Hogy szólna mindenkihez? – Szakmai nap a családi színház lehetőségeiről és kihívásairól, InSite Drama, Jurányi Ház, 2026. szeptember 21., 10:00

A Jurányi Házban meghirdetett szakmai nap apropója egy két éve futó nemzetközi kutatás, amelyben magyar részről az InSite Drama vesz részt. A családi színház fogalmáról és lehetőségeiről ír, olasz és horvát kollégákkal dolgoznak együtt. Az együttműködésnek mára kézzelfogható eredménye született: elkészült egy eszköztár, egyfajta ajánlásgyűjtemény, amely összefoglalja az eddigi tapasztalatokat. Hasznos olvasmány mindazoknak, akik most fognának bele intergenerációs előadások készítésébe, de a műfajban már nagy gyakorlattal rendelkezők számára is. Egy strukturált ötlettár ugyan nem kínálhat megoldást minden problémára, de vezérfonalat adhat azok átgondolásához.

A szakma érdeklődését jól mutatja, hogy több mint nyolcvan szakember gondolta jó ötletnek a Jurányiban tölteni a délelőttöt. Rendezők, szervezők, színházi nevelési szakemberek, intézményvezetők és drámapedagógusok találkoztak egymással, hogy közösen tekintsék át a családi színház magyarországi helyzetét. Örömteli, hogy az SZFE több drámainstruktor–drámajátékos specializációjú osztálya szinte teljes létszámmal képviseltette magát, van tehát utánpótlás. A fiatalok pezsegnek a tudásvágytól és a jobbnál jobb, megvalósításra váró ötletektől, minden segítséget megérdemelnek. A tudásmegosztás mellett így a kapcsolatépítés és a szakmai szocializáció terepévé is válhatott az InSite Drama eseménye.

A kiadvány letölthető innen. A szakaszok előtti idézetek az eszköztárból származnak. 

 A Családi Színház egy olyan közös művészeti élmény, amely kapcsolódást teremt generációk között, és emlékezetes pillanatok megosztásával erősíti a családi kapcsolatokat. Olyan élmény, amit a különböző korosztályú családtagok együtt élvezhetnek, és mind saját, de közösen átélt nézői tapasztalatot szerezhetnek benne.

A délelőttöt Szakács Zsuzsa nyitotta meg a FÜGE képviseletében. Már ekkor elhangzott, hogy a Jurányi a lehető legjobb hely egy ilyen esemény befogadására, hiszen az idei évben az ott bemutatott Ha már lúd... lett a Színikritikusok Céhe szerint a legjobb gyerekelőadás. A Dante Casino produkciója hivatkozási pontként többször is előkerült a szakmai nap során, hiszen a Family Theatre Project kutatásába is ezt vonták be teszteseményként.

Az InSite Drama részéről Bethlenfalvy Ádám ismertette a kutatás módszertanát, a kiadványt és néhány eredményt. Számunkra a legizgalmasabbak azok a megállapítások voltak, amelyeket a kutatók az alkotókkal, kulturális és civil szervezetek képviselőivel, valamint a nézőként részt vevő családok egy-egy tagjával készített interjúk és kérdőívek elemzéséből szűrtek le. Milyen témákra vágynak a családdal érkező nézők? Erős a nosztalgiafaktor, az ismerősség vonzereje. A szülők és nagyszülők szívesen osztják meg saját, meghatározó gyerekkori élményeiket gyerekeikkel, unokáikkal ebben a formában is. Ez valójában a kulturális áthagyományozás fontos terepévé teszi a családi színházat. Legutóbb mi is nagyra értékeltük a MáSzínház Jó éjszakát, Samu! című előadásába beépített Weöres Sándor- és Tamkó Sirató Károly-verseket, amelyeket első saját kazettánkon hallgattunk végtelenítve majd fél évszázaddal ezelőtt. A családok szívesen néznek családi konfliktusokról, felnőtté válásról, életfordulókról szóló történeteket, ezek mindig jó vitaindítók lehetnek. A legfontosabb kritérium, hogy az előadás ne legyen didaktikus.

A későbbi kerekasztal-beszélgetésekben a résztvevők több szempontból is körüljárták a színházi tér kérdését. Ez különösen fontos a kisebb gyerekekkel érkezők számára. A felnőttek szívesen fogadnak minden segítséget a színházlátogatás előkészítéséhez és feldolgozásához is. Ezzel még sok dolguk lenne a színházaknak. Nagyon fontos lenne a nézőkutatás, akár más területekről – szociológia, pszichológia, neveléstudomány, marketingstratégia – bevont szakemberekkel, de már az is sokat segít, ha a színházi alkotók szóba állnak a közönségükkel.

Fotó: Darab Zsuzsa

Herczog Noémit arra kérték föl a szervezők, hogy egy provokatív, akár a kutatás alapvetéseit is megkérdőjelező bevezetőt tartson. Kicsit nehéz volt követni a míves szöveg gondolatmenetét a felolvasás során, reméljük, hogy mihamarabb hozzáférhető lesz írásban is, mert nagyon izgalmas megállapítások hangzottak el. A szerző főleg a kánon kérdését járta körül. A fehér, hetero, középosztálybeli férfi mint alapértelmezett ember mellé a felnőtt jelzőt is nyugodtan hozzátehetjük. A csecsemő- vagy gyerekkorú néző ebben az értelmezésben éppúgy az alapértelmezéstől való marginális eltérés, mint egy társadalmi vagy etnikai kisebbségi csoportból érkező befogadó. Pedig nem kellene feltalálni a spanyolviaszt: a gyerekkort mint önálló életszakaszt feltaláló XIX. század előtt a színház intergenerációs élmény volt, a vásári játék, a commedia dell'arte nem ismert életkori határokat, mindenkihez tudott szólni. Szülőként érdekes élmény az is, ha hagyjuk, hogy a gyerek tanítsa a szülőt látni, érzékelni, befogadni. Így lehet a színház valóban közös esztétikai élmény, közös öröm.

Fotó: Darab Zsuzsa

A KÖZÖS TÖRTÉNET - A GYEREKEK FELFEDEZIK A CSODÁJÁT, A FELNŐTTEK PEDIG AZ IGAZSÁGÁT.

Az első kerekasztal-beszélgetés résztvevői színházi alkotók voltak, az eszmecserét Hajós Zsuzsa moderálta, flottul tartva az időkeretet és mindenki számára biztosítva a megszólalás lehetőségét. Visszatérő olvasóink tudják, hogy nem ez a legkedvesebb formánk, ebből az alapállásból mondjuk, hogy mindkét kerekasztal-beszélgetés magasan a műfaj legjobbjai között szerepel nálunk, még ha a forma saját árnyékát nem is tudja átugrani.

Fábián Péter, Pass Andrea, Vidovszky György és Cseri Hanna először a családi színház definícióját próbálták körüljárni. Kialakult egy kisebb vita arról, mennyire lehet, illetve legyen vizuálisan gyönyörködtető egy családi színházi előadás. Hol húzódik a határ a képeskönyvjelleg és a képzeletstimuláló stilizálás között? Pass Andrea szerint a legegyszerűbb eszközök működnek a legjobban, ezek állnak a legközelebb a gyermeki képzelethez, és teszik az előadás után reprodukálhatóvá, továbbjátszhatóvá a történetet. Cseri Hanna szerint viszont az esztétikai nevelés is fontos feladata a színháznak, egy-egy vizuálisan kimunkált színpadkép vagy jelmez képzőművészeti alkotásként is értelmezhető. Mi ugyan nagyon szeretjük a minél egyszerűbb eszközökkel megvalósított előadásokat, hiszen rengeteg kreatív energiát szabadít fel mind az alkotóban, mind a befogadóban, hogy a legabsztraktabb formákba kell belelátnia a karaktereket, ki kell találnia, majd meg kell fejtenie az előadás sajátos kódrendszerét, ennek ellenére pont Cseri Hanna munkahelye, a Budapest Bábszínház mutatja meg, hogy valójában nincs ellentmondás. A lenyűgöző látvány nem feltétlenül megy a képzeletstimuláció – Vidovszky György remek megfogalmazása – rovására. A Hamupipőke árnyjátékai már önmagukban értelmezési feladatot rónak a nézőre, a Péntek úr csodálatos barátai térszervezése pedig megfejtésre váró jelrendszer az előadáson belül. A legjobb példa a teljesen absztrakt, nonverbális Ponttól pontig, ahol geometriai alakzatok mesélik el a történetet, a megvalósítás azonban nagyszabású: vetített elemekkel, háromdimenziós alakzatokkal, sőt robotlabdákkal dolgozik.

Gondolatébresztő volt számunkra Fábián Péter felvetése arról, hogy a családi színház azért tud működni, azért képes a négyéves kortól akár az emberi élet végső határáig megszólítani a nézőket, mert felnőttként magunkban hordozzuk korábbi létállapotainkat. Így – ha az előadás valóban komolyan veszi a témáját – ezek az egykori tapasztalatok, krízisek előhívhatók, a kapcsolódás pedig könnyedén megtörténik.

Kifejezetten meghökkentő volt számunkra, mennyire nem tudtak rezonálni az alkotók arra a kérdésre, hogy mit kapjon még a néző az előadáson túl. Attól tartanak, hogy lerombolják az előadás hatását, elvész valamiféle varázs, amelyet alkotó és befogadó távolsága teremt. Rázósabb témáknál megengedőbbek: van, amikor felelőtlenségnek érzik feldolgozó foglalkozás nélkül elengedni a nézőket. Pedig – ahogy ez nézői felvetésként elhangzott – az előadás utáni állapot olyan szenzitív periódus, amelyet érdemes kihasználni. Sokkal intenzívebb, maradandóbb és személyesebb lesz az élmény, ha valami még történik utána. Ez természetesen pluszterhet ró a játszókra és alkotókra, de bőségesen megtérül. Aki volt már valaha a Stúdió K gyerekelőadásain, pontosan tudja, hogy Spilák Lajos hangszerbemutatói ezeknek az alkalmaknak a fénypontjai. A mi gyerekeink már felnőttek, homályosan emlékeznek csak a Madárház vagy a Szamár a torony tetején előadásaira, de az, hogy a szünetben vagy az előadás után kipróbálhatták a hangszereket és beszélgethettek a művésszel, még mindig eleven és varázslatos emlék. Az előadás utáni bábsimogatók, közös rajzolások, a szék alá rejtett üzenetek valójában nagyon egyszerű, mégis hatékony stratégiák arra, hogy a színház valódi közösséget építsen, és visszajáró nézőkre tegyen szert.

Fotó: Darab Zsuzsa

ERŐSÍTSD MEG A CSALÁDOKAT ABBAN, HOGY A SZÍNHÁZ AZ Ő HELYÜK

A második kerekasztal-beszélgetést Gemza Melinda vezette, a meghívottak pedig többnyire intézményvezetők – Ellinger Edina, Rozgonyi-Kulcsár Viktória, Markó Róbert, Szűcs Réka – voltak. A kakukktojás Fekete Anna látványtervező volt, de mivel a beszélgetés legérdekesebb része a színházi térről szólt, kifejezetten örültünk, hogy ő is megosztotta velünk a gondolatait.

Már nagyon régen volt, és akkor egyéni nyűgként éltük meg, de való igaz, hogy kisgyerekkel színházba menni minden szülőnek stresszforrás. Az ember fülén is babakocsi vagy kismotor lóg, az elindulás nem volt zökkenőmentes, hogyan kötöm le előadás előtt még húsz percig, hogy ne kapja szét az előcsarnokot, nem fog-e sírógörcsöt kapni a sötéttől – és sorolhatnánk. A színházak szerencsére teljesen tisztában vannak ezzel, és próbálják minél inkább megkönnyíteni a szülők dolgát. A játéksarkok, rajzolófalak, dekorációk az előadás előtti várakozásban segítenek, a gyerek és a felnőtt számára egyaránt egyértelmű kommunikáció pedig az eligazodást, a mosdó vagy a pelenkázó megtalálását könnyíti meg. A Budapest Bábszínházban gyerekeknek szóló előadás esetén soha nincs teljes sötét, a zseniálisan kialakított székek pedig abban is segítenek, hogy mindenki jól lásson. Nagyon fontos szempont mindenki számára, hogy felnőtt és gyerek úgy töltsön együtt minőségi időt, hogy ez mindkettejüknek örömforrássá váljon. Kérdés, hogyan lehet egyensúlyozni a gyerek igényeinek kielégítése és a színházi etikett megtanítása között.

A szülőknek és pedagógusoknak mintha lenne egy nagyon naiv, vágyvezérelt gyerekképük, amely gyakran köszönőviszonyban sincs a valósággal. Jellemző a túlféltés, sokan aggódnak a tabutémákat felvető előadások miatt. Tapasztalataink szerint ezek a félelmek legtöbbször alaptalanok. A gyerekek és fiatalok általában képesek arra, hogy éppen annyit értsenek meg és vigyenek magukkal egy előadásból, amennyire szükségük van. A színházak azonban nagyon helyesen fontosnak tartják, hogy reagáljanak ezekre az aggodalmakra. Sokszor készül már olyan segédanyag, amely megkönnyíti a szülők számára az előadás utáni beszélgetések elindítását. Sok helyen dolgozik drámapedagógus vagy drámainstruktor is, akár állandó státuszban, akár egy-egy produkcióhoz meghívott külső segítőként. Úgy tűnik, minden nehézség ellenére a családi színház területén jó irányba mennek a dolgok.

Fotó: Darab Zsuzsa

ISMERD A KÖZÖNSÉGEDET, ISMERD AZ AKADÁLYAIKAT

Ezután három workshop közül lehetett választani. Pass Andrea a Mit tud Hollywood? című foglalkozására a dramaturgiai kérdések iránt érdeklődőket várta. A résztvevők sikerfilmek elemzésén keresztül vizsgálták, milyen egy jól felépített történet, amely az amerikai családi mozi mintájára családi színházként is működhet. A Halasi Dánielhez csatlakozó csapat visszatért a definíciós kérdésekhez, és közösen próbált megalkotni egy manifesztót, amely alapvetésként szolgálhatna.

Mi Varsányi Péter témáját választottuk, így az ebben a szekcióban folyó munkáról tudunk részletesebben beszámolni. Kommunikációs stratégiákról, nézők és alkotók viszonyáról, az egymásra találás lehetőségeiről és nehézségeiről beszélgettünk igen innovatív formában. A csoporttagok, akik többnyire évtizedek óta foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, a workshop végeztével azt mondták, hogy még soha nem tudták ennyire a maga teljességében átlátni az egész folyamatot. Varsányi Péter ugyanis megalkotott egy koordinátarendszert, amelynek egyik tengelyén az idő szerepelt – az alkotói folyamat kezdetétől az előadás utáni szakaszig –, a másikon pedig a nézővel való párbeszéd egyre inkább kétoldalú formái kaptak helyet. Ebben a rendszerben kellett különböző színű cetliken elhelyezni olyan tevékenységeket, amelyeket már végzünk, amelyeket szeretnénk kipróbálni, illetve amelyeket ugyan szívesen bevezetnénk, de valamiért tartunk is tőlük.

Nagyon izgalmas eredménye lett ennek az – abszolút nem reprezentatív – minikutatásnak, hogy milyen sok ponton találkoztak az alkotói szándékok és a nézői elvárások. A kapcsolat legmagasabb szintjén, ahol az alkotó bizonyos döntéseket átenged a befogadóknak, csak úgy hemzsegtek a cédulák. A nézők vágyták az interakciót, a részvételiséget – nyilván nem véletlenül jöttek el erre az alkalomra sem –, míg az alkotók szívesen adnak át döntési jogköröket akár az előadás alatt is. Ez például a Kerekasztal Színházi Nevelési Társulat specialitása, amely egészen virtuóz módon hagyja, hogy az aktuális előadás menet közben alakuljon.

Fontos lenne felismerni, hogy az előadások egész életciklusuk alatt változnak. A kritikák, nézői visszajelzések, az egyes közönségekre gyakorolt hatás mind-mind visszahatnak a produkcióra. A színházi nevelési előadások esetében ez evidensen és beépített módon történik, de a hagyományosabb formákban is van, vagy kellene lennie ilyen visszacsatolásnak. Hatalmas igény mutatkozik a nézők jobb megismerésére, akár megfigyelésük, akár célzott megkérdezésük útján. Nagyon helyes az a felismerés, hogy ehhez érdemes lenne szakértőket is bevonni. Már egy kérdőív megalkotása, pláne az elemzése is speciális szaktudást igényel.

Nagyon keveset tudtunk kezdeni a jegyvásárlás és az előadás közötti idősávval. Ennek az időszaknak a tartalommal való feltöltéséhez olyan közönségszervezőkre, marketing- és reklámszakemberekre lenne szükség, akiket a kisebb formációk biztosan nem tudnak megfizetni. Azok pedig, akik ezekben a csapatokban elvállalják ezeket a feladatokat, rendkívül túlterheltek, így erre az időszakra már nem marad kapacitásuk kommunikálni.

Fotó: Ritter Márta

A napot a workshopokról szóló beszámolók zárták. Mi sem mutatja jobban, mennyire hiánypótló volt ez a találkozás – amiért nem lehetünk elég hálásak az InSite Dramának és a Jurányi Háznak –, mint hogy fölmerült: kövesse néhány kisebb, célzott esemény, a nap során összegyűlt anyagok pedig kerüljenek föl egy közösen szerkeszthető felületre. Mi is nagyon reméljük, hogy lesz folytatás, rengeteget tanultunk, és közben remekül éreztük magunkat.

Fotó: Darab Zsuzsa

♥

Kedves Szervezők, nagyon köszönjük a lehetőséget, legyenek még ilyen alkalmak!