Podlovics Laura: MOONLIGHT PICTURES - háromszereplős történet egy lányról és egy fiúról, Jurányi Ház, 2025. szeptember 20., 19:00

Játsszák: Kurta Niké, Georgita Máté Dezső, Katona László, dramaturg: Szauer Lilla, látványkonzulens: Kálmán Eszter, zeneszerző: Kun Bálint, bábok: Somogyi Dalma Eszter, hangtervező: Mészáros Gábor, fénytervező: Langó Ádám, rendező munkatársa: Szirtes Lili Lujza produkciós vezető: Gulyás Dóra, író, rendező: Podlovics Laura

Podlovics Laura második írása/rendezése a Mastercard-TITÁNium mentorprogram keretében jött létre. Az első, a Nem félünk a sötétben, nagy kedvencünk volt 2023-ban, az idei évadban is elérhető a Budapest Bábszínházban. A Mastercard-TITÁNium mentorprogram a kísérletezés terepe, s mint ilyen elbírja, hogy egy alkotás félre menjen. Szerintünk ez történt a Moonlight Pictures esetében, nekünk nagyon nem működött, annak ellenére sem, hogy a casting remek, a látványvilág letisztult és ígéretes. Nagyobb baj tehát nem történt, bár azt a másfél órát, amit végig unatkoztunk már senki sem adja vissza nekünk.

Fotó: Nagy Benedek

Pillanatképek Bálint (Georgita Máté Dezső) és Szofi (Kurta Niké) párkapcsolatából a fellobbanástól a szerelem kihunyásáig. Ebből is látszik, hogy semmi más dolga nem lett volna a szerzőnek és Szauer Lilla dramaturgnak, mint mindösszesen két karaktert hitelesen megírni. Az még csak hagyján, hogy a szereplők már megint légüres térben léteznek, családjuk utalás szinten, munkájuk, barátaik, úgy általában fizikai szükségleteik egyáltalán nincsenek, kóvályognak egy lakásban vagy egy napraforgómezőn mindenféle kontextus nélkül. De még a központi téma, a szerelmi kapcsolat, is nagyon hiányosan van felskiccelve. És ez már probléma. Nem várhatja el egy előadás a nézőtől, hogy ő írja meg fejben, menet közben a darabot, még akkor sem, ha jó eséllyel mindenki volt már szerelmes, élt együtt valakivel és átélte a szerelem elmúlását és a szakítás fájdalmát. Ha a saját fejünkben szeretnénk keringeni, nem színházba mennénk. Nem igazán korrekt ez a színészekkel sem, ha nincs mit eljátszani, abból nem lesz erős színészi jelenlét.

Ha a központi témát, a szerelmet tekintjük, akkor is, amit látunk belőle az megmarad valamiféle absztrakt művészieskedő, elemelt szinten. Nincsenek történetek, helyzetek, amikből kiderülne a karakterek jelleme, a sztereotipikus mondatok kifejezetten megakadályozzák azt, hogy a két szereplőt bármilyen szinten is szerethető egyedi alaknak lássuk. Márpedig, ha nincs mit szeretni rajtuk, nincs kapcsolódási pont, akkor két tartalmatlan árnyalak mozgását látjuk bármiféle támpont nélkül arról, hogy mit is akarnának mondani az alkotók róluk. Egy drámában valahol a papírmasé mondathalmaznak komolyra kéne fordulni, ám az már korán kiderül, hogy a drámai fordulat, a bemélyülés nem fog megtörténni az előadás során. A töredékesen bemutatott kellemetlen és még kellemetlenebb jelenetek még csak a bohózat formáját sem öltik, hogy egy picit nevethetnénk a karakterek sztereotipikus idétlenségén, így még azt az élményt se kapjuk meg, amit Szauer Lilla És miért, hogy az éjszaka című Trafóbeli drámája adott, vagyis, hogy a saját paródiájába fordulna. Láttunk mi már jó megoldást erre a problémára, a nagyon hasonló szituációt körüljáró Egy perccel tovább című Tallér Edina dráma sokat adott nekünk. 

Fotó az olvasópróbáról: Gulyás Dóra

Kialakulhatott volna egy másik történet is, hiszen van egy harmadik szereplő is a színpadon, K, azaz Cupido vagy maga a Kapcsolat (ahogy azt a szerző egy interjúban interpretálta). Katona László mindent megtesz, hogy egy kis életet és humort csempésszen az előadásba, ám vajmi kevés sikerrel. Nincs kibontva ennek a lénynek vagy entitásnak a mitológiája, egy telefonbeszélgetés égi illetőségű munkaadóival (Nyakó Júlia) az egyetlen támpontunk. Kár, hogy ezt a szálat is elengedték az alkotók, pedig ebből még kijöhetett volna valami érdekes. Mi a megbízatása pontosan ennek a lénynek? Látják vagy nem látják a szereplők, mert ez sem tiszta. Hol szobabútorként kerülgetik, hol interakcióba lépnek vele. Miért sorvad és pusztul el a kapcsolat halálával, ha ez csak a munkája? Hasonlóan következetlen a szereplők alteregóiként feltűnő bábok használata. Mit is szimbolizálnak ezek a bábok? Nyilván, az alkotóknak vannak válaszaik ezekre a kérdésekre, csak ha ezek nem derülnek ki számunkra az előadást nézve, nem sokra megyünk velük.

Hogy valami jó is mondjunk, szép a játék a felhőkék organza-anyaggal. Főleg az összeköltözésnél, amikor Bálint cuccai ellepik Szofi lakását. De lehet gondoskodást jelképező takaró, menyasszonyi fátyol, a kapcsolat egy lehetséges kimenetelét jelezve, vagy fojtogató, érzelmi kötelék, ami gúzsba köt.

Ha egy egészséges színházi közegben léteznénk, még örülhetnénk is, hogy a nem túl sikerült próbálkozások is színpadra kerülnek. Meg lehetne őket közösen vitatni, az alkotóknak nem kellene védekező üzemmódba kapcsolniuk a negatív visszajelzésektől, hanem átgondolhatnák, hogy miért is nem az jött le a nézőknek, amit ők elképzeltek. Pont a Jurányi típusú inkubátorházakban lehetne szabadon, a hibázás lehetőségét is kalkulálva kísérletezni, próbálkozni. Ha az alkotók és az őket befogadó helyek nem élet-halál harcukat vívnák, nem kéne portyázó farkasként becserkészniük az egyre kevesebb fizetőképes nézőt. Egyszer talán véget ér ez a rémálom, amiben nap nap után találjuk magunkat és megvalósul az általunk vázolt utópia. Mi továbbra is keresni fogjuk az alkotók munkáit, és titeket is erre biztatunk.