Varga-Amár Rudolf: Ölelésben elaludni, SzínMűHely Alapítvány, B32 Galéria és Kultúrtér, 2025. december 9., 19:00

Játsszák: Kardos Tibor, Katona László, Zeck Julianna, Kovács Krisztián, Bognár Bence, Sipos Áron, Hus Laura, jelmez: Fridrich Csilla, díszlet: Sike Gábor, technikai munkatárs: Szilágyi Ottó, produkciós vezető: Mayer Dániel, rendező: Csáki Benedek

Nem általánosítanék, ám mégis megteszem. Azt érzem, hogy sajnos nem vagyunk empatikus társadalom – ezt legalábbis arról a közegről mondom, amely a generációmé.

A B32-ben mutatták be a héten Varga-Amár Rudolf Ölelésben elaludni című drámáját. A Titánium-nyertes előadást Csáki Benedek rendezte, és azért vártuk különösen, mert eddig nagyszabású, zenés műveket láttunk tőle, amelyek még akkor is grandiózusak voltak, ha nem nagyszínpadi térben valósultak meg. A Chicago, a Parasztopera vagy a Cabaret után milyen lesz egy bensőséges, a szöveget és színészi játékot középpontba helyező előadás Csáki Benedek-módra? Előzetes ráhangolódásként olvassátok el a Pótszékfoglalón megjelent interjút, amit Csatádi Gábor készített az íróval és a rendezővel!

Fotó: B32 Galéria és Kultúrtér fb.

Egy meghökkentő és misztikus élményről kell beszámolnunk az előadás kapcsán. Krasznahorkai László december 7-én mondta el beszédét Stockholmban, az Ölelésben elaludni bemutatója december 9-én volt. A két szöveg annyira rímel egymásra, hogy beleborzongtunk. Mintha lenne egy láthatatlan áramlat, vagy a közönséges földi halandók számára hallhatatlan frekvencián szóló zene, – talán maga a korszellem – amit az igazi tehetségek érzékelnek csak, és egy-egy elkapott foszlányát beleszövik saját álmaikba.

Krasznahorkai László: A stockholmi beszéd, Magvető, 2025.

"....ezeknek az új angyaloknak nemcsak szárnyuk nincsen, de nincs üzenetük sem, semmi, csak ott vannak közöttünk, egyszerű utcai ruhában, felismerhetetlenül, ha úgy akarják, aztán ha meg másképp, akkor kiválasztanak minket, odalépnek hozzánk, és akkor egy pillanat alatt lehull szemünkről a hályog, a szívünkről a lepedék, vagyis a találkozás létrejön, mi döbbenten, hogy jé, egy angyal, ők meg szemben velünk, csak hát… nem adnak át semmit..."

Krasznahorkai László: A stockholmi beszéd, Magvető, 2025.

Varga-Amár Rudolf adventi történetében angyalok is megjelennek, és üzenetet is hoznak – csakhogy ez az üzenet nem az angyali üdvözleté, nem a megváltó születésének régóta várt, beteljesülést ígérő híre. Ezek az angyalok nem a remény hordozói, hanem a halál közvetítői: az angyali búcsúzás hírnökei. A történet középpontjában Alex áll, a hajléktalan, szinte még gyerek drogdíler, akit Kardos Tibor megrendítően pontos és visszafogott alakításban formál meg. Ő az, aki három közterestől – Bognár Bencétől, Sipos Árontól és Hus Laurától – kapja meg az üzenetet. A figurák egyszerre földhözragadtak és szimbolikusak: angyali funkciójuk groteszk és könyörtelen, jelenlétük viszont olyan valós és kemény, mint a köztéri bútorok, amelyek között Alex él.

Katona László szerzőjének alakjában egy voltaképpeni evangelista is feltűnik, ám ez az evangelista képtelen megírni messiása történetét. A szavak újra és újra cserbenhagyják, a narratíva mindig félresiklik, mintha maga a nyelv mondaná fel a szolgálatot. Az emberi beszéd már nem alkalmas még az emberi érzelmek megfogalmazására sem. Varga-Amár Rudolf mintha a megváltás visszavonását írta volna meg nekünk. Egy olyan világot rajzol fel, amelyben az ígéret már elhangzott, de soha nem teljesült be – és ahol az advent nem a születésre, hanem az eltűnésre való várakozás ideje.

 „...végül történelmi lépték szerint egészen hirtelen elkezdtél nem hinni semmiben többé, a magad teremtette s a képzeletet megsemmisítő eszközeid segítségével már csak rövid távú memóriád maradt, így elhagytad a tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát, és készülsz kiköltözni egy lápvidékre, ahol süllyed a láb, ne mozogj, mész a Marsra?, inkább: ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár, de szép volt, utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen.”

Krasznahorkai László: A stockholmi beszéd, Magvető, 2025.

Valamit nagyon elrontottunk. Éppen elveszítjük mindazt, ami emberré tesz bennünket. Alex játszótéren zajló élete és halála már az Istennel kötött embermentő szövetség felbomlása utáni időben játszódik. A dráma azonban nem hagy bennünket ekkora slamasztikában, hiszen van egy másik szál is: Kovács Krisztián és Zeck Julianna rendkívül óvatosan, egyet előre, kettőt hátra ritmusban kibontakozó szerelmi története, amely inkább egy kutya-macska barátság, mintsem őszinte szereteten alapuló sikertörténet. A pár kapcsolati szálának végpontja egy húsvétkor születő gyerek.

Az már a befogadó optimista vagy pesszimista világlátásán múlik, hogy mindezt a jóvátétel lehetőségeként, Alex egy boldogabb útravalót kapó reinkarnációjaként értelmezi-e, vagy inkább az örök ismétlődés jeleként: egy újabb áldozati bárány felnevelésének kezdeteként. 

„Vártam a vonatra, hogy megjöjjön Kreuzberg felől, és hirtelen észrevettem, hogy e tiltott zónában ezúttal van valaki. Egy clochard volt, és éppen görnyedt háttal, fájdalmasan, arcát e fájdalmában kissé felénk fordítva, mint aki együttérzésre számít, vizelni próbált a síneknek épített járatba.”

Krasznahorkai László: A stockholmi beszéd, Magvető, 2025.

És itt az utolsó motívum is Krasznahorkai beszédéből, a minden decens polgárt zavarba ejtő csavargó figurája. Egy olyan csavargóé, aki épp annyira a saját döntései áldozata, mint a társadalomé és a múltbeli családi traumáké. Ha Alex egyszerűen és egyértelműen áldozat lenne, könnyebben túljutnánk ezen a történeten. A kis gyufaáruslány egyszerűségű szegénységábrázolás könnyet csal a szemekbe, talán még néhány fillért is juttat hirtelen felindulásból valamelyik jótékonysági szervezetnek, de csak saját nagyszerűségünkben fürdőzünk általuk. Az Ölelésben elaludni azonban pont Alex komplexitása és ellentmondása miatt felkavar, szembe nézésre késztet, és talán eljuttat a valódi empátiáig.

Csáki Benedek nagy érzékenységgel nyúlt ehhez a több síkon játszódó, törékeny anyaghoz. Rendezése következetesen elkerüli a túlmagyarázást, teret hagy a nézői értelmezésnek. A csengettyűk és a szájharmonika éppen elegendőnek bizonyulnak a hangulat megteremtéséhez – a hangok nem telepednek rá a jelenetekre, hanem visszahúzódva hagyják érvényesülni a csendet. A fényváltások támogatóak, finoman irányítják a figyelmet, és komoly segítséget nyújtanak az értelmezés útvesztőjében. Sike Gábor díszlete és Fridrich Csilla jelmezei szervesen illeszkednek ebbe a visszafogott esztétikába. Nem tolakodnak az előtérbe, nem kívánják önálló jelentéshordozóként uralni a teret, hanem következetesen a játékot szolgálják. Jelenlétük csendes, mégis pontos: segítik a történet kibontakozását, és megtartják azt a törékeny egyensúlyt, amelyen ez az előadás végig halad.

Kardos Tibor és Katona László különösen jól egymásra talált ebben a két szerepben; kettősüket szinte korlátlan ideig el tudtuk volna nézni. A közteres angyalok figurái egyszerre mélyen hétköznapiak: nemtörődöm, mindennapian gonosz, megalkuvó karakterek, éppen olyanok, mint mi magunk – hogy aztán egy-egy pillanatra mégis természetfeletti entitásokká váljanak. Kovács Krisztián és Zeck Julianna alakításán érződik még a keresés, a formálódás állapota, ugyanakkor már most is világos, hogy jó irányban haladnak.

Nagyon örülünk, hogy ilyen minőségi szöveg, okos rendezés és emlékezetes alakítások is támogatásban részesülnek a Mastercard – Alkotótárs keretében. Csáki Benedek rendezései eddig is a feltétlenül megnézendő listánk élén szerepeltek, mostantól Varga-Amár Rudolf írásait is fölvesszük a bakancslistánk.

♥

Kedves Tibor, László, Julianna, Krisztián, Bence, Áron, Laura, Csilla, Gábor, Ottó, Dániel és Benedek, köszönjük, hogy ünneppé tettétek ezt a teljesen hétköznapinak induló kedd estét!