Rosemary gyermeke, SZFE, 2026. január 25., 20:00

Játsszák: Tabajdi Anna, Nyomárkay Zsigmond, Ódor Gergő, Stauróczky Vica, Takács Olivér, Sipos Ilka, zenei közreműködő: Mendel Péter, a regényt fordította: Varsányi Mária, a színpadi adaptációt írta: Ódor Gergő, világítástervező: Horváth Mózes, látványtervező: Sorosi Eszter a rendező munkatársai: Horváth Csilla, Horváth Anna, rendező: Ódor Gergő.

A Rosemary gyermeke (1968) sokak számára legendás film, Ódor Gergő azonban ezúttal Ira Levin 1967-es regényéhez nyúlt vissza. Kiváló választás volt a színpadi adaptáció, hiszen a hétköznapi terekben kibomló, paranoiára és gázlángozásra épülő cselekmény maradéktalanul megtalálja a helyét az SZFE szűk tantermében. Azon az előadáson, amelyen mi voltunk, Molnár András akadályoztatása miatt Ódor Gergő játszotta Roman Castevet, a főgonosz szerepét.

Az előadás eseménye az SZFE oldalán.

A színlapon mottóként idézett Elveszett Paradicsom-részlet (a fényből árnyékba, a jó kereséséből a kígyó megtalálásába csúszó ív) kijelöli számunkra a rendezői olvasatot: a borzongató hatást az az amorális gravitáció működteti, amelyet a házban a Castevet-pár teremt meg; ez a vonzás leküzdhetetlen, és végső soron a tragikus kimenetelű események oka. Ódor Gergő rendezése azért hat, mert nem a gonosztól való atavisztikus rettegésünkre épít, hanem arra a mindennapi gyanakvásra, hogy az újonnan megismert embertársaink vajon miért olyan kedvesek velünk: a gondoskodás nyelve nem az aljas manipuláció eszköze-e. Bár a kelet-európai ember az amerikainál jóval távolságtartóbb, könnyen bele tudjuk magunkat élni az amerikai társalgási és közösségi szokások tőlünk idegen világába, amely egyszerre mézesmázos és instant halálfélelmet kiváltó.

  Stauróczky Vica, Sipos Ilka, Molnár András (Fotó: Szokodi Bea)

Sipos Ilkára komoly feladat hárul, amikor az első jelenetekben eljátssza Terry szerepét – ezt a terhet kiválóan is viszi. Ő az a tükörkarakter, aki megmutatja a kihasznált, eldobott szektatagok sorsát. Remek ötlet Terry és Guy karakterét néha macskába átúsztatni: a szöveg ráadásul alá is támasztja a kóbor macska Casteveték általi befogadásának narratíváját. Nem beszélve arról, hogy ez a szcintilláló kép – macska vagy ember? – felidézi Kárpáti Péter mester izgalmas drámáit, ami nem rossz társaság Ódor rendezésének. Nagyon érdekes a Hutch/Dr. Hill szerepekben való kettőzés is, amit Takács Olivér vállalt magára. A teljes bizalom és a „senkiben sem lehet bízni” kettőssége itt az egyik legmellbevágóbb. Takács Olivér már a Salem-ben is kijátszotta a nézői várakozásainkat, rendkívül hiteles játékával.

Minnie és Roman Castevet (Stauróczky Vica és Ódor Gergő) nem kellemetlen, tolakodó idős házaspárként jelennek meg, hanem kifejezetten vonzó, középkorú párként. Voltaképpen az ember normális esetben még keresné is a társaságukat. A csapda éppen ez: nem derült égből villámcsapás, hogy ezzel a vonzerővel brutálisan vissza is élnek. Észrevétlenül, előre kiszámíthatatlanul csúszni bele a lelki bilincsbe – ez az, ami félelmetes, és egyben a színjáték egyik legértékesebb rendezői döntése.

Guy Woodhouse szerepe hálás feladat egy színész számára, mert saját, hétköznapokban megélt félelmeit és örömeit is bele tudja építeni a figurába. Itt érdemes megemlíteni, hogy a témát horrorkomédiában is megénekelték már: Preiszer Miklós Vérmedvéjében. Nyomárkay Zsigmond mestere a színészi aprómunkának. Minuciózusan felépített reakciói megadják azt az élményt, hogy valóban élőben látjuk egy mellőzött színész – és emiatt a párkapcsolatban lelkileg „nem jelen lévő” – férj viselkedését. A cselekvőképes autoritás, Roman visszajelzéseire, támogatására, szeretetére úgy vágyik, mint egy kiskutya. És azzá is válik. A gázlángozásban világbajnok férj belehullik egy olyan diabolikus játékba, amely a lelkét az előadás végére észrevétlenül felemészti.

  Nyomárkay Zsigmond, Tabajdi Anna, Stauróczky Vica, Molnár András (Fotó: Szokodi Bea)

Tabajdi Anna Rosemary-je nem olyan naiv, mint Mia Farrow-é. Nem is lehet: ami 1968-ban még elfogadható volt egy házasságban, az ma már könnyen elviselhetetlenné válik. Tabajdi Anna teljesen saját reakciókból építkezve viszonyul Guy hibás jelleméhez, és nem pusztán reméli, hogy jobbra fordul a kapcsolatuk, hanem próbál tenni is érte. Ez a Rosemary mindent megtesz, ami lelki és testi erejéből kitelik, és részsikereket is elér – ami a sátánnal szemben nem is olyan elhanyagolható fegyvertény. Átérezzük az egyedüllétét, és azt a fájdalmat is, hogy Guy egy egocentrikus, porcelánbőrű szociopata; vele együtt csináljuk végig a terhesség egyáltalán nem egyszerű pillanatait. Tökéletes választás, hogy a szerepben nem archaizál: nem egy ’68-as női karaktert hoz, hanem olyat, akivel a néző végig azonosulni tud.

  Takács Olivér, Tabajdi Anna, Nyomárkay Zsigmond (Fotó: Szokodi Bea)

Az előadás magával hordozza a két alma mater minden erényét. A helyiek hozzák a kiváló színészi eszköztárat, Ódor Gergőék iskolájából érkezők pedig a színházcsinálás olyan fogásait, amelyek a társművészetek minőségmérő „potmétereit” szinte a maximumra tekerik. A nézők körben ülnek, a színészek mindig velünk vannak. Nincs ki-be járkálás, ami megakasztaná vagy kizökkentené a nézőt; nincsenek felesleges gesztusok, stílustörő hülyéskedések.

A fények használata (Horváth Mózes) érzelmekkel telítetté, hangulatossá teszi az előadást. Az élő hangok (Mendel Péter) lidércessé, néhol kifejezetten fájóvá – így egészen átélhetővé – teszik a jeleneteket, mintegy a zenét is beemelve a voltaképpeni játszók sorába. A díszlet és jelmez (Sorosi Eszter) a maga egyszerűségében is – hiszen milyen is lehetne – tökéletes partner a színészek játékához.

Nem könnyű befejezni egy előadást: végig drukkoltunk, hogy sikerüljön, és elégedettséggel tölt el az a megoldás, ahogyan Ódor Gergő a mécses-jelenettel engedett minket utunkra. Ez a Rosemary egy minden szegmensében hibátlan produkció.

♥

Kedves Anna, Zsigmond, András, Vica, Olivér, Ilka, Péter, Mózes, Eszter, Csilla, Anna és Gergő, köszönjük ezt az elgondolkodtató, borzongató és csodálatos előadást!