Finálé
Kovács László Márton: Finálé - Bulgakov Színházi regénye nyomán, SzFE, 2026. január 27., 19:00

Játsszák: Rákos Olivér, Bognár Bence, Pogány Tamás, Jáger Rita, Bolla Bence, Penke Soma, Juhász Kristóf, Kalivoda Imre, Kern Adrienn, felhasznált dalok és dalszövegek: Darvas Ferenc és Váradi Szabolcs, videó: Ilosvai Péter, látványtervező: Kassay Júlia, konzulens és zeneszerző: Koudela Olivér, koreográfus: Lehel Vilmos, dramaturg: Tóth Anna Orsolya, rendezőasszisztens: Bárdos Eszter, rendező: Balogh Benjámin
Tizennégy éve a szép emlékű k2 Színház Züfec címen állította színpadra Bulgakov Színházi regényét. Most Balogh Benjámin rendezte meg, egy igen színes összetételű csapattal: nemrég végzett, illetve még hallgatói státuszú fiatalokkal. Ez az alapanyag igazi korjelző lakmuszpapír. Pontosan megmutatja, mi változott ebben a bő évtizedben. Az előadás fontos közösségi ventilálás is, amire nagy szüksége van a színházi életbe frissen belépőknek, illetve az oda készülőknek. Sokat beszélünk mostanában a művészek mentális egészségéről; az ilyen előadásokban való részvétel, ha a szakszerű segítséget nem is pótolja, nagyon sokat adhat az alkotóknak. Már önmagában az élmények megosztása, a közös tapasztalatokkal való játék is felszabadító hatású. Fontos visszajelzés lehetne az egyetem oktatóinak is arról, mit élnek át a hallgatók: milyen félelmek, szorongások, remények kavarognak bennük. Sajnálatos, hogy a bemutatón az egyetemről senki sem tette tiszteletét; nagyon reméljük, hogy ezt a mulasztást azóta pótolták.
Míg a Züfecben az alkotók egy korrupt, intrikáktól hemzsegő, mégis kiismerhető világot építettek fel, addig a Fináléban ennek már nyoma sincs. A kezdő drámaíró, Makszudov (Rákos Olivér) egy teljesen kaotikus közegbe érkezik: mintha a Független Színház Kafka A kastély című regényének világa lenne. Kovács László Márton Bulgakov befejezetlen regénye alapján alkotta meg a dráma szövegét, de a karakterek már modernizáltak, a mi színházi közegünkből ismerős elrajzolt figurák. Tóth Anna Orsolya dramaturggal egy jó ritmusú, a dalokat szervesen beépítő alkotást hoztak létre. Az említett kaotikus benyomást a térhasználat is erősíti: a függönyök közti bolyongás, a szürreális jelmezekbe bújtatott figurák véletlenszerű felbukkanása és eltűnése, a díszletelemek minden külső logikát nélkülöző mozgatása. Mindezek között Rákos Olivér tétován keresi a helyét, miközben a kísérteties fények tovább fokozzák a bizonytalanság érzetét. Kassay Júlia látványtervező munkája kifejezetten szuggesztív: van valami nem evilági, pokoljárást megidéző a hangulatban. Még lélekvezetőket is kapunk, akik, bár teljesen megbízhatatlan kalauzok, újra és újra tovább lökdösik a kárhozott lelket, Makszudovot.
Darvas Ferenc és Váradi Szabolcs dalai, illetve dalszövegei kiemelt helyet kapnak a játékban. Különösen kísértetiesen hat az állástalan színészek, leprás koldusokat idéző kara a Parasztkantáta átiratával, valamint a pályaelhagyó színész áriaszerű megszólalása a When I am laid in earth dallamára. Mindezt jól egészíti ki a kellékesek és a díszletezők börleszkszerű megjelenése, illetve dalai. Lehel Vilmos koreográfiái pedig a mulatságostól a groteszken át egészen a hátborzongatóig terjedő skálát zongorázzák végig.
Amikor azt hinnénk, hogy a kitartó keresés végre meghozza jutalmát, az opus magnum végre színre kerül, akkor jön csak az utolsó csapás a jobb sorsra érdemes íróra. A mindenen elhatalmasodó rendezői ego az utolsó csíráját is kiöli a szerzői intenciónak, a drámaszövegre még saját szülője sem ismerne rá. Annál inkább a rendező kézjegyére. Igen találó és pontosságában kegyetlen stílusparódiákat kapunk, amiken az SzFÉ-re sokat járó közönség igen jól mulat. A Finálé fináléjában a totális káosz megjelenése is az egyik ilyen jól eltalált fricska, amely a „nagyrendezőknek” kinevezett egóbajnokok munkáit idézik fel a nézőben.
A történet elgondolkodtató lecsengését Ilosvai Péter videómontázsa vállalja magára: az elmúlt század színészlegendáinak interjúiból és önvallomásaiból összevágott film. Az önkizsákmányolás, a szenvedésből születő művészet toxikus mítosza, a Tháliának minden este bemutatott, önfelszámoló áldozat ethosza még mindig meghatározó a színészképzésben. Nem csoda, hogy a szakma mentális egészsége katasztrofális állapotokat mutat. A most pályára lépők azonban nagyon tisztán látják ezt a helyzetet, és köszönik, de nem kérnek belőle. Üdvözöljük ezt a változást, és nagyon reméljük, hogy a Fináléhoz hasonló előadások, az alkotók párbeszéde és összefogása elég lesz ahhoz, hogy megtörje ezt a rossz mintát, és egészségesebbé tegye a művészi szocializáció közegét.
♥
Kedves Olivér, Bence, Tamás, Rita, Bence, Soma, Kristóf, Imre, Adrienn, Péter, Júlia, Olivér, Vilmos, Anna Orsolya, Eszter és Benjámin, köszönjük ezt a kavalkádot, mi nagyon drukkolunk nektek!
