Elengedni nehéz, Stúdió K, 2026. február 12., 19:30

Játsszák: Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Spilák Lajos, dramaturg: Boronkay Soma, szakmai konzulens: Kánya Kinga (Napfogyatkozás Egyesület), asszisztens: Szabó Lívia, zene: Darvas Kristóf, fény: Berta Ninett, látvány: Zubor Kata, rendező: Simányi Zsuzsanna

Elengedni nehéz. Előadást készíteni az anya elvesztéséről, az elárvulásról, a gyászról még nehezebb. Nézőként bevonódni mások gyászába, hagyni, hogy hasson ránk a történeteket elmesélők, eljátszók fájdalma, szintén olyan dolog, ami természetes én-védő ellenállásba ütközik. A rendezőnek, Simányi Zsuzsannának, először azt a görcsöt, azt a lezárást kell feloldania, amit a halál témája sokunkból kivált. Védekezünk a saját emlékeink felidézése miatt, védekezünk a félelmeink miatt, védekezünk saját halálunk szellemének megidézése miatt. „Fogadd őszinte részvétem.” – mondjuk a gyászolónak, de ebben az előadásban szavunkon vagyunk fogva, valóban részesévé kell lennünk a gyásznak, meg kell nyílnunk a történeteknek, osztoznunk kell a fájdalomban.

Bordás Katinka a bemutató előtt interjút készített Simányi Zsuzsannával, amiből sok minden kiderül az alkotási folyamatról és az előadásról. Arról például, hogy biztonságban vagyunk, mert az alkotók igénybe vették a Napfogyatkozás Egyesület segítő kezét, Kánya Kinga, gyásztanácsadóként, részt vett az előadás előkészítésében.

 Spilák Lajos (Fotó: Doma Petra)

Három történet kerül egymás mellé a színpadon, felváltva hallhatjuk Nyakó Júlia felolvasásában Fukazava Hicsiró Zarándokének című novelláját, Spilák Lajos nagyon személyes elbeszélését szülei elvesztéséről, és Homonnai Katalin és Nyakó Júlia jeleneteit a demens édesanya utolsó éveiről. A három történet párbeszédbe lép egymással, végső soron azt járjuk körül, milyen a jó halál. Mit tehet vagy nem tehet meg egy gyerek, hogy ezt biztosítsa. Bárhogy is alakul, a szülő halála az elveszettség, a gyász és a fájdalom mellé kikerülhetetlenül társítja a bűntudat és a lelkiismeretfurdalás érzését. Talán ennek a feldolgozása a legnehezebb a gyászfolyamatban.

Amikor először találkoztunk évtizedekkel ezelőtt a japán novellával, elborzadtunk az archaikus kegyetlenségétől. A mostani találkozás nagyon átszínezte ezt az élményt. Hogyan lehetséges az 2026-ban, hogy még az öregeket a hegyre kitevő keleti történet is humánusabbnak tűnik, mint az idősgondozás hazai helyzete? A Homonnai Katalin által játszott középkorú tanárnőnek esélyt sem ad a társadalom, hogy méltóképpen gondoskodjon idős édesanyjáról. Még úgy sem, hogy Irénke néni, a falu postásaként nyugdíjas korában is része a közösségnek, ha más nem is történik, a boltos (Spilák Lajos) időnként ránéz, és jelzi, hogy a néni már nem tudja ellátni magát. Elfogadhatatlan, hogy a család számára mindenképpen az elszegényedés az ára a gondoskodásnak. Akár intézményben helyezné el, akár otthon ápoltatná, akár ő maga vállalná fel a gondozást, olyan anyagi tartalékokkal kéne rendelkeznie, amennyi egyetlen középosztálybeli számára sem áll rendelkezésre. A földhözragadt, pénzbeli problémák mellett még nem beszéltünk azokról a lelki terhekről, amit a demens hozzátartozóval való együttélés jelent. Az emlékek elvesztése, az ismert és szeretett személyiség fölszívódása szinte elviselhetetlen. A szeretett személyt nem egyszerre veszíti el a hozzátartozó, hanem minden egyes nap átéli ezt. A végső, fizikai halál már sokszor megváltás. Ezt próbálja meg feldolgozni Szűcs Teri 2024-ben a Magvetőnél megjelent Visszatért hozzám az emlékezet - Demencia és Óperencia című kötete. Ajánljuk figyelmetekbe!

Nyakó Juli, Homonnai Katalin (Fotó: Doma Petra)

Bár végtelenül egyszerűnek tűnik az előadás, ez ne tévesszen meg minket! A letisztultság mögött hatalmas munka és megtervezettség van. Minden elem egy irányba mutat, megteremti azt a melankóliából szőtt burkot, ami már az elfogadás felé mutat. Zubor Kata elszórt falevelekkel és a színpad elejére helyezett koporsóval felidézett temetői hangulata, az anya lakásának és Spilák Lajos kuckójának ismerőssége és Berta Ninett tompa, őszi fényei alapozzák meg ezt a látvánnyal. Darvas Kristóf élőzenéje szintén szolgálják ezt a hangulatot, de dramaturgiai szerepe is van, az utolsó, ami még megmarad az idős asszonynak az egy dallam, ami a boldog időkre emlékezteti. Az utolsó, és legfontosabb építőkocka, az emberi hang. Spilák Lajos, Nyakó Júlia és Homonnai Katalin hangjának hitelessége, az az önazonosság, ahogy ezek a történetek megszólalnak. Ha az előadás végén nem a könnyeinkkel küzdenénk, akkor elégedetten csettintenénk, hogy igen, pontosan ezt keressük, amikor esténként nyakunkba vesszük a várost és benyitunk egy színház ajtaján.

♥

Kedves Katalin, Júlia, Lajos, Soma, Kinga, Lívia, Kristóf, Ninett, Kata és Zsuzsanna, köszönjük ezt a megrázó élményt!