2019. jan 31.

Kritikusdíj 40 – Csákányi, Nánay

írta: Két Lámpás
Kritikusdíj 40 – Csákányi, Nánay

Kritikusdíj 40 – Beszélgetés Csákányi Eszterrel és Nánay Istvánnal, Színházi Kritikusok Céhe, Három Holló, 2019. január 29., 17:00

51053049_10157056406298556_3744727125765128192_o.jpg

Nagyon érdekes beszélgetésen vettünk részt kedden a Három Hollóban. A színházi kritikusok, először a Színházművészeti Szövetség egy szakosztályába tömörülve, majd ma már a Színházi Kritikusok Céhének tagjaiként negyven éve nyújtják át évente egyszer a kiválasztott művészeknek a kritikusdíjat. A kerek évforduló kapcsán rendezett beszélgetéssorozat első alkalmaként Csákányi Esztert és Nánay Istvánt kérdezték a kezdetekről, a fogadtatásról, a kritikusok és a színészek viszonyáról az est házigazdái, Turbuly Lilla és Kovács Natália. A továbbiakban beszámolunk a délután néhány momentumáról a teljesség igénye nélkül.

Az esemény fb oldala, ahol még sok érdekességről lehet olvasni.

Az első, az 1979/80-as évad egy díjazója és egy díjazottja ültek az asztalnál, ezért igazán megtisztelve éreztük magunkat, hogy közvetlenül az érintettek élményeit hallgathattuk meg. Nánay István kritikus összekötötte a díj életre hívását az idén 50 éves Színház folyóirat körül kialakult művészetkritikusi holdudvarral, és hangsúlyozta, hogy a kiválasztásban nagy szerepet játszott, hogy ráirányítsák a figyelmet a kor fősodorbeli színházi előadásaitól eltérő produkciókra. Az akkori szokásostól eltérő előadások felemelése és az autonóm szerkesztőségi, kritikai közeg meg is tette a hatását. Ezzel kapcsolatban Nánay István, nagy örömünkre, felidézte a második kritikusdíj elmaradásának esetét, amely a ma számára is kemény tanulságokkal szolgál. Akkoriban a díjazottak névsorát a Művelődési Minisztérium illetékes osztályával láttamoztatni kellett, ami akkor, amikor 1981-ben Kornis Mihály Halleluja c. drámája, mint a legjobb magyar dráma, került terítékre, túl nagy falatnak bizonyult. A minisztérium javaslata az volt, hogy most ezt a kategóriát ne osszák ki, amire a kritikusok válasza az egyöntetű elutasítás lett. Aztán azt javasolták az illetékesek, hogy adják át a díjat, de ne tudósítson róla a sajtó. Ezt a felvetést is visszautasította a kritikusi szakma, aminek végül az lett a következménye, hogy abban az évben egy kritikusdíjat sem adtak át. (Ma, előadásra várva világosított fel minket Sándor L. István, hogy a történet megtalálható a Katona és kora – A kezdetek c. kötetben, ami a Selinunte Kiadónál jelent meg. Egy kis zanza ebből a történetből itt olvasható.) A tanulságot felesleges is levonnunk: ha odafigyel egy szakma, akkor a szalámitaktikázás nem jár sikerrel, jó időben az egységes kiállás üzenet értékű és történelmi jelentőségű lehet a társadalom és az utókor számára. Tisztelet a hatalommal szembehelyezkedőknek a bátorságukért!

51090826_10157056406518556_8648093611738529792_o.jpg

Nánay István és Csákányi Eszter (fotó: az esemény fb oldala)

A neves színészvendég a kritikusokhoz és a kritikusdíjhoz kapcsolódó viszonyáról beszélt. A legjobb epizódalakítás kategóriájában elsőként Csákányi Esztert tüntették ki a kritikusok. Itt érdemes megjegyezni, hogy ha felmegyünk a népszerű internetes enciklopédiára, akkor a színésznő díjai és elismerései között egyetlen kritikusdíjat sem sorolnak fel. Pedig, ahogy Csákányi Eszter mondta, neki nagyon fontos megerősítés volt, hogy a Nemzeti Stúdiójából és nem a színi főiskoláról kikerülve magasra értékeli a munkáját a kritikus szakma. És valóban, hatszor kapott valamilyen kategóriában ettől a grémiumtól elismerést, és egyszer, 2011-ben ő vezette a díjátadót is. A visszajelzést olyan fontosnak tartotta, hogy javasolta a kritikusoknak, hogy ne csak a kiválasztott legyen megnevezve évente, hanem azok a jelöltek is, akik közül a díjat végül odaítélik. Ez a három nomináltból való kiválasztás a nomináltaknak is elismerést jelent. Csákányi Eszter egy példán, a Molnár Gál Péter kritikáihoz való viszonyulása segítségével illusztrálta, hogy milyen lehet a színész és a kritikus viszonya.

Röviden szó volt még arról, hogy miben változott a kritika a 40 év alatt. Nánay István felhívta a figyelmet arra, hogy ha elolvassuk a díjakról szóló cikkek bevezetőjét, akkor jó képet kapunk a korról és benne a színház szerepéről. Míg a 80-as években a napilapok kritikáit sokak olvasták, a 90-es évek közepére nem csak a kritikának, de magának a színháznak is meg kellett találnia a közönségét. A romló anyagi körülmények és a drasztikus társadalmi változások a színházba járási és kritikaolvasási szokásokban is megnyilvánultak. Nánay István erősen hiányolta a mai kritikaírási formák közül az elemző kritikát, de erre bővebben az idő rövidsége miatt már nem volt idő kitérni. Csákányi Eszter arra hívta fel a figyelmet, hogy rossz az a szokás, hogy a kritikusok csak a bemutatóra mennek el. Ennek persze sok oka van, és az egyik, hogy a színház maga is a bemutatóra hívja a kritikusokat. Megemlítette, hogy vannak olyan produkciók, amik a legjobb arcukat csak a sokadik előadásra érik el, de arra is rámutatott, hogy ez társulatfüggő: vannak, ahol már a bemutatóra tökéletesen kész a munka.

51499945_10157056406528556_5730537192447541248_o.jpg

Turbuly Lilla és Nánay István (fotó: az esemény fb oldala)

Nagyon vidám színfolt volt, amikor Eszter azt hozta szóba, hogy vajon milyen szemmel nézi a kritikus az előadásokat vagy tud-e egyáltalán nem kritikus szemmel nézni előadást. Azért jutott ez eszébe, mert ő filmet, színházi produkciót csak szakmai szemmel tud figyelni. Nánay István szerint ő maga csak egyféleképpen tud színházat nézni, és bár mindig arra vágyik a néző, hogy kápráztassák el, de világos, hogy ez nem tud mindig megtörténni. (Aznap este volt a tatabányai Macbeth budapesti bemutatója, minket például elkápráztatott Szikszai Rémusz rendezése, reméljük Nánay Istvánt is.) Turbuly Lilla viszont hozzátette, hogy ő bizony könnyebben tudja átadni magát a színjátéknak, ha tudja, hogy nem kell kritikát írnia belőle. Nánay István egy másik megjegyzésével viszont sokan egyetérthetünk. A neves kritikus szerint a színház fölfogható drogként. Ha az ember hozzászokik, hogy szinte minden nap néz színházi előadást, akkor erről a trippről már nem igazán tud magától lejönni. Márpedig a kritikust valami ilyen szenvedélybetegként érdemes elképzelni.

A gondolatébresztő beszélgetés alatt sok minden jutott eszünkbe, ebből néhányra térnénk ki. Az epizódalakítás szakkifejezésről asszociáltunk az epizódszínész fogalomra. Mi úgy látjuk, hogy ez a mai színházban teljesen kiüresedett kategória (persze epizódok vannak, de nem hisszük, hogy lennének epizódszínészek). A mai struktúrában mindenki játszik mindenhol. Példaként említenénk Figeczky Bencét, akinek az Iván, a rettenetben epizódalakításai vannak, de Pass Andrea És jöttek a jószándékú emberekjében főszerepet játszik. Most akkor melyik énje az igazi? Ő egy epizódszínész vagy sem? De tovább mennénk! Egy kisebb társulatban koncepcionálisan vagy kényszerűségből sok az előadásokban a szereptöbbszörözés. Ez nem is egy új dolog, WS társulatában is kevés színész játszott sok szerepet. Vajon Nagypál Gábor a Szürke galambban Molnár nyomozóként főszerepet vagy Jasaként mellékszereplőt játszik? Még az epizódszerep fogalma is felbomlani látszik egy ilyen előadás során. Persze van az a kor és struktúra, amiben az epizódalakításnak vagy az epizódszínész kategóriájának van értelme, de nagyon úgy fest, hogy végérvényesen magunk mögött hagytuk ezt a kort.

A másik érdekesség Csákányi Eszter megjegyzése arra vonatkozóan, hogy vajon hanyadik előadást érdemes megnézni (kritikusként vagy másként). Nos, a művésznő a Pintér Béla Társulatot említette, hogy ott már a bemutatóra is kész a produkció, de máshol mondjuk csak a tizedik előadásra érik be a játék. Szerintünk a dolog még ennél is többrétűbb. A Forte társulat alkotásai egészen biztosan a bemutatóra készen vannak, mert azok a minuciózusan megtervezett mozgások nem tudnának létrejönni, ha a színészek nem az egyik tizedmásodpercről a másikra tudják a dolgukat. De vannak rendezők, akik menet közben változtatnak kisebb vagy nagyobb mértékben az előadásokon. Jeles András a Stúdió K-ban futó Nóra (Babaház) előadásban olyan változtatásokat eszközölt, ami teljesen átformálta az alapvető karakterekről megtapasztalt élményünket. Fekete Ádám a Reggeli dinoszauruszokkal c. produkcióját pedig folyamatosan, kis mértékben változtatgatja. Ezekben az esetekben kifejezetten érdemes újrázni, és ezt mi meg is szoktuk tenni, egy-egy előadást többször is megnézünk. Hogy még egyet említsünk, Rába Roland alaposan megvágta a Leonce és Lénát a bemutatót követően, sőt mi egy olyan előadást láttunk másodjára, amiben a minisztert éppen ő játszotta. A vitaszínházas és színházi nevelési előadások pedig kifejezetten olyanok, amelyek minden nap az adott közönségtől függenek. Más közönség előtt teljesen máshogy sül el a Felnőttkorunk '89 vagy a k2-s Antigoné.

Kedves szervezők és vendégek, nagyon jól éreztük magunkat ezen a délutánon és reméljük még sok ilyen kiváló beszélgetésen vehetünk részt!

Szólj hozzá

Színházi Kritikusok Céhe Három Holló