Fenyvesi Orsolya: Leláncolt Prométheusz, Tér12, Szkéné Színház, 2025. október 3., 19:00

Játsszák: Bán Bálint, Nagypál Gábor, Sztarenki Dóra, Pallagi Melitta, Lehel Vilmos, Bánki Mihály, Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusz című drámájának Trencsényi-Waldapfel Imre-féle fordítása nyomán írta Fenyvesi Orsolya, dramaturg: Hodászi Ádám, látvány: Radetzky Anna, zene: Bánki Mihály, mozgás: Lehel Vilmos, asszisztens: Bárdos Eszter, rendező: Viktor Balázs

Szerencsés csillagzat alatt született Viktor Balázs legújabb rendezése, a Leláncolt Prométheusz. A rendező biztos kézzel válogatta össze csapatát, mintha maga Fortuna vezette volna a kezét, és a Szkéné Színház méltó otthona lett ennek a munkának. A Prométheusz mélyen hatott ránk – és, úgy hisszük, az ősbemutató közönségére is. Bocsássátok meg, ha hangunkban maradt némi pátosz: még mindig a hatása alatt vagyunk. Most megpróbáljuk kibogozni, miért működik ennyire, és mitől ilyen erős az, amit láttunk. 

Gyűlölnek mind, mert megszerettem az apró örökkévalóságokat, akiket az élettel halálra ítéltem.

Kezdjük a méltatást Fenyvesi Orsolya szövegével, amelyen a dramaturgiai munkát Hodászi Ádám végezte. Néhány apró, de lényeges módosítástól eltekintve az eredeti Aiszkhülosz-drámát látjuk viszont – így az is elégedett lehet, aki valódi ógörög tragédiára vágyik. Fontos különbség, hogy a kar szerepét ezúttal nem az Okeaniszok, hanem Erő (Lehel Vilmos) és Erőszak (Bánki Mihály) veszik át – ők töltik be a kommentálók szerepét. Ennek köszönhetően megszabadulunk a hosszan ismétlődő sirámoktól, és kapunk helyettük egy félelmetes, agymosott verőlegény-párost, akik egy pillanatra sem engedik feledni Zeusz zsarnoki uralmának jelenvalóságát. A Zeuszt dicsőítő kardalokkal a propaganda végig az előadás szerves része marad.

Fenyvesi Orsolya szövege megőrzi az archaikus ízt, ugyanakkor világos, jól mondható módon modernizálja a drámát. Olvasva is élmény, reméljük, egyszer nyomtatásban is viszontláthatjuk. Fontos, szövegszinten is érzékelhető hangsúlyeltolódás, hogy az eredetihez képest Prométheusz (Bán Bálint) sokkal inkább művészként jelenik meg: azt védi, amit teremtett – minket, embereket. Míg Aiszkhülosznál inkább a könyörület vezérli, itt az alkotó büszkesége a fő hajtóerő. A Prométheusz és Zeusz közti összecsapás így két istentípus konfliktusává válik: a teremtő és a megtartó/pusztító isten nézőpontjai feszülnek egymásnak. Ennek a különbségnek a mélyben is érzékelhetőnek kell lennie ahhoz, hogy Zeusz igazsága is érthetővé váljon, a zsarnokság ne pusztán ad hoc jellemzője legyen ennek a világnak. A hatalom fokozódó paranoiája, amely az omnipotencia illúzióját őrzi – hiszen „a moirák az istenek felett állnak” –, Zeusz kétségbeesett kísérlete arra, hogy elfojtsa megjövendölt bukásától való félelmét.

Fotó: Mészáros Csaba

Az istenek zsibbasztó múlhatatlansága bírhatatlan unalom, sorvad tőle az anyag.

Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusza a világirodalom egyik legstatikusabb drámája. Hogy a szöveg súlya ne nehezedjen ránk, minden alkotó kreatív energiájára szükség volt – így tudták életre kelteni ezt a mozdulatlan drámát. Radetzky Anna gyűrhető, formálható anyagból épített sziklatömbje az egyik kulcseleme ennek az átlényegítésnek. Miközben érezzük a kő tömegét és súlyát, mégis elég mozgásteret ad Bán Bálintnak ahhoz, hogy Prométheusz szenvedését plasztikussá tegye. A szikla könnyedén nyílik meg barlanggá, ahová az érkező vizek, Okeanosz és lánya elbújhatnak. Az előadás egyik legszebb pillanatában pedig kozmosszá tágul, felvillantva az eljövendőt.

Ugyanilyen fontos szerepet kap a mozgás és a zene. E két területért az előadásban Lehel Vilmos és Bánki Mihály felelt. Már az este elején megmutatkozik, milyen erejük van: Prométheusz üldözése és elfogása erős, feszes felütés. Bán Bálint hiába van megbéklyózva törhetetlen láncokkal – a benne lobogó, nyughatatlan tűz elem mozgásban is áttör minden korlátot. Ió szerepében Sztarenki Dóra kiváló jelmezt és belépőt kap: rózsaszín balettcipős patái, ideges remegése, fejkapkodása azonnal megidézik a tehénné változtatott, boldogtalan királylányt.
A kardalok pontos elhelyezése remek ritmust ad az előadásnak, Pallagi Melitta pedig hangjával játszik hatalmasat. Mint Okeanosz lázadó lánya, víz elemként először csak hangjával szivárog be, hogy aztán ott csobogjon és locsogjon, tanuljon és gondolkodjon Prométheusz sziklájának lábánál, ezer meg ezer éven át. A fénykezelés is kiváló: egy ponton valóban úgy tűnik, mintha az évezredeken át újra és újra fölkelő Napot látnánk.

Fotó: Mészáros Csaba

Prométheusz, barátom, parancsra cselekszem

A dráma a zsarnoki hatalomhoz való viszony sokféle módját mutatja be. Erő és Erőszak elvhű pártkatonák, számukra nem kérdés hogy Zeusz minden tette helyes, minden parancsa kérdés nélkül végrehajtandó. Nagypál Gábor isteni karakterei azonban már differenciáltabban állnak a kérdéshez. Héphaisztosz, bár elborzadva, teljesíti a parancsot, egy isteni lény megbüntetését, aztán minél előbb felejtené is el az egész kellemetlen históriát. Okeanosz, bár jóindulattal viszonyul Prométheuszhoz, született opportunista, ráadásul saját kis köreiben, mint pater familias, hasonlóan önkényuralmi ambíciói vannak, mint Zeusznak.

Neked nem kell fényeskedned, mostantól itt egyedül Zeusz fényeskedik. Nézz magadra, tudod, hogy szeretlek, de bizony így jár, aki a nyelvét nem fékezi.

Ez a víz túlélési stratégiája, alámerülni, saját kis kertjeinket művelni, minél távolabb a hatalomtól.

Hermész, levegő elemként a cselek, alkuk, kiskapuk működésében hisz. Prométheusznak van valamije, a Zeusz bukását okozó jóslat tudása, amivel megválthatná magát. Nem érti Prométheusz elvhűségét, nem érti, hogy van az a pont, ahol már a hatalomnak nincs mit ajánlania és nincs mit elvennie sem.

Prométheusz, őszintén nem tudom mit lehetne még elvenni tőled. Ha lenne még, elvenném hidd el.

Fotó: Mészáros Csaba

Én csak azt kívánom, hogy hatalmas isten engem soha meg ne szeressen… Elrejtőzöm vízből tűzött ömagamban, nehogy valami égi belém gömbölyödhessen… De hová bújhatnék Zeusz elől?...

Az előadást belengi a nagy titok, ami lehet talán egy jövendölésbe rejtett kulcs Zeusz sorsáról. Ám sejthetjük, hogy Prométheusz nem csak ennek a titoknak van a birtokában, hanem valami sokkal mélyebb tudást is az övé az isteni világról. Valami, ami arra késztetni, hogy előhozakodjon azzal, hogy ő maga inkább fohászkodik Jorgoszhoz, az athéni cserző vargához, mint Zeuszhoz. Ez a gondolatkísérlet feltétlenül elkísér minket hazafelé, miközben azon gondolkodunk, hogy mi emberek hogyan gabalyodtunk össze annyira az istenekkel, hogy érdekeljen minket egy távoli, örökké élő lény sorsa, továbbá Prométheusz számára vica verza.  

A legszebb pillanatok az áldozatok közti szolidaritás jelenetei. Ahogy az Ókeanida vigasztalja és őszintén szánja Prométheuszt; ahogy Prométheusz tanítgatja a kis vízistennőt; ahogy mindketten pillanatnyi menedéket adnak a bögöly űzte Iónak – mindez némi reményt csempész a hatalmi harcoktól és megalkuvásoktól hangos világba. Megkönnyebbülést és feloldást hoznak azok az ironikus, sokszor kifejezetten humoros jelenetek is, amelyeket az örök szenvedés köré odahordott apró kellemetlenségek és pitiáner panaszok okoznak.

Az Ió jövőjét feltáró jóslat és az ebből kibomló kozmikus vízió mind érzelmileg, mind látványban az előadás csúcspontja. Ezen a ponton értjük meg igazán, milyen mélyen szereti Prométheusz az embert, és miért nem létezik számára többé az Olümposz: miért hajlandó akár évezredeken át is tűrni a szenvedést.

♥

Kedves Bálint, Gábor, Dóra, Melitta, Vilmos, Mihály, Orsolya, Ádám, Anna, Eszter és Balázs, nagyon örülünk, hogy részesei lehettünk ennek a csodálatos bemutatónak!

Az ezután következőket csak azoknak ajánljuk olvasásra, akik már látták az előadást. Kijelölve olvasható.

Aiszkhülosz története Zeusz újabb büntetésével zárul – az előadásé azonban nem. A tapsrendbe illesztett appendixben új fejezet nyílik: Prométheusz és a negyedik isten, Nagypál Gábor alakítása, vagyis Zeusz párbeszéde következik, miután Héraklész megszabadította a titánt.

A már Hermésszel folytatott korábbi dialógusban felvetett kérdések – az igazság, az isten és ember viszonya, az emberiség jövője – itt kapnak végső kibontást és lezárást. Az egymástól való függésről és az egymás általi teremtettségről szóló párbeszéd – egyik teremti másikát, másik az egyiket – gyönyörű zárlatot ad az előadásnak. A nézők, akik Viktor Balázs értelmezésében az emberiséget képviselik, szintén kitüntetett szerepet kapnak a világrendben.

A záró szekvencia nem titkoltan sokat merít a – sajnálatos módon az első évad után elkaszált – Kaos című sorozatból, de mi felfedezni véltük benne Neil Gaiman Amerikai istenek című regényének világképét is. Így az előadás nemcsak gondolatiságában lép párbeszédbe az ókori történettel, hanem más kortárs szövegek játékba hozásával is. A végén kitörő taps egyértelműen jelezte: a kísérlet sikerült. Aiszkhülosz története ma is érvényesen, sőt katartikusan szól hozzánk – a Tér12 alkotóinak tolmácsolásában.