David Ives: Ismerős történet, Gólem Színház, Hatszín Teátrum, 2020. február 8., 14:00

Játsszák: Radnay Csilla, Schmied Zoltán. Írta David Ives, dramaturg: Németh Virág, díszlet- és jelmeztervező: Gyarmati Dóra, műszaki vezető: Nádasi Iván, produkciós vezető: Marcsa Barbara, produkciós asszisztens: Rácz Lili, a rendező munkatársa: Kern Dóra, rendezte: Borgula András.  

A kortárs angolszász drámairodalom egy figyelemreméltó alakja, David Ives, darabját láthattuk a Hatszín Teátrumban, és szintén figyelemreméltó színészi játékkal és darabgondozással találkoztunk. Hangsúlyoznánk, hogy kortárs amerikai darabról van szó, mert ez hívószó lehet azoknak, akik ezt a drámakultúrát kedvelik. Továbbá, ha tudjuk, melyik színházi világból jön ez a darab, azt is a helyén fogjuk tudni kezelni, ha valamiért furcsa, tőlünk idegen drámai eszközökkel dolgozza fel a szerző azt a témát, amit megírni szándékozott. Semmiképpen sem könnyű feladat úgy magyar színpadra állítani egy Off-Boradway alkotást (a művész színház amerikai megfelelője), hogy az ne tűnjön mesterkéltnek, vagy idegennek. Ezt a feladatot a fordító és dramaturg Németh Virág kiváló érzékkel teljesítette, a rendező, Borgula András pedig hibátlanul teremtette meg a keretet a szöveg működéséhez. Kétség kívül itt egy erősen szövegcentrikus előadásról van szó, amit a két színész, Radnay Csilla és Schmied Zoltán kifogyhatatlan energiával, nem lankadó odafigyelésel és árulkodó élvezettel tol végig a Hatszín színpadán. 

Az előadás adatlapja a Golem Színház oldalán.

Az Ismerős történet, vagy eredetiben Ancient History (1989), voltaképpen egy lejárt lemez (ancient story) vagyis egy unásig ismert szituációról szól. Nem a néző számára hanem a két színpadi hős, Ruth, a gazdag zsidó lány (Radnay Csilla) és Jack (Schmied Zoltán), a francia származású hobó goj számára. A történelem szó, ami a címben felsejlik a pár számára az egyik sárkány, amit kettejüknek le kell küzdeniük, mégpedig a tradíció sárkánya,. A másik sárkány a személyes történeteké, vagyis az, ahogy eddig élték az életüket. Egy délután és az azt követő este, amit a két felvonásban látunk. Ebben a kérlelhetetlenül menetelő időben jutunk el a napfényes rózsaszín álomtól a lehúzó nyúlós maszlagig, ami lehetetlenné teszi a pár számára az együtt maradást. Persze ismerős történet abból a szempontból is, hogy jól ismert archetípusok vetélkednek itt, illetve jól ismert szerepekből bújnak elő félve, remélve, élni akaró, szeretni akaró, az életet élvezni akaró gyermeki lelkek.

Radnay Csilla és Schmied Zoltán (fotó: Gordon Eszter).

Magas vékony és vicces emberek. Ilyen gyerekekre vágyik Ruth, és ilyen gyerekekként látja saját magukat Jack. A szerelmesek titkos nyelvét beszélik, ahogy Matei Vişniec Pandáiban, titkos világokat építenek, ahogy a pár az Eredet c. filmben. Az isten is egymásnak teremtette őket. Valóságos pokol mindkettőjük számára, hogy ezt a jövőbeli vagy elképzelt Mennyországot nem élhetik meg a valóságban. Olyan erős életkezdési válsággal, valójában pedig identitásválsággal küzdenek, hogy párkapcsolataik lefolyása mindig ugyanúgy zajlik, a megtalálás és az elválás hullámai ismétlődnek. Képtelenek kilépni a gyermeki létből és képtelenek saját sorsuk alakítóivá válni.

Schmied Zoltán és Radnay Csilla (fotó: Gordon Eszter).

Az életkezdési válságot már sokan megénekelték, ez az előadás azonban észrevétlenül nagyon nyugtalanító állapotba kergeti a nézőt. Eljuttat abba az állapotba minket, ahova főhőseink is eljutnak: végig kell gondolni, hogy mit kezdjen a pár magával. Aki érintett bármilyen felmutatott problémában, annak kegyetlenül betalál Ives drámája. Ha csak annyiban is, hogy nem akarunk olyanok lenni, mint öregkorukban ,,Nixon és felesége'', de megérint minket a felvázolt probléma. Ugyanezt az ismerős történetet jelenik meg konstruktívabb kiszerelésben Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnikájában, amiből megtanulhatnánk Ruth és Jack csapdáját elkerülni, hiszen abban a műben is központi kérdés az elköteleződés. Hogyan válhatna Jack ,,a világ legszabadabb emberéből'' Ruth igazi társává, és Ruth hogyan kerülhetné el, hogy leláncoló Százarcú boszorka helyett felszabadító Árnikává váljon. Ez a dráma azonban nem mutat fel megoldást számunkra, és ez hiányt kelt bennünk.

Radnay Csilla és Schmied Zoltán (fotó: Gordon Eszter).

Könnyű lenne azt mondani, hogy mindketten egyszerre hibásak abban, hogy a vállukra nehezedő kulturális és individuális terhek lehetetlenné teszik, hogy csodaszerelmük megmaradjon. Ruth ugyanis sokkal nagyobb részt ad bele a kudarcokat garantáló méregpohárba, mint Jack. Odáig szimmetrikus kettőjük hülyeségmértéke, amíg Jack a férfiak jól ismert gyerekvállalás és házasságellenességet, Ruth pedig a mindenáron való házasságpártiságot és gyerekvállalási óhajt viszi a párkapcsolati harcmezőre. Érthető, ha valaki ugyanilyen boldog gyermekkort szán gyermekeinek, mint magának, és ehhez abban lát garanciát, hogy a tradicionális kulturális közeget, amiben ő kiskorában jól érezte magát, újra szeretné teremteni. Például érthető, ha egy angol férfi a fociőrületet akarja átadni gyerekének, egy magyar szülő pedig Pampalinit vagy Misi mókust akar nézetni a gyerekével.  Ám nem érthető, hogy ezt a társ akarata ellenére mindenképp keresztül akarja vinni. Érthetetlen magatartás Ruth részéről, hogy nem kívánja a közös élet szabályainak kitalálásába Jack-et bevonni. Nem képes a tanult viselkedéstől, az anyja által megtestesített kulturális magatartástól elszakadni. Pedig ő maga sem akarja azt az utat járni. Minden párkapcsolatát úgy alakította eddig, hogy véletlenül se kelljen a tradicionális new yorki zsidó asszony életét élnie. A nagy átbeszélős éjszaka után kellene a közös életet igazán elkezdeniük, de ehelyett regresszálnak egy korábbi állapotba, egy gyermeki létformába.

Radnay Csilla és Schmied Zoltán (fotó: Gordon Eszter).

Ives drámája számtalan ponton mutatja fel az angolszász kortárs dráma legjellegzetesebb vonásait. A társadalmi helyzetből adódó különbségek okozta komplexusokat, a konfliktusok feloldhatatlanságának mély reménytelenségét, az ismétlődést, mint a pokol földi megvalósulását. Ezt a becketti rezignáltság és a repetitivitás szimbólumának felhasználását a téma hétköznapitól való elemelésének eszközeként legutóbb Simon Longman Rozsda című színdarabjában láttuk. Jóllehet ez a Beckett-nyomógomb zavaró lehet a magyar színpadokon, köszönhetően a szöveg ügyes kézbevételének, a produkció rendkívül élvezhetővé válik. Ahogy az egyik riportban Borgula András  elmondta, a színészek aktívan részt vettek a végső forma kialakításában és ez valóban páratlan hitelességet ad a játékuknak. Nem csak rendezői munka tehát ez, hanem olyan csapatmunka, ahol a bőrüket a vásárra vivő színészek, Radnay Csilla és Schmied Zoltán egyenrangú alkotókként vettek részt egy olyan próbafolyamatban, ami egy egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató előadást hozott létre eredményként.

♥

Kedves Csilla, Zoltán, Virág, Dóra, Iván, Barbara, Lili, Dóra, András, köszönjük a kiváló játékot és az elgondolkodtató előadást!