Sas Zoltán: És megfőttek a vízilovak…, SICC Production, Akvárium Klub, 2025. szeptember 25., 19:00

Játsszák: Turi Péter, Téri Gáspár, Ionescu Raul, Krasznai Vilmos, Gellért Dorottya, Major Irma, látványtervező: Fábián Eszter, jelmez: Krasznai Bora, dramaturg, koreográfus: Nagy Márk, rendezőasszisztens: Haselbach Ivett, zene: Kovács-Vajda Bence író és rendező: Sas Zoltán

Jack Kerouac és William S. Burroughs közösen írt kisregényének színpadra írása meghökkentő választásnak tűnt számunkra első ránézésre. Hogyan lesz ebből a nagyon erősen kor- és helyspecifikus szövegből, ebből a kifejezetten belterjes történetből egy nekünk szóló előadás? Mennyire állítja nehéz helyzet elé Sas Zoltán, az író, Sas Zoltánt, a rendezőt? Sikerül-e jelenidejűvé, személyessé tenni a 80 éves alapanyagot, tudunk-e majd hozzá kapcsolódni? Kerouac és Burroughs New York-ja átváltozhat-e a mi ismerős városi tereinkké? Az már a Kerek Dáviddal közösen rendezett Majd, ha fagy! című SICC Production-előadásból is kiderült, hogy az időbeli távolság nem akadály, úgyhogy nagy bizalommal vártuk a csapat új bemutatóját.

Jack Kerouac – William S. Burroughs: És megfőttek a vízilovak, Helikon, Budapest, 2018. Fordította: M. Nagy Miklós

„A gyilkosság története, amely megszülte a beatnemzedéket” – harangozza be a fülszöveg az 1945-ben írt, 1943-44-ben játszódó négykezes regényt, melyben Will szólamát Burroughs, Mikét Kerouac írta, és amelynek megjelenésére születésének pillanatában még nem állt készen az amerikai közönség. A Kerouac házában padlódeszka alá dugott kéziratról terjedtek a mendemondák, lassan legendává vált, míg 2008-ban, mikor már minden érintett elhagyta a földi világot, megjelent. Az „elveszett” nemzedék életérzésének első megfogalmazása tehát jócskán megkésve jutott el az olvasókhoz. Vagy talán éppen idejében találta meg a kicsit több, mint fél éve alakult társulatot? Mintha úgy fordult volna körülöttünk a világ, hogy ugyanoda érkeztünk, ahol már egyszer jártunk. Egy teljesen önmagából kifordult világban, ahol csak az a biztos, hogy az idősebb generációk által összehozott krízisek között kéne utat találnia a fiataloknak. Az általuk felállított útjelzők vagy elkorhadtak vagy rossz irányba mutatnak.

Fábián Eszter díszlete, a fóliába csomagolt szoba, ahol a hat tagú kommuna lakik, hermetikusan le van választva a külvilágtól. Mint minden ilyen menedék, véd is a realitástól, de egy idő után fojtogatóan zárttá is válik, a hat fiatal közötti interakciók, mikrotörténések felnagyítódnak, ami irritáló a másikban, az egyre jobban frusztrál, ami összeköt, az egyre szorosabb lesz. Az évek során már minden megtörtént a hat ember között, ami megtörténhetett, túl vannak árulásokon, nagylelkű gesztusokon, véren, könnyön, hányáson. Egyre szűkebb ez a tér, egyre több a súrlódás, egyszerre túl sok és túl kevés az inger, hiszen már pontosan tudják, mit mond a másik. Ebbe a szétesés előtti kétségbeesett pillanatba kapcsolódunk be az előadás kezdetén.

A karakterek viselkedésmintáinak kibontakozása közben felrajzolódik a társaság szociometriája. Hamarosan kiderül, hogy mindenki Philip (Turi Péter) felé gravitál. Mindenki őt félti, az ő hangulatát lesi, őt fojtaná meg egy kanál vízben. Nem csak a Major Irma által játszott Barbara, a barátnő, és a reménytelenül szerelmes Allan (Téri Gáspár), de a másik pár, Mike (Ionescu Raul) és Janie (Gellért Dorottya) és a házigazda, Will, (Krasznai Vilmos) is az ő pillanatnyi állapotától függnek, e szerint szervezik az életüket. Amikor Phil, mint a társaság napja, felrobban, a köré szerveződő galaxis atomjaira hullik. Janie szakít Mike-kal, Allan meghal, Barbara egyedül marad. Talán az egyetlen egyenrangú és kölcsönös kapcsolat, Will és Mike barátsága maradhatna ép, ha Will nem hozná be ebbe a kapcsolatba harmadik társként a heroint.

A regény színpadi adaptációja során Sas Zoltán előtt állhatott volna választási lehetőségként, hogy egy nyelvileg és környezetében a 40-es évekkel nagyon erős hasonlóságot mutató képet rajzoljon fel. Nagyon örülünk, hogy nem ezt tette, szinte látja az ember maga előtt a fekete fehér színházi közvetítést vagy Kovács András filmeket, amelyben a nagy generáció vagy a beat generáció vall magáról. Közülünk, a nézők közül azonban kevesen éltünk  1945-ben, hogy egy ilyen kísérlet sikerét garantálhattuk volna. A darab időtlenné tétele és egy fülledt nyári est a baráti körben, amely végül a keret lett, mindenkit visszarepít egy ismerős, 20-as éveink elején sokak közös élményét megalapozó világba, amikor semmit se csináltunk, csak együtt lógtunk, és élveztük, hogy gondtalan fiatalok lehettünk. Ebből a szempontból nagyon dicséretes a szöveg maivá alakított formája, nem 40-es évekbeli argót, hanem 2025-ös szóhasználatot hallunk. A Being boring életszakasznak egyszerre van egy kisrealista, a pitiáner hétköznapi dolgokban elvesző, és egy misztikus, törzsi, beavatott, víziószerű megélése a fiatal felnőttek számára. 

Az előadásnak és voltaképpen a könyvnek is nagyon nagy előnye, hogy akármennyire is fontos kellék benne a kábítószer, alkohol, szexuális csapongás, mégsem szocionyomasztás és erkölcsi tanmese a dráma hangulata, hanem egy komolyra forduló játék, és ennek olyan befejezése, ami magában hordozza a felnövés és a felelősség vállalásának lehetőségét. És valóban, ahogy Barb (Major Irma) mondja, majd kinövik.

Kiemelkedően szép pillanatokat viszünk magunkkal erről az estéről. Nagy Márk, aki a darab dramaturgja és az előadás koreográfusa volt, mindkét szerepében remek munkát végzett. Az egyik ilyen Allan halálának stilizált megjelenítése, a két test – Téri Gáspár és Turi Péter – képpé komponálása. Kifejezetten lebilincselő megoldás ez a gyilkosság és motivációjának egyszerre történő bemutatásának, a tett és a magyarázat egyszerre való ábrázolásának. Nagyon hatott ránk Gellért Dorottya szakítós jelenete, a fiú felett elmondott, mégis magányos monológ, Major Irma kiválóan és plasztikusan elmondott drogos verse, Ionescu Raul „nagy értelmiségi alkotó” paródiája, ahol felismerni is véltük a karikírozott alakot. Krasznai Vilmos Willje, a békítő, a társaságot összetartani akaró figurája, akinek a humora átszőtte az előadást az utolsó percig.

Amitől igazán működött nekünk Sas Zoltán, elsőre hajmeresztőnek tűnő vállalkozása, az az, hogy nagyon személyesnek éreztük az előadást. Hogy miközben egy, a múltban létező és széteső társaság történetét néztük, éreztük, hogy emögött, hitelesítésképpen, ott vannak az alkotók, egy éppen végzett zenés osztály és holdudvara, saját tapasztalatai arról, milyen ennyire összezártan élni, milyen megélni ennek a szimbiózisnak a felbomlását, és milyen félelmetes kilépni a külvilágba.

♥

Kedves Péter, Gáspár, Raul, Vilmos, Dorottya, Irma, Eszter, Bora, Márk, Ivett, Bence és Zoltán, köszönjük ezt a remek előadást, megint megleptetek minket!