Bíró Zsombor Aurél: Könnyű nekem a föld, Orlai Produkció, Szkéné Színház, Budapesti Tavaszi Fesztivál, 2026. május 18., 19:00

Játsszák: Katona Péter Dániel, Pataki Ferenc, Péterfy Bori, Bíró Panna Dominika, Márfi Márk, Gellért Dorottya, díszlet: Darvay Botond, jelmez: Kovács Andrea, dramaturg: Vörös Róbert, producer: Orlai Tibor, a rendező munkatársa: KisKádi Judit, rendező: Máté Gábor

Nem könnyű nekünk azzal a „szegény gazdagok” közeggel és problematikával menni, ahová Biró Zsombor Aurél legújabb darabja a Könnyű nekem a föld helyezi a történéseket. Gyakorlatilag név szerint fel lehetne sorolni azokat, akiket egyáltalán érinthet a problémakör, amit a darab tematizál. Nem lenne ez baj, ha bármilyen szinten kapcsolódási pontokat nyújtana számunkra a szöveg vagy a rendezés.

Sajnos azonban nem teszi. A figurák és a szituációk annyira klisések, előre bejósolhatók, hogy a dráma nem egyénítődik, a karakterek karikatúraszerűek maradnak. Az apa (Pataki Ferenc) maga a patás ördög: nem elég, hogy rasszista, homofób, de még fideszes oligarcha is, aki családtagjait is felhasználva szorgalmasan csapolja az állami forrásokat, zsarolja a szomszédait és a saját fiát is, sőt az utolsó jelenetekben már a fizikai agresszió sem áll tőle távol. Akkor lehetne csak visszataszítóbb, ha élő kisnyulakat boncolna a színpadon. Az anya (Péterfy Bori) természetesen elhanyagolt feleség, kiszámíthatóan egy kis alkoholizmussal felturbózva. Láss csodát, az alibi barátnőként használt jó barát (Bíró Panna Dominika) éppen terhes. A Márfi Márk játszotta nagy szerelem legyen orosz, hogy apa rázúdíthassa minden sérelmét, nemcsak 1956, hanem még Trianon miatt is. A nővér (Gellért Dorottya) szociális munkás, mindezt természetesen apa pénzéből finanszírozva; hiába próbálná edukálni szüleit, ha elfogadja az apja által nyújtott életmódot, nagyon könnyű lerázni az érveit. Ebben a nagyon túltolt viszonyrendszerben kellene a fiúnak, Katona Péter Dániel karakterének, érvényesen dűlőre jutnia önmagával, a családjával, a szerelmével. Nem csoda, hogy ez nem sikerül. Máté Gábor rendezése egyre inkább unalomba fulladó szitkom, tét nélküli, álproblémákat felvető előadás. Még különösebb időnyomás sincs a szereplőkön, hogy némi valódi fenyegetettséget érezzünk, amely kikényszeríti a döntést a fiúból.

Próbafotók: Éder Vera

Mivel az apa-fiú kapcsolat nincs rendesen kibontva (ami írói hiba, csak néhány korai közös história felidézése bőven megtenné), nemigen értjük, miért ennyire egzaltált Csongor. Mi akadályozza meg abban, hogy megteremtse magának, apu pénzeszsákjától függetlenül, azt az egzisztenciát, amire vágyik? Nehéz ehhez a lépéshez támogatóbb közeget elképzelni, mint a titkot tíz éve őrző nővért, a bármire hajlandó jó barátot, a szinte azonnal az elfogadásig jutó anyát és a megtalált szerelmet, mindezt ráadásul egy olyan közegben, Dániában, ahol a támogatók értékrendje a norma. Ehhez a túlerőhöz képest az apa szinte semmit sem tud felmutatni, sokkal jobban meg kellett volna ágyazni az apa túlhatalmának a fiú felett, hogy a dilemma akár egyetlen másodpercig is hihetővé váljon.

Próbafotók: Éder Vera

Nem pontosan értjük, milyen démonokkal küzd Bíró Zsombor Aurél, de a Szkéné nézőközönségét tekintve biztosan árnyékra vetődik. Hol vannak azok az agresszor boomerek, akik a darab állítása szerint tönkretették az országot, ahogy az Bíró Panna Dominika szenvedélyes, de teljesen fals monológjában elhangzik? Miért azonosítja a darab az idősebb generációkat azokkal a merev, változni nem képes karakterekkel, a szülőkkel, amikor a budapesti, színházszerető középkorú és idősebb réteg egyáltalán nem mutatja ezeket a magatartásformákat? Kik ellen szól, őket megszólítja-e, és kikkel vállal szolidaritást a dráma? Miért állítja be egy mai tizennyolc éves diák szüleit olyan világfelfogásúnak, amilyenek valójában legfeljebb a nagyszüleik lehettek? Az idő telik, és még mindig a ma nyolcvanévesek generációjának merevsége ellen ágál a színházművészet. De a fiatalok sem jönnek ki ebből jól. Az áldozati szerepben bemutatott ifjúság valóban ennyire magatehetetlen? Tényleg nem tudnak, és nem is akarnak semmit tenni a mai huszonévesek azok ellen a hatalmasságok ellen, akik egy sosem volt kor művi konzervativizmusát erőltetik magukra? Kik is váltották le az uram-bátyám világot, a téeszelnökbe oltott vármegyei főszolgabírók vállalkozó rokonainak hatalmaskodását? A tizen- és huszonéves fiatalok, valamint a negyven-ötvenes szüleik, vállvetve. Pont azokat a korosztályokat ugrasztja egymásnak a szerző, akik a valóságban együtt söpörték el a Kisgömböc hibrid rezsimet. Rendkívül mesterkéltnek, színházmérnökösködésnek érezzük ennek az ellentétnek a kiélezését. A generációk viszonya szerintünk ennél jóval komplexebb.

Szomorú látni, hogy ennyi nagyszerű színészt ilyen eljátszhatatlan feladat elé állítanak. Bár a lendületes felütés és a sziporkázó poénok felkeltik az érdeklődést, ez nagyon hamar kifullad. Az sem tesz jót a figyelem fenntartásának, hogy a történéseket egyszerre kellene magyarul, angolul, oroszul és dánul közvetíteni. Valójában a patetikus címet sem tudjuk dekódolni, az is csak újabb blöffnek tűnik a többi között. Nem igazán volt jó élmény ez az este, talán majd legközelebb.