Kutyabaj – korcstárs bábjáték, Kettőspont / színház & spirituális ügynökség, 2025. október 22., 19:00

Játssza: Németh Erik, Paul Auster Timbuktu c. regénye alapján átdolgozta Böhm György és Kiss Dorina, A bábot készítette: Vincze Márton, zeneszerző: Lewis Hayden Daiga, rendezte: Kiss Dorina.

A Kettőspont Színház előadásaihoz mindig hozzátartozik az atmoszférateremtés. Aki kicsit korábban érkezik, már a megérkezés pillanatától kezdve részese lehet a szertartásnak – ezúttal David Bowie dalai segítenek ebben, melyek a közönséget már a kezdetektől abba a melankolikus állapotba vezetik, amely az est egészét meghatározza. Kiss Dorina rendezése – a tavasszal bemutatott Liselotte és a május után – ismét a halál, a gyász és a kapcsolódás témáit járja körül, ezúttal Paul Auster 1999-es kisregényének (Timbuktu) színpadi adaptációjában, amelyet Böhm Györggyel közösen írt.

Paul Auster: Timbuktu, XXI. Század Kiadó, Budapest, 2018. Fordította: Elekes Dóra

Az előadás elején félelmetes kép kísért minket: egy kutya próbál átkelni az autópályán. Csonti úr, a hűséges állat alakját ugyanaz a színész, Németh Erik játssza emberi alakban, aki az előadás központi emberi szereplőjét, a hajléktalan Willy G. Christmas bábját is mozgatja. Vincze Márton bábja jó szolgálatot tett Németh Eriknek, akinek egyszerre kellett megformálnia a két faj egy-egy egyedének szeretetteljes kapcsolatát. A kettős szerepben való létezés a történet egyik legerősebb metaforája: ember és állat, test és lélek, élet és halál határai folyamatosan elmosódnak. Ki-be ugrálunk az állati és emberi világ, a lét és a nemlét birodalmai között.

Fotó: Görgényi Gábor

A valóságban Timbuktu egy valószerűtlen sivatagi város, valahol a Mali Köztársaságban, amely egykor a transzszaharai karavánutak találkozási helye volt. Ma ősi kéziratok ezreit rejti, amelyeket a helyiek évszázadokon át próbáltak megóvni a pusztulástól és a gyarmati fosztogatástól. Az angol nyelvben már a 19. századtól él „Timbuktu” mint szólás: a világvégi messzeség, a furcsa idegenség és a romantikus távolság ironikus allegóriája. Paul Auster ezt a hagyományt veszi alapul, de megfordítja: nála Timbuktu már nem a világ pereme, hanem az élet utáni világ: a városba való belépés így metafizikai dimenziót kap. Kiss Dorina rendezése ezt a hasonlatot bontja ki színházi nyelven. Lewis Hayden Daiga zenéje és a David Bowie-dalok, különösen a Lazarus, ezt a lebegő, határhelyzeti létet keretezik: Bowie dalai / zenei világa az átalakulás ikonjaivá válnak, az emberi hang utolsó visszhangjává, mielőtt a személy pusztán éteri létezővé alakul át. Csonti úr számára Willy emléke ugyanúgy egy metafizikus viszonyítási pont, egy szellemi világítótorony, ahogy számunkra Bowie zenei öröksége. 

Fotó: Formanek Csaba

A történet tragikumát a megvalósulatlan vágyak szolgáltatják. Nem tudjuk, hogy kezdetben mennyire volt tehetséges William Gurevitch, de az világos, hogy egyetemi évei kudarcossá váltak, megtört írói ambíciója, az otthon pedig már nem jelentette számára az rekreáció terét. Élete egy pontján végleg Willy G. Christmassá, a lecsúszott kéregetővé vált. Az utolsó jó szót talán a magyartanárától kapta, akihez kutyusával igyekezett volna, abban a reményben, hogy (létező vagy képzelt) műveit rá hagyományozhatja, ám aki helyett Poe házánál kötött ki, ahol nemcsak az élete, de az emléke is örökre elvész. A tehetséges emberek sokszor élhetik át ezt a félelmet. Talán mégsem vagyok olyan értékes, mint gondoltam, vagy mondták rólam. Talán teljesen értéktelen az egész, miközben számomra ez volt a minden. Ez a borzongató érzés, illetve, amit az előadás kelt bennünk ezzel kapcsolatban, különösen művészeknél, nagyon átélhetővé teszi Willy történetét.

Vincze Márton taszító arcú bábja és Németh Erik elváltoztatott hangja, amikor Willy-t szólaltatja meg, továbbá ennek a figurának a kutyus szemében tükröződő alakja, éppen azt a hatást kelti, ami a regény közlendője lenne. Willy nagyon kellemetlen, tolakodó figurája nem átall még interakcióba is lépni a közönséggel, ami egyszerre vicces és félelmetes momentum. Vicces, mert az ezerszer megtapasztalt köztéri kéregetést idézi meg, minden helyzetkomikumával és az átlátszó manipulációban megnyilvánuló nevetségességgel. A kutyás kéregető ráadásul az egyik legkellemetlenebb mind közül. Másrészt félelmetes, mert nem akarunk közel kerülni egy intellektuálisan kripli, megjelenésében kellemetlen figurához, mégis Németh Erik kutyája és Willy-je ott térdepel előttünk és kell valamit úgy kezdenünk a helyzettel, hogy az emberségünk, empátiánk legalább látszatra megmaradjon. Mi dolgunk van nekünk ezzel a véglénnyel? – fogalmazódik bennünk meg a diabolikus kérdés. Nos, ha mi nem is látjuk az embert Willy-ben, a szerető és értékes lényt látja benne Csonti úr. Márpedig ez a ragaszkodás zavarba ejtő, mert hogy van az, hogy az a cuki kiskutya inkább választja élete központi napjának ezt a büdös bácsit, mint a középosztályi családot, akik végül Csonti urat utoljára befogadják. 

Különösen megrázó a történet azok számára, akik külső résztvevőként részesei voltak valamely szerettük haláltusájának. Az előadás egy ilyen traumafeldolgozás is egyben. A halál nem szép, láthatóvá válik szétválik a test szenvedése és megint külön kerül az örök intellektus, ami még ott van az utolsó útjára készülő emberben. Az egyik pillanatban még beszél hozzánk, feltárja rejtett gondolatait, a másikban már csak az emlékeinkben él. Vagy talán Timbuktuban. 

Kiss Dorina rendezése azt kérdezi: mi történik, ha a lélek már előbb Timbuktuba költözik, mint a test, és hogy, milyen a hűség a szeretett lény halála után? A rézsút felfelé tartó állványzat, rajta a küzdő kutya, a nyugtalanító hangok és fények kivezetnek ebből a világból. Amikor Csonti úr újra elindul az autópályán, a néző már tudja: ahol a világ térképe véget ér, ott kezdődik Timbuktu térképe.

♥

Kedves Dorina, Erik és György, nagyon köszönjük, ezt a megrázó és elgondolkodtató előadást!