Nem rejthető el a hegyen épült város, Csapda Kollekció, MU Színház, 2026. április 18., 19:00

Játsszák: Burián András, Ferenczi Dóri, Gyáfrás István, Horváth Panna, Kocsonya Zsófi, Takács Olivér, zene: Gerner Koppány, látvány: Darvay Botond, produkciós vezetés: Magnum Production

A Csapda kollekció a Mastercard Alkotótárs – TITÁNium 2025 egyik nyertes csapataként alkotta meg a Nem rejthető el a hegyen épült város című produkcióját, amelyben nemcsak arra volt lehetőségük, hogy a MU Színházban bemutassák az előadást, hanem arra is, hogy olyan mentorálásban részesüljenek, amelyet maguk választottak. A hat színész, nem meghazudtolva FreeSZFE-s hátterét, Kárpáti Pétert, valamint Kárpáti improvizációs módszerének jó ismerőjét és elemzőjét, Zsigó Annát választotta. A demokratikus alkotói folyamat mellett elkötelezett csapat furcsa csavarként éppen egy anarchoszindikalista közösség konfliktusait és rossz döntéseinek következményeit ábrázolja. A Csapda kollekció előadásának színlapja mágikus realista thrillerként határozza meg az alkotás műfaját; ebben az az érdekes, hogy a cselekmény lassan a politikai utópiából családtörténetté, a családtörténetből pedig démonológiai esettanulmánnyá válik.

Az eladás adatlapja a jegy.hu oldalán.

A csapat a hosszúimprovizációs módszer és a demokratikus működés mellett tette le a voksát (ebből mi magunk is láttunk bemutatót Kárpáti Péter drámakötetének a Selinunte Kiadó által szervezett egyik bemutatóján), mindazonáltal a nézőt, minket egyáltalán nem érdekel, és nem is tudunk mit kezdeni azzal, hogy egy előadás hogyan készül. A néző számára mindegy, hogy egy dráma teljes fegyverzetben pattan ki az író fejéből, vagy kollaborációban, sziporka-szilánkokból forr össze tündöklő egésszé. Ami számunkra az alkotói folyamatból felfogható, az az, hogy a végén a bemutatott karakterek hihetőek-e, illetve szerethetőek-e abban az értelemben, hogy aggódunk értük, drukkolunk nekik, vagy sajnálattal elutasítjuk a döntéseiket, és megrójuk őket. Ebből a szempontból a színdarabot nagyon jól sikerült összerakni, mert ahány alak csak bemutatkozik a színpadon, a feltoluló emlékeiket megismerve átélhetjük a fájdalmaikat és az örömeiket, együtt tudunk velük érezni, ott vagyunk velük a konfliktusaikban, vonzódásaikban, küzdelmeikben.

Ferenczi Dóri, Takács Olivér, Horváth Panna, Burián András (fotó:Ottlik Emese)

A hegy tetején tündöklő város delejesen vonzó kép, és akármennyire is a demokrata Jézus találmánya ez a metafora, olyan autoriter elhajlóknak jut eszébe sokszor, mint Ronald Reagan, aki búcsúbeszédében is idézte. Takács Olivér Inforádiónak adott válasza szerint is a központi probléma a darabban az, hogy a valamilyen módon hatalomhoz jutó emberek hogyan viszonyulnak a rájuk bízott közösséghez. A három cselekményszálban, amelyet láthatunk, sejtelmes és megfejtendő ködként ereszkedik le valami fojtogató, de nem evilági hatalom, amely uralja azokat az embereket, akik ebbe a körbe kerültek. Egy fals közösségirányítási kerettől, a múltnak az emberekre nehezedő súlyán át a démoni hatásig terjed ez a leuraló erő. Nyilván az elején a néző kissé tarthatott attól, hogy itt most egy népnevelő előadást fog látni, de a csapat gondoskodott arról, hogy ez véletlenül se következzen be.

Kocsonya Zsófi, Takács Olivér (fotó: Ottlik Emese)

A kis anarchoszindikalista kör jelenetei megidézhetik azoknak a szorongását, akik olyan közösségben tevékenykednek, ahol erős szabályokkal pányvázzák ki a kommunikációt abból a célból, hogy elkerüljék a destruktív vita- és véleményhelyzeteket. Ennek hátulütője azonban az, hogy a konfliktusok nem igazán lesznek kibeszélve, az egymásra erőltetett szeretet- és chillcunamik pedig nemcsak elfedik a természetes ellentéteket, hanem kifejezetten teret adnak az ellenvélemények elhallgattatásának. Nem beszélve arról, hogy ha valakiben a szexuális vágy nagyobb az átlagosnál, akkor számára az ilyen ölelkezős kibékülések olyanok, mint amikor egy macska elé odateszik a tejfölös bödönt, amelybe aztán vad éhséggel csobban bele. És bár racionálisnak tűnhet egy ilyen körben is felvetni a közös gyerekvállalás lehetőségét, ha valami, akkor a gyerekvállalás nagyon nem olyan kérdés, amelynek közösségi döntés tárgyává kellene válnia. Az előadás ezen a ponton fordul igazán abszurdba, és nem is keressük rossz helyen a bonyodalom forrását, lévén a történet a közösségben megfogant démonfiú köré épül. És valóban, az a bizonyos macska nem késlekedik beleugrani a tejfölös bödönbe.

Burián András, Gyáfrás István, Ferenczi Dóri, Takács Olivér (fotó:Ottlik Emese)

Az improvizációkból szőtt dramaturgia következő képe már egy párt mutat be számunkra (Kocsonya Zsófi, Takács Olivér), akik a szekta felbomlása utáni időben próbálnak felnőtt, felelős életet élni, bár ez nagyon nehezen sikerül nekik. Saci pont ugyanúgy próbálja a mindennapok ódiumait vállalni, és Máté ugyanúgy szerencsés potyautas a megélhetési közösségben, ahogy ezekhez hasonló alakok korábban is voltak. A múlt béklyói még kötik őket, a szerepek, amelyekbe beugrottak a csoport ideje alatt, még rajtuk vannak. A párt nemcsak a falakban ólálkodó, képzelt vagy valódi szellem látogatja meg, hanem a szekta egy másik tagja (Ferenczi Dóri) is, aki végül teherbe esett a közös gyermekvállalási döntés eredményeképpen. Luca kétségbeesett, segítségért jön, és könyörög nekik, hogy a korábbi szektatagok vegyenek részt a gyerek felnevelésében. A kérést ők körmönfont okoskodással, a közösség korábbi normáinak kiforgatásával visszautasítják, ami kifejezetten szívfacsargató jelenete az előadásnak. A bemutatón a nézők között egy, az erőszakmentes kommunikációt is tanító szakembert is észrevettünk, aki a jelenet alatt teljes megrökönyödéssel nézte az eseményeket. Valóban ördögi dolog a jó szándékú szabályrendszert ilyen módon fegyverként használni. Különösen jó választás Burián Andrást több jelenetben rezonőrként szerepeltetni, tétova tanúként, aki akarja is játszani a csoport szabályait, és rá is csodálkozik a döntések furcsaságaira, ezzel a néző megelőlegezett bizalmát és a játékban való részvételi szándékát is kifejezve.

Gyáfrás István (fotó: Ottlik Emese)

Ez a produkció minden közösségi törekvése mellett azért egyvalakinek a hatalmas performansza. Gyáfrás István szuggesztív játéka, a karakter kiváló belső felépítéséből fakadó sajátos gesztusai és viselkedése láttán úgy érezzük, hogy végre megérkeztünk a Hegyen épült város néző számára mindenképpen emlékezetes univerzumába. Igi, a csoport által kitermelt fiú megjelenése bennünk egy olyan pók képét idézi fel, amely arra termett, hogy a finom lélektani szálakból szőtt kapcsolatokat mesterien manipulálja. Igi alakja megmutatja, mit termel ki egy olyan közösség, amely önmagát ugyan gyógyító alternatívaként képzeli el, de nem tud mit kezdeni saját erőszakjelenségeivel. A fiú táncol, játszani akar, közösségi játékokat idéz vissza, hiszen ezek jelentették számára az egyetlen ismert szociális rendet. De ezek a játékok már nem ártatlanok: rituálévá, kényszerré, idézéssé válnak. Igi már nem „furcsa fiú”, hanem médium, akin keresztül visszatér mindaz, amit a fiatal felnőttek elhallgattak, rosszul szerettek, vagy politikai szándékokkal borítottak be. A házban lezajló misztikus horror, illetve thriller egy másik, szintén idei remek színházi élményünket idézi föl bennünk: Ódor Gergő rendezését, a Rosemary gyermekét.

Horváth Panna, Gyáfrás István (fotó: Ottlik Emese)

Különösen izgalmas, ahogy az előadást átszövi Madonna Like a Prayer című száma, amelynek kiválasztása az alkotók részéről nem is volt minden vita fölött álló döntés. A zene, és különösen a dalszöveg szoros olvasata szerkezeti anyagként működik az előadás számára. Sorai megelevenednek a színpadon, a zene pedig nem meglepő módon a liturgikus performansz háttereként is visszatér, miközben a vallási, vagy inkább politikai extázis, a szexualitás, a bűn és a megváltás ezúttal már egyértelműen egymásra csúszik (hangért felel: Gerner Koppány). Itt jegyezzük meg, hogy az egyik Lámpás már nagyon várná, ha valamelyik társulat színpadra vinné a Lőtávolban (1986) című filmet, amelynek hangkulisszája szintén egy Madonna-szám, a Live to Tell. A tánc és a démoni, rituális tevékenységek mindannak a felgyülemlett transzcendens tehernek a valóságba való becsatornázásaként működnek, amit a közösség kicsi, de kártékony életében kitermelt. A kék-vörös fényben elhelyezett, tüskés fejű, maszkszerű alak (Horváth Panna) egyszerre idéz gyerekkori rémálmot, toxikus szektavezetőt és atavisztikus sámánt. A fekete térben elhelyezett csónak hol realista tárgy, hol szektaszimbólum. A színpad gyakran üresnek, hidegnek, feszítően nagynak tűnik az emberek körül: mintha nem belaknák, hanem elszenvednék a teret. A vörös és kék fények váltása a politikai parabolát érzéki, szinte horrorisztikus atmoszférába tolja (látvány: Darvay Botond).

A remek, Nem rejthető el a hegyen épült város című alkotás mindenképpen az évad egyik legemlékezetesebb produkciója: egyszerre intellektuális és érzelmi kaland, krimi és borzongató utazás, amely behúzza a nézőt. Rá is fér az évadra az ilyen kiváló alkotás, mert idén nem volt annyira erős a felhozatal. Nagyon örülnénk, ha a következő évadban is műsorra kerülne a Csapda kollekció előadása, elég valószínű, hogy újráznánk, és talán addigra a társulat is annyit tanulhatna a saját alkotásából, hogy nem érdemes megszavaztatni, a kritikus rendelkezésére bocsátják-e a szövegkönyvet, annak ugyanis nem a fiókban, hanem a kritikus asztalán a helye, hogy pontosabb, szofisztikáltabb véleményt tudjon mondani az alkotásról.

♥

Kedves András, Dóri, István, Panna, Zsófi, Olivér, Koppány és Botond, köszönjük ezt az emlékezetes és elgondolkodtató előadást!