Jelenetek egy házasságból, SZFE, Üllői út 16/A, 2026. március 7., 19:00

Játsszák: Beale Emma, Csikós Máté, közreműködik: Bangó Ernest, Horváth Gábriel, Kepics Mihály, Seres Alexandra, Szabó Flóra, Tabajdi Anna, Ingmar Bergman azonos című műve alapján írta: Beale Emma, Csikós Máté és Kerekes Áron, hangtervező: Jeney Márton, rendező: Kerekes Áron

„Valahogy megszerettem ezt a két embert, míg velük foglalkoztam. Eléggé ellentmondásosak lettek, néha félénkek, gyerekesek, néha egészen felnőttek. Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre.”

Írja Ingmar Bergman a Jelenetek egy házasságból előszavában. És ez a karakterekhez fűződő viszony alapvetően Kerekes Áron bábrendező-hallgató prózai rendezői munkáját is jellemzi. Az írócsapat, a két főszereplő és a rendező saját magukra szabták Bergman filmkönyvét. Az 1973-ban készült minisorozat, valamint az abból összevágott mozifilm a maga korában világsiker lett: olyan generációs tükör, amelyben a mi szüleink korosztálya egyszerre szorongva és felszabadulva ismert magára. Az előadás a húszas éveik végén járók párkapcsolati dilemmáit járja körül, nem a negyvenesekét, mint a forrásmű vagy a 2021-es remake. Így hiába a szerkezeti egyezések, a motívumok beépítése vagy akár a mondatszintű megfelelések: nem rekonstrukciót kapunk, hanem egy teljesen önazonos, az alkotók saját korosztályának problémáira reflektáló előadást. És ettől válik Kerekes Áron rendezése bármely korosztály számára átélhetővé, elevenné, saját világába behúzó produkcióvá.

Az Üllői úti magánlakás két helyisége szolgál a játék teréül, amely valójában egy természetfilm-forgatás helyszíne. A rutinos AI-használók számára rögtön feltűnik, hogy a narrátor fogalmazása egy mesterséges intelligencia stílusú szöveg. Talán az AI épp ezen az emberpáron próbálja megtanulni az emberi párkapcsolatok működését, valószínűleg inkább kevesebb, mint több sikerrel, hiszen hamar kiderül, hogy ők sem értik önmagukat, és teljességgel kiszolgáltatottak saját, illetve egymás érzelmi hullámzásának. Ez a hullámzás a kapcsolat létrejöttének idején még szinkronban lehetett, de mire a közönség megérkezik a történetbe, már szétcsúszott; borítékolható, hogy az interferencia hamarosan szétzúzza az idillt.

A másik párt, akivel Emma és Máté videócsetel, szintén Beale Emma és Csikós Máté alakítják, egy kivetítő segítségével. Ahogy Bergmannál is, itt is ez a rövid bevezető jelenet vetíti előre a kapcsolati pokol kialakulását, a tükrözéssel még inkább ráerősítve erre az érzetre. Gyors egymásutánban, mégis teljesen logikusan követik egymást a krízisek a végső elválásig. Nagyon szép, ahogyan Máté eltávolodását a térhasználat is kifejezi. A hálószobában még csak az összezártság irritációja érezhető, Emma reggeli nyűglődése és Máté fokozódó ingerültsége még vicces, akár áthidalható is lehetne. Az esti randin azonban már áthidalhatatlanul közéjük ékelődik a hosszú ebédlőasztal és a csend. Az elválás brutális. Máté szánalmas részegsége és Emma anyáskodó reakciója fájdalmasan megalázó mindkettejük számára. Szép megoldás ezután visszahozni azt a telefonbeszélgetést, amelyet Emma terapeutaként, a randira készülés mámorában, szinte oda sem figyelve folytatott egy páciensével. Hiába szakmabeli, ez nem biztosít számára nagyobb rálátást a saját kapcsolatára, és a kapcsolat elgyászolását sem teszi könnyebbé.

Picit zökken számunkra az előadás, amikor Máté és Emma különválasztja a nézőket férfiakra és nőkre, és két külön helyszínen valamiféle nyitást próbál kialakítani az előadásban. A külső, szenvtelen megfigyelői szerep, amelyet az előadás az elején ránk osztott, nem engedi meg az interakciót; valójában a színészek és a rendezés sem tudnak mit kezdeni azzal, ha a nézők valóban komolyan veszik az invitálást a tanácsadásra. Ezt a részt vagy ki kell dolgozni, vagy teljesen el kell hagyni; mi az utóbbira voksolnánk, maradjon meg ebben a jelenetben is a negyedik fal.

A zárlat viszont páratlanul szép és izgalmasan nyitott. Hogy az utolsó találkozás egyáltalán létrejön-e, vagy úgy történik-e minden, ahogyan láttuk, esetleg mindez már csak Emma vágyálma, azt mindenki döntse el maga. Az viszont, hogy Kerekes Áron az utolsó kép kedvéért képes volt mozgósítani Bangó Ernestet, Horváth Gábrielt, Kepics Mihályt, Seres Alexandrát, Szabó Flórát és Tabajdi Annát, nagyon megható és reménykeltő. Ha a párkapcsolatokban botladoznak is, ha önzőek vagy túlságosan önfeladók is, úgy tűnik, a baráti és szakmai kapcsolatokban nagylelkűek: tudnak időt, figyelmet és megértést ajándékozni egymásnak.

Beale Emma és Csikós Máté játéka abszolút hiteles és egymásra hangolt, pedig Kerekes Áron nem könnyű feladat elé állította őket. Kevés a támpont arra nézve, kik is ők, amikor nem egymással vannak. Ez érdekes elmozdulás Bergmanhoz képest, akinél a szülői minta, a sorskönyv erősen meghatározza a két ember életstratégiáját, és valójában ez vezet a kapcsolat széteséséhez. Mintha ennek a generációnak már ez sem adatna meg. Ami egyfelől üdvözlendő: sok felesleges harc megúszható így, másfelől viszont teljesen egyedül kellene kitalálniuk, mitől működhetne jól az együttélés. Az igazi bravúr azonban az, hogy Máté önző gyerekessége, valamint Emma túlkontrolláltsága és a gondoskodásban való feloldódása hihető és átélhető marad, nem fordul át önmaga paródiájába. Nagyon érdekes és elgondolkodtató előadás született; fiatal felnőtteknek különösen ajánljuk, jó beszélgetések kiindulópontja lehet.

♥

Kedves Emma, Máté, Ernest, Gábriel, Mihály, Alexandra, Flóra, Anna, Márton és Áron, köszönjük, hogy beengedtetek minket a világotokba!