölgöcögött, akár ha Torgyán József nevét emlegették volna.) Ez a veszély tehát fennáll, de nem minden este közönségére igaz az, amit Konok Péter említett, hogy ,,a nézők persze nevettek''. Nem, a megértés és a vele együtt járó döbbent csönd sokszor kísérte a produkciót.

secondhand_ea_horvathjudit_net-1710.jpg

Bíró Kriszta (Fotó: Horváth Judit)

Az első súlyos jelenet Polgár Csaba monológja. Ő a csernobili szerencsétlenségről tudósító operatőrt alakítja, akit végül ez a tragédia végleg foglyul ejt, lélekben és néha testileg is visszajárva a halálzónába, és annak a részévé válva. Polgár Csaba megszólalásáig az előadás bohóckodós kezdő 20 percét akár a büfében is tölthetnénk, nem veszítenénk vele semmit. Döbbenetes, hogy mi itt Magyarországon, 9-10 éves gyerekekként többet tudtunk arról, hogy milyen halálos veszedelemmel néznek szembe odaát az emberek, mint ők maguk. Néhány évvel később már a Magyar Televízió is leadta azt a megrázó színdarabot, amit az esemény utóéletéről írt Vlagyimir Gubarjev (Szarkofág, 1987), és ami sok korosztályunkbelinek a közös emlékezetébe égett. Mihail Gorbacsov maga nyilatkozott arról, hogy a Szovjetunió éves ólomkitermelésével összemérhető mennyiségű ólom landolt a reaktor belsejében, és gyakorlatilag a mentőakcióra költött rubelmilliárdok hiánya volt az utolsó szög a Szovjetunió koporsójában. Ha mégis van értelme az első 20 percnek, akkor az egy csodás kontraszt. A feketehumoron még kacagunk, amikor a Dóra Béla alakította parodisztikus karakter hasán kattog a Geiger–Müller-számláló, de később, amikor Jéger Zsombor, mint úttörő, felveszi a csernobili csatából hazajött katona apja sugárszennyezett sapkáját, akkor már egy cseppet sincs kedvünk nevetni a kattogáson.

secondhand_ea_horvathjudit_net-1447.jpg

Zsigmond Emőke, Novkov Máté, Jéger Zsombor, Dóra Béla (Fotó: Horváth Judit)

Vajon mennyire távoli és mennyire közeli ez a világ? Mi úgy éreztük, hogy kívülállóként szemléljük az eseményeket, de ezek a történetek nagyon fontosak. Fenyegeti a veszély az előadást, hogy ,,addig jó, míg Kádár él'' nosztalgiát kelt, de szerencsére ez nem következik be. Sztálin-nosztalgiája Magyarországon senkinek nincs, ott viszont jelentős tömegeknek van. Ugyanilyen távolságtartással, de érdeklődéssel figyeltük volna a Japán Császárság koreai háborús bűneiről szóló beszámolót, vagy a kansasi aszály rettenetes eseményeiről szóló előadást. Oroszország azonban közel van, és meg kell értenünk, hogy mi történt ott, nem függetleníthetjük magunkat az orosz félmúlttól. Egy másik fontos szempont, hogy akármennyire nem érthetjük ezt a zárt világot, mégis a Föld egy olyan régiójáról van szó, mely az USÁ-hoz hasonlóan szinte egy külön bolygó, egy külön világ. Ebben a két országban, ha megvalósul, akkor a reménytelenség nem mély, hanem feneketlen mély. Ezekből az országokból nem lehet máshova menekülni, mert bizonyos értelemben mindkettő az ígéret földje, a vágyott földi paradicsom. Ha a közember számára ott vége mindennek, akkor tényleg vége mindennek. Ezt a végtelen reménytelenséget fogalmazza meg a szibériai jelenetben a lágeróvoda fegyőrnénije: a háborúból vissza lehet jönni, de innen hova?

secondhand_ea_horvathjudit_net-1003.jpg

Jéger Zsombor, Polgár Csaba, Vajda Milán, Novkov Máté, Kovács Máté, Znamenák István, Epres Attila (Fotó: Horváth Judit)

Bár naiv, de fontos szempont megvizsgálni, hogy az előadás mennyire felel meg az Alekszijevics-univerzumnak. Nos, mi úgy éreztük, hogy nem maradéktalanul, de elég jól felrajzolja azt a képet, amit a forrásszövegből kiolvashatunk. Most feledkezzünk el a keretet adó díszletről és a dalokról. A monológok egy része megteremti azt a világot, melyről Alekszijevics beszél. Talán nem olyan sötéten, de elég sötéten láttatja az orosz történelmi zsákutcát. Ahogy Kollár Zsuzsanna fogalmaz rendkívül plasztikusan: ,,Alekszijevics homo sovieticusa a kommunizmus maradékán szocializálódott átlagember, a diktatúrák legkártékonyabb és legelveszettebb maradéka.'' Ha megnézzük az egyik központi jelenetet, Epres Attila apájának és a két fiúnak, Koller Krisztiánnak és Novkov Máténak a jelenetét, azt látjuk, ahogy az apa ráadja a saját militáns ruháját a fiaira, továbbörökíti a vér és hatalom mámorát az utódaira. (Most azt felejtsük el a rendezőknek, hogy a nem militáns gyereken a rózsaszín tütü kifejezetten rossz asszociációkra okot adó kontraproduktív megoldás.) Hasonlóképpen Epres Attila másik szerepében, az alkoholista NKVD-s esetén is világos a társadalmi nyomás a militarizmus továbbörökítésére. A katona vejét alakító zseniális Kovács Máté küzd, de nem biztos, nem bukik-e el az embertelenséggel vívott harcban. Az uniformis vonzó, de a hatalomhoz a vér, sőt a testvérgyilkosság is társul. (A háborúban az ellenség németül hadovált, de a gulágon oroszul kiáltoztak a rabok.) A rettenet, mely az Alekszijevics-világból kirajzolódik, végigvonul a produkción.

secondhand_ea_horvathjudit_net-0330.jpg

Novkov Máté, Ficza István, Polgár Csaba, Jéger Zsombor, Patkós Márton (Fotó: Horváth Judit)

A díszlet kavalkádjánál sokkal lényegesebb a színészi és rendezői eszköztár enciklopédikussága. Örömteli, hogy csempésztek a rendezők egy pici Pintér Bélát az estébe, áriáztatva Jéger Zsombort és Máthé Zsoltot. Rendkívül figyelemreméltó a bábszínházi jelenet, ahogy a fekete bábszínész öltözék helyett szkafanderben mozgatják a csernobili állatokat a srácok. A három háziállat-vadász, likvidátor, Vajda Milán, Znamenák István és Epres Attila, mint a zóna sztalkerei, egyszerre az állatok kísértetei által megkörnyékezett lelkek és tudományos megfigyelés tárgyai. Feledhetetlen a trojka-jelenet, ahogy a lovak izzadságát a ventilátor légvonatába locsolt víz jeleníti meg. A mikrotörténetekből összetett szibériai mese több tanulsággal is jár. A kegyetlen kocsis, Polgár Csaba, a ,,nálunk már így szokás'' megtestesítője, a homo sovietikus egyik legrútabbika. A szibériai kitelepítésben nevelkedett fiatalt (Ficza Istvánt), mint legkisebb királyfit fölvilágosítja a csodaló (Jéger Zsombor), hogy a boszorkányok emberek. A magát kedves tanítónőnek beállító idős asszonyság (aki a megtévesztésig hasonlít a magyar tévéből ismert legendás itthoni alteregójához), Csákányi Eszter, valójában a gyermekekre felügyelő volt smasszer.

secondhand_ea_horvathjudit_net-1104.jpg

Kovács Máté, Epres Attila (Fotó: Horváth Judit.)

Kiváló jelenetek sorát láthatjuk. Az embertelenség mellett ott vannak azok, akik az embertelenség áldozatai. A Pripjaty-folyó partján található humán kultúra teljes egészében megsemmisült. Mellbevágó, ahogy Csuja Imre karaktere, az archaikus korokat idéző szokást tartja, a holtakat a bejárati ajtón helyezi el, az ajtót a kitelepítés során is magával viszi, miközben a katasztrófát az atomkor járulékos hatása, a csúcstechnológia felelőtlen használata idézi elő. Az afganisztáni jelenet voltaképpen nem több, mint egy vietnami háborúról szóló film orosz változata, ám nem is kevesebb. Míg azonban a gyermeküket elvesztő amerikai szülőknek jár az igazságtétel és informálódás lehetősége, Znamenák István anyájának (korábban a szovjet haza anyácskáját megtestesítő ezredest alakítja) nem jut sem figyelem, sem köszönet, sem tájékoztatás. Komolyan le a kalappal az Örkény aznap esti közönségének, egy fia kuncogás nem volt, még annyi sem, amikor az ezredest alakító Znamenák kirúzsozta magát és átalakult gyászoló édesanyává. Ebből is látható, hogy a nézők számára nagyon is átjött az Alekszijevics-univerzum rettenetessége.

Mi úgy néztük az előadást, hogy a sallangokat gondolatban levágtuk. Megállapítottuk, hogy a lényegi rész 80 percben lejátszható lett volna, feleannyi szereplővel, jobban átgondolt, kompakt dramaturgiával. Az a helyzet, hogy a lányoknak úgy sem jutott olyan sok súlyos szerep, de ez a patriarchális orosz világban, és annak hangsúlyozásával, hogy itt egy, a militarizmust és az autokráciát választó társadalomról van szó, nem is olyan meglepő. Ha végiggondoljuk a legtöbb jelenetet, akkor 5 sráccal és 2-3 idősebb vagy női karakterrel megoldható lett volna az egész előadás, és a díszlet sem igényelt volna ilyen nagy felhajtást, elég lett volna néhány pad és a fekete falak. De mi a minimalizmusban és a kisköltségvetésű függetlenségben hiszünk: a kevesebb több. A tömegnek egyetlen jelenetben volt rendkívül nagy jelentősége. A Vörös téri jelenetben nagyon jól érzékelhető volt, hogy mekkora ez az Oroszország. Csak jöttek és jöttek az emberek a mikrofonhoz és mondták a magukét, rosszat is jót is, hülyeséget és okosságot, pusztán néhány másodpercet magukénak tudva, hisz annyian voltak, mit az ...

Talán csak egyetlen súlyos jelenet jutott a lányoknak, amelyet sok kritika meg is említ, a metróbeli robbantás. Annak ellenére volt képes Zsigmond Emőke és Bíró Kriszta plasztikus thriller-jelenetet megformálni, hogy azért Magyarországon nem érint minket testközelből a terrorizmus. Ez a jelenet egy apró Mi és ők volt 5 percbe sűrítve, hatásos, profi, megrázó.

Bár szkeptikusan megyünk be a kőszínházakba, de az Örkény Színház egyre csak bizonyít és bizonyít számunkra. Nem volt tökéletes a Secondhand, de örülünk, hogy a jelenetek nagy részét érteni véltük, és erős jelentést tudtunk hozzájuk rendelni. Jó, hogy a Szvetlana Alekszijevics világát bemutató előadást láttuk, mert a könyvei olyanok, amikkel őszintén szólva nem szeretnénk sötétben egy szobában tartózkodni, viszont ez az élmény a produkció révén számunkra elérhetővé vált.

Kedves Alkotók (most mindenkit nem fogunk felsorolni), nagyon köszönjük ezt a remek és elgondolkodtató estét!

Szólj hozzá

Örkény Színház