Varga Lóránt: Nem én kiáltok – költői lázadás, József Attila Színház, 2025. október 6., 19:30

Játsszák: Lehel Vilmos, Juhász Tibor, Tabajdi Anna, Garamvári Ádám, Szabó Cintia, Horváth Gábriel, Domokos Éva Lili, díszlet- és jelmeztervező: Simonyi-Lengyel Mira, koreográfus: Lehel Vilmos, zene: Kéménczy Antal, ügyelő: Stefán Gábor, rendezőasszisztens: Czipó Gabriella, rendező: Hargitai Iván

Varga Lóránt drámája a József Attila Színház által kiírt Csókol, Attila néven futó pályázat díjnyertes alkotása. Friss anyag került tehát megvalósításra, a pályázat nyertesét idén, a költészet napján hirdették ki. Nagyon szerethető, hangulatos előadás született egy igen sajátos nézőpontból, telitalálat szereposztással. Kifejezetten hiányzott számunkra egy erős dramaturg, aki rávilágított volna a rendezői következetlenségekre, lenyesegette volna a sallangokat. A színészi játék szerencsére mindent visz, és az is nagy előnye az előadásnak, hogy rendkívül jól elemezhető, a felvetett problémák kontúrosak, aktuálisak és szerencsére nincsenek rövidre zárva. A produkciót többnyire elkerüli a didaxis, bár az indikátorként magunkkal vitt zseblámpás néha bejelzett, de összességében neki, mint célcsoportnak, is gondolatébresztőnek bizonyult a Nem én kiáltok. Rendkívül jó vitaszínházi alapanyag lehetne ez az előadás, megfontolandó lenne egy vitázó jellegű levezető foglalkozás csatolása az előadáshoz.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Három kiemelt vers – a Nem én kiáltok, a Lázadó Krisztus és a Hetedik – köré szövődik ez az iskolai történet. A gimnázium falain egy reggel József Attila sorai jelennek meg. A vezető versek, Kéménczy Antal megzenésítésében és zongorakíséretével, választják el egymástól a jeleneteket. A perspektíva a darab kétharmadában a tanároké, ami számunkra igen érdekessé tette az eseményeket. Az egyetlen diákkarakter behozásával – Elzát Domokos Éva Lili játssza – vitadrámává alakul az előadás: vannak-e válaszai a felnőtteknek a fiatalok által föltett kérdésekre? A tanárkarakterek típusok, de nem karikatúrák, és ez nagyon jót tesz az előadásnak. Valójában túlélési stratégiák, amiket Elza lényegre törő kérdései sorra lelepleznek. Föltárulnak az egyéni motivációk, minden szerep megkapja a maga történetét, a saját, jól védhető igazságát. És ez kifejezetten jól játszhatóvá teszi a szöveget. A konfliktusokba bele lehet állni, az indulatok valósak, sistereghetnek a dialógusok. Hatalmas erénye Varga Lóránt színművének, hogy szervesülnek a versek sorai, a dialógok, monológok és replikák működnek, nem díszítőelemként lógnak a szövegen. József Attila gondolatisága nyolcadik szereplőként van jelen a színpadon.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Minden, amire emlékszem József Attilából, az Ady

Lehel Vilmos tornatanár karaktere a leghálásabb szerep. Ő, a tanári kar bohócaként, humorral és trollkodással próbálja túlélni a mindennapokat, így kezelni a szorongásait. Hatékony stratégia, ha nem is teljesen veszélytelen. Talán az övé áll a legközelebb a diákok gondolkodásmódjához, és ő tud leghamarabb rákapcsolódni a lázadásukra. Bár kollégáitól sokszor megkapja, hogy beszólásai nem viccesek, erre rácáfol a közönség. Ő az előadás motorja.

A vele szemben álló pólust Juhász Tibor, az igazgatóhelyettes képviseli. Rendpárti alkat: olyan ember, aki a diákokat szinte buborékban tartaná, és minden zavaró tényezőt azonnal, akár a legdrasztikusabb eszközökkel is kiiktatna. Ez a figura – aki első pillantásra zsigeri ellenszenvet vált ki – esett át a legnagyobb változáson a szemünkben. Van benne valami heroikus: ahogy makacsul, akár egyedül is, szembeszállna a korszellemmel, és megpróbálná megfékezni a külvilág káoszának betörését az iskola falai közé. Talán éppen ő az, aki leginkább retteg, aki a legkevésbé képes kezelni az ellentmondásokat. És amikor ez a sebezhetőség felszínre kerül, a korábban ellenszenves, Horger Antalhoz hasonló karakter meglepően szerethetővé válik az előadás egy pontján.

A két friss diplomás színművész mellett az általunk régóta figyelemmel kísért negyedéves prózai osztály tagjai is feltűnnek a produkcióban. Horváth Gábriel igazgatóként próbálja féken tartani helyettesét, rendet tartani a tanáriban, miközben egyszerre igyekszik védeni a diákokat és az iskola jó hírét. Fő stratégiája a halogatás, kivárni, míg a dolgok kiforrják magukat. Nem gondolnánk, de megdöbbentően eredményes stratégia az oktatásirányítás mai turbulens világában. Tabajdi Anna angoltanárnője igazi tünde: elvarázsoltsága mintha védelmező burok lenne körülötte, és úgy hat, mintha egy láthatatlan dallamot dúdolna magában, nehogy szembe kelljen néznie a valósággal. Ez a törékeny menedék azonban könnyen szertefoszlik – és az előadás egyik pontján valóban el is illan. Garamvári Ádám neurotikus történelemtanára mély tragédiát hordoz. Pengeélen táncol, bármelyik pillanatban összeroppanhat a szorongás és a fájdalom súlya alatt. Ő a leginkább József Attila-i karakter: minden mozdulata, pillantása, mondata ebből az érzékenységből táplálkozik. Csendes, de rendkívül szuggesztív alakítás. Az egzaltált, hivatástudattól fűtött irodalomtanárnő szerepében a végzős zenei osztályba járó Szabó Cintiát láthattuk. Ő hisz a világ megváltoztathatóságában, hisz abban, hogy egy pedagógus lelkeket menthet. Szerepformálása egyszerre szép és kissé nyugtalanító. Domokos Éva Lili, a hamarosan diplomázó prózai osztály tagja, végzős gimnazistát alakít, aki bátran vállalja a vitát az egész tanári karral szemben. Jogos elvárása, hogy a felnőtteknek legyenek válaszaik a klímaválságra, a társadalmi egyenlőtlenségekre, a technológiai robbanás okozta károkra – és úgy általában arra, miért érdemes élni. Csakhogy a felnőtteknek nincsenek válaszaik: be kell vallaniuk, hogy ők maguk is csak sodródnak az eseményekkel. Talán József Attilának vannak, és talán az ő verseit olvasva a diákok is megtalálják majd a sajátjaikat.

Fotó: Kállai-Tóth Anett

Sajnos számunkra a zene nem volt elég átütő, és így a mozgások sem voltak elég kifejezőek. A rendezésben (Hargitai Iván) számtalan kisebb-nagyobb következetlenséget láttunk, ami néhol kizökkentett minket az amúgy jó ritmusú előadásból. Például, ha van smink, teljesen felesleges, sőt, zavaró a maszkok használata. Teátrális és értelmezhetetlen gesztus Elza részéről, hogy leönti magát egy flakon vízzel, de azt sem értjük, minek bontja ki a haját. Mindezek valamiféle lázadásszimbólumok lennének, de kicsit sem ülnek, teljesen elütnek az előadás többi eszközétől. Nagyobb probléma, hogy a darab és az előadás vége teljesen inkoherens, a csattanó felesleges, csak összekuszálja az eddig tisztán követhető cselekményt. Simonyi-Lengyel Mira látványvilágát viszont szerettük, a létrák sok játéklehetőséget tartogatnak, az iskola makettje nagyon vicces, szerethető látványelem, kaphatott volna nagyobb dramaturgiai funkciót.

Középiskolai osztályoknak tényleg remek élmény lesz ez az előadás, és az SZFE frissen végzett és még oda járó hallgatóit szorosan követő nézőközönségnek is kihagyhatatlan kör. Legfőbb erénye számunkra, hogy a József Attila Színház törzsnézői is megismerkedhetnek ezekkel a csodálatos fiatalokkal, és máshol is keresni fogják a munkáikat. Forduljanak hozzánk bizalommal, mi időről időre üzembiztosan hírt adunk róluk!

♥

Kedves Vilmos, Tibor, Anna, Ádám, Cintia, Gábriel, Éva Lili, Mira, Vilmos, Antal, Gábor, Gabriella és Iván köszönjük a történetet, jó találkozás volt!