Vass Szandi: Boldogságunk története, Láthatáron Csoport, Eötvös10, 2025. november 8. és november 22., 19:00

Játsszák: Feuer Yvette, Tóth András, Takács-Nagy Jázmin, látvány: Molnár Anna, zeneszerző: Takács-Nagy Jázmin, rendezőasszisztens: Bácsics Regina, rendező: Siflis Anna

A Boldogságunk története nem csak egy új színházi bemutató a Láthatáron Csoporttól, hanem egy tanmese is számunkra a független színházról, amelyet, ha végig követtek, levonhatjátok a tanulságot, hogy miért is kell erre a területre nagyon vigyázni, támogatni és védeni. Történt egyszer, sok-sok évvel ezelőtt, hogy Feuer Yvette részt vett Boldizsár Ildikó mesekutató, meseterapeuta egy kurzusán, ahol valamiért nagyon mélyen megérintette egy tibeti mese, A boldogság madara. Teltek-múltak az évek, sokasodtak a tapasztalatok, a mese felszínre akart törni, színpadra akart kerülni. 2024 legelején aztán Boldogságunk madara címmel a fázisbemutatóig jutott. Csodálatos látványvilágú, mozgásszínházi megoldásokkal dolgozó, nagyon absztrakt alkotás körvonalazódott. De, mint a mesékben mindig, ez még csak az első próba volt, ami a meselogikát követve még nem hozhatta el a boldog véget. A mese tovább kereste a formáját, új alkotó gárda, új koncepció szerveződött köré. Vass Szandi kerettörténetével és a Silfis Anna rendező által hozott látásmóddal ölthetett végleges testet, találhatta meg a horgonyát a mi valóságunkban. És ez lett a Boldogságunk története az Eötvös10-ben. Szép kerete ennek a születéstörténetnek, hogy a második előadáson visszatért a mese ahhoz, akitől eredt, az előadás után az alkotók és a nézők Boldizsár Ildikóval beszélgetve fejthették meg rétegről rétegre ezt a nyugati nézőponttól nagyon eltérő világképű alkotást.

Fotó: Varga Tia

És ettől különleges a független színház alkotásmódja. Ha itt is bemutatókényszer lenne, mint a kőszínházaknál, soha nem születhetett volna meg ez az előadás. A ráfordított idő – esetünkben több év – a befektetett munka, a kísérletezés szabadsága aminek a lehetőségét meg kell teremtenünk a függetlenek számára. Az elvetett ötleteken, a kipróbált és nem igazolható hipotéziseken keresztül vezet az út a színpadra kívánkozó formákhoz. Meglepő, de mindig örömteli, ha egy előadás azért nem jön létre, mert az alkotók zsákutcába kormányozták magukat, és vissza kell menniük a kezdetekhez. Mert ez azt jelenti, hogy van mód és idő tanulni a kudarcokból, újra kezdeni, és végül a próbákat kiállva megtalálni a megoldást, azt a gondolati és formai magot, ami köré kikristályosodhat a választott téma. A most látott tibeti mese buddhizmusban gyökerező világképéhez nagyon is illik az a buddhista tantétel, mi szerint az út a fontos, nem a cél.

Majoros Nóra illusztrációja a meséhez

A boldogság madara című mese nagyon idegen a mi magyar népmeséinktől és úgy általában a nyugati népmeséktől. Nem csak az etikája, de a fogalmazásmódja is. Ahogy Boldizsár Ildikó magyarázta, ez egy metafizikai síkon jól olvasható mese, nehezen fordítható át fizikai vagy lelki síkra. Épp ezért kellett megtalálni hozzá azt a formát, ami segít a befogadónak vonatkoztatni a saját valóságára. Ennek megoldása a Vass Szandi által a mese köré illesztett kerettörténet, ami már nagyon is ismerős. Két egymás mellett élő ember, anya és fia társas magányával indul a történet. A Sátántangó világa ez a közeg, a teljes kilátástalanság, a társas magány, az alkohol és a szellemi sivárság világa. Tóth András monológja után nehezen hisszük el, hogy itt bárki hőssé válhatna. És ekkor kezdi el az anya (Feuer Yvette) mesélni magának és fiának a mesét a boldogság madaráról. És itt lép be a képbe Molnár Anna látványtervező és Silfis Anna rendező, hogy kapcsolatot teremtsen a mai magyar valóság és a réges régi tibeti mese között. A mesélés során az anya-fiú páros világát mérgező dolgokat jelképező hétköznapi tárgyak válnak szörnyekké. A mindennapjaik fundamentumát alkotó alkohol, a hamis vágyakat ébresztő televízió és az ebből ömlő kereskedelmi és politikai propaganda. Tóth András Vangcsiaként indul útnak biciklijével, hogy felkutassa és elhozza a boldogság madarát.

Fotó: Varga Tia

A Feuer Yvette által megformált szörnyek groteszkek és félelmetesek. Megkerülhetetlenek és legyőzhetetlenek. Olyan infernális kísértések, amelyek, ha a főhős hallgat rájuk, megölik a lelkét. Vangcsiának önmagát kell legyőznie, ha hőssé akar válni. Az első két próbában passzívan, visszautasítva a gyilkosság elkövetését, és elszenvedve az ezért járó büntetést. Tóth András mozgásos megoldásai az egyre nehezebben haladó, egyre inkább széteső biciklivel egészen bravúrosak. A testközelből látható küszködés a haladásért zsigerileg átélhető. A boldogság madara, Takács-Nagy Jázmin, nagyon távolinak tűnik. Takács-Nagy Jázmin nem csak szereplőként vesz részt a játékban, de ő az előadás zeneszerzője és zenésze is. Ez a színpadi zene teljesen szervesül az előadásba, nem illusztrálja a történéseket, hanem azokat az érzelmi minőségeket hívja elő belőlünk, amik felerősítik a jelenetek hatását. A harmadik próba a legnehezebb, a látás, mint egyszerre áldás és átok, elvétele mellett kifejezetten meggyőzően érvel a harmadik szörny demagóg politikusként. Vangcsia itt csak úgy szabadulhat, ha önmagát vakítja meg. Ez az utolsó áldozat teszi lehetővé, hogy színről színre láthassa és elérhesse a boldogság madarát, és a faluja élhető hellyé változzon. Nagyon kifejező az utolsó próbánál a fények játéka, aminek létrehozásában a nézőknek is aktív szerepük van.

Fotó: Varga Tia

És, hogy mi a boldogság? Madárként szabadon szárnyalni a kék égben vagy hangyaként a helyünkön lenni egy összetartó közösség részeként? Vagy az, hogy anya és fia a mese végén tud erről beszélgetni, azt mindenki döntse el maga. Ami biztos, mesét hallgatni és színházat csinálni, nézni: boldogság. Legközelebb január 29-én lehettek részesei a Boldogságunk történetének.

♥

Kedves Yvette, András, Jázmin, Anna, Regina, Ildikó és Anna, köszönjük az estéket, mi boldogabbak lettünk tőlük.