2021. júl 25.

Három nővér

írta: Két Lámpás
Három nővér

Csehov: Három nővér, Soltis Lajos Színház, Szentendrei Teátrum, 2021. július 22., 19:30

3nover.jpg

Játsszák: Barna Lilla, Ténai Petra, Boznánszky Anna, Hajba Beatrix, Bruckner Roland, Vasvári Csaba, Ivák Bence, Piller Ádám, Boda Tibor, Nagy Gábor, Károly Bálint, Szacsvai István, Tóth Ákos, Nagyabonyi Emese, Pesti Arnold. Muzsikusok: Gregorich Zsófia, Gregorich Domonkos, rendezőasszisztens: Szigeti Bálint, zeneszerző: Gregorich Bálint, Gregorich Domonkos, Gregorich Zsófia, sound designer: Gregorich Bálint, látványtervező: Bajkó Blanka, szcenikus: Marton Miklós, Gregorich Ferenc, koreográfus: Ténai Petra, fényterv: Sardar Tagirovsky, videó: Nagy Bianka, technikus: Benkő Tamás, produkciós vezető: Nagy Zsuzsi, Vokó Péter, plakát: Krizbai Gergely „Krizbo”, dramaturg: Sardar Tagirovsky, Szigeti Bálint, Tóth Ákos, Szacsvai István, Nagy Bianka. Rendezte: Sardar Tagirovsky.  

Szerencsére Szentendre közel van Budapesthez, így most volt lehetőségünk – nekünk, kis hatókörű színházba járóknak is – megtekinteni az előadást, amit már legalább egy éve várunk. Meg végre megismerkedtünk Sardar Tagirovsky munkájával, ami legalább is kötelező kör a kritikusoknak. Hát, Sardar Tagirovsky költői színháza nagyon nem jött be nekünk. Mi struktúrában, szövegben, feltárható koncepcióban utazunk (kivéve, amikor nem). Ez viszont egyáltalán nem vesz el abból az örömből, hogy a Soltis Lajos Színház színészeit és kedvelt vendégművészeket láthattuk, és élvezhettünk kiváló munkájukat. Ami nagyon zavaró számunkra, hogy a Három nővérről sok újat nem tudtunk meg, sőt! És őszintén szólva nem tudunk napirendre térni a produktum felett.

Az előadás adatlapja a Soltis Lajos Színház oldalán.

Nehéz írni a Három nővérről, mert nagy falat. Persze felfejthető a szerzői szándék, de  – nem meglepő módon – az, amit az alkalmazott irodalomtudományi kritikus tud róla mondani teljesen szembemegy azzal, amit képeskönyvként láttatva találunk benne, márpedig az irodalomkritikai hagyományhoz Tagirovsky rendezése egyáltalán nem kapcsolódik. Ami kapcsolódik, az a színészek játéka, akik a nehezített pályán, a rendező kesze-kusza gondolatai ellenére, a gyakorlatban edződve, illetve a néhai SzFE kiváló képzésén felnövekedve, maradéktalan hitelességgel tudták hozni a csehovi karaktereket.

harom_9.png

Boda Tibor (Kuligin), Ténai Petra (Mása), Boznánszky Anna (Irina) (Soltis youtube)

Csehov darabja előkép az abszurd drámához. Az, hogy az emlékezetes paródiában (Márkus László, Körmendi János, Haumann Péter) szinte semmilyen változtatást nem kellett a szövegen eszközölni, azt mutatja, hogy ez simán belefér a kelet-európai abszurd drámai hagyományba. Nem elvesz, hanem hozzáad a drámához az, hogy ez a kiválóan sikerült paródia kísérti az előadásokat, hiszen nem lehet nevetés nélkül végigülni az "Amikor ma felkeltem, megmosakodtam." vagy a "Mása, ne fütyölj!" mondatokat. Millióknak van hozzá viszonya, és többeket érdekel ez a darab, mint ahány aktív színházba járó van Magyarországon. Míg a nézők nosztalgiája a középiskolai élményeknek vagy a szilveszteri tévéműsornak köszönheti a létét, a rendező nosztalgiája abból táplálkozik, hogy nyekk nélkül bedől a szereplők reflektív monológjainak. Pontosan ugyan úgy, ahogy azt a Lila ákác esetén szokták tenni, amelyben Szép Ernő úgy játszik az olvasó figyelmével, mint macska az egérrel. Az elvarázsoló, elbódító, nyári szerelmes-romantikus Lila ákác-képnek vajmi kevés köze van a regény szorosan vett tartalmához.

harom_1.png

Boznánszky Anna (Irina), Barna Lilla (Olga), Ténai Petra (Mása), Szacsvai István (Fedotyik) (Soltis youtube)

Miről is szól voltaképpen a Három nővér? Bizonyára mindenkinek megvan a nyári diáktábor emléke, amikor nap-nap-után ugyanabban a kínos társaságban kell léteznünk, ugyanazokat a beszélgetéseket folytatjuk le, ugyanazok idegesítenek vagy ugyanazok nyűgöznek le minket, és a helyzetből egészen addig nem menekülhetünk, amíg apu értünk nem jön, hogy hazavigyen. Hát, kb. ez lenne az alaptörténet, csak felnőtt emberekkel és egy picit több súllyal. A téridő egy adott pontjába zártság lényeges, bár ez csak a szeplők szemszögéből nézve van így, a néző érzékeli az idő múlását és a tér szűkülését. A felvonások úgy vannak felépítve, hogy bár évek telnek el közöttük, egyetlen nap négy napszaka forog le a szereplőkkel – jóllehet mivel a karakterek nagy része tagadja a világ változását, ez a nap ismétlődik az idők végezetéig. Sardar Tagirovsky jól érzékeli ezt a redundanciát, a színművet legalább egyszer szinte teljes egészében színre viszi, egyes részleteit pedig többször is megismétli. Így lesz a két óra terjedelmű darabból három és fél órás előadás. Miközben a nővérek és rajongóik kínos gonddal nem engedik telni az időt, a valóság mégis betüremkedik az életükbe, amit Csehov zseniálisan a helyek szűkülésével érzékeltet. Amíg az első felvonás a szöveg szerint még két egybenyitott tágas hallban zajlik, addig az utolsóban már a kertbe szorulnak ki a nővérek. Becket, ha teszik, és akkor meg is érkeztünk az abszurdhoz.

219730010_853021902293026_4139115732968872005_n.jpg

Vasvári Csaba (Versinyin), Boda Tibor (Kuligin) (Fotó: Juhász Éva/ Szentendrei Teátrum)

Mindez a finom csehovi játék a hellyel és az idővel Tagirovskynál teljesen elvész. A helyeknek gyakorlatilag semmi koncepciója, a történéseket pedig apró darabokra cincálja szét, és összekeveri mint a kártyát. A változtatás lehetne jó ötlet, ha egy a csehovinál erősebb koncepciót szolgálna, de itt semmi ilyesmit nem tapasztalhatunk. A nagy ötlet, hogy a történéseket Fedotyik (Szacsvai István) és Rode (Tóth Ákos) filmszalagra veszik, és most, 2021-ben ezeknek az összekeveredett szalagoknak a tartalmát nézzük érdekes ugyan, de, hogy ennek mi értelme van, azt nem látjuk. Amúgy tényleg szép, hogy Irina az ajándékszamovárban valójában egy filmszalagot is kap, mondhatni, ez az igazi ajándék. Vagy hogy a színpaddal szemben függ egy stilizált sirály. Az előadás tele van ilyen szép motívumokkal, csak a kérdés, hogy azon kívül, hogy ezek nagyon szép ötletek milyen célt szolgálnak. Ha már ott van, akkor miért nem sül el a díszletsirály? Ami nem kérdés, hogy a Gregorichok zenéje kiváló választás volt, hiszen a szereplők valóban áriáznak, és valóban eléneklik ugyanazt a mondókát többször is.

221103422_929616870964610_7979443446553182946_n.jpg

Vasvári Csaba (Versinyin), Nagyabonyi Emese (Anfisza) (Fotó: Juhász Éva/ Szentendrei Teátrum)

A színészi munkában mindenképpen gyönyörködhetünk. Például világos, hogy Vasvári Csaba az előadás győztese. Ha ennyire erős rendezői beavatkozás mellett lehet azt mondani, hogy az "ő Versinyinje," akkor az biztos, hogy ez az ütegparancsnok egy igazán jól sikerült és vonzó karaktert lett. Az alezredes szellemes és meglepően aktív. Még a darab vége felé is (ha lehet ilyet mondani egy végtelen hurokba zárt előadásnál) megbocsátható a viselkedése, és kicsit sem szánalmas, inkább viccesen önironikus. Nagyon nem egyszerű eljátszani Szoljonijt. Piller Ádám egyszerre volt irritálóan kellemetlen, nevetséges, de rettenetesen félelmetes is. A százados karaktere folyamatosan tartogatott meglepetéseket. Bár tudtuk mi fog történni, de nem tudtuk hogyan mutatja majd ezt be nekünk Ádám. Kuligin ebben a produkcióban egyáltalán nem öltötte fel a hagyományos "szarvasmarha" alakját. Boda Tibor nem egy korlátolt, üres figura, csak egy olyan, akinek egyszerűen nem sikerült a házassága. Természetesen Kuliginnak így is vannak zavaró modorosságai, szakállas elméletei az emberekről, de mindenkinek van itt saját, elég egyszerű megoldóképlete a világhoz. Boda Tibor férje bájosan zavart és sajnálatraméltóan elesett, de nem taszító és nem utálatos alak. Jó volt látnunk Bruckner Rolandot (Andrejt) végre nem bohócszerepben, hanem valami tragikusabban. Hajba Beatrix pedig kifejezetten utálatos Natasa volt.

221692072_351680786336196_7417577729274298909_n.jpg

Ivák Bence (Tuzenbach), Piller Ádám (Szoljonij), Nagy Gábor (Csebutikin) (Fotó: Juhász Éva/ Szentendrei Teátrum)

Visszatérve a rendezői koncepció – vagy annak hiánya – kritikájához, az egyik legszembetűnőbb szerepválasztási hiba Tuzenbach Ivák Bencére osztása. Vagy legalább is az, ahogy ezt a karaktert Tagirovsky választása láttatja. Természetesen Ivák Bence is kiválóan eljátssza a szerepét, de teljesen összezavarja a nézőt azzal, hogy mind küllemében, mind szellemességével vagy eleganciájával egy kifejezetten vonzó Tuzenbachot látunk a színpadon. Komikumra is ad okot, hogy a szövegben negatív jelzőkkel említik, és ezen a Soltis színház rajongótábora nagyon nevet. Ám sokkal rosszabb, hogy ezt a Tuzenbachot nagyon-nagyon sajnáljuk. Pedig nem kéne. Csehov minuciózus jellemszabása ugyanis ennek eredményeként egyszerűen nincs betartva. Se a színlapnak nem felel meg, aki a nővéreket mesebeli királylányoknak állítja be, Tuzenbach pedig a szőke herceg lenne(?), se Csehov pozicionálása nem érvényesül erre a karakterre vonatkozóan.

harom_6.png

Barna Lilla (Olga), Hajba Beatrix (Natasa) (fotó: Soltis youtube)

Egy helyütt olvashatjuk Sardar Tragirovskytól, hogy a nővérek jószívűek. Boznánszky Anna tényleg jól hozza ezt a karaktert, de ha egyetlen réteggel is mélyebbre nézünk az alakításában, látjuk, hogy nemcsak mulasztással, de szándékosan, szinte összeesküvésszerűen is a halálba küldi a bárót. Ez messze nem jószívűség. Lehet Mását (Ténai Petra) nem evilági elvarázsolt tűndérlénynek gondolni, de Csehovnál a funkciója nem a letűnt aranykor egy teremtménye, mint mondjuk Bombadil Toma, hanem egy a valóságot torz tükörben látó manó. Csehov jó illuzionista módjára használja ellenünk a "szerelem" jelenségét. A szerelemhez, a szerelemről való beszédhez mi, nézők valami lírai csodát társítunk. Ezzel szemben Mása csak egy fantomba szerelmes, amikor Versenyint választja. Ez nem szerelem, csak a boldogtalan házasságban élő hasonszőrű személy iránt táplált sorstársi empátia. Versinyinnek megadatik, hogy elhagyhatja ezt a porfészket, és él is ezzel. Mása viszont magára marad a szerencsétlenségben. Pusztán ennyi van teátrális összeomlása mélyén. Olga (Barna Lilla) a legtehetségesebb az önhazugsághoz való ragaszkodásban. Nem vét lépést, tartja magát az álomvilág törvényeihez. Ez a tézis pedig, hogy tévedés, hogy ebben a városban kell élniük. Miközben világos, hogy ha egy tábornokot ideküldenek és ittfelejtenek, akkor valami nagyon komoly bizalomvesztés húzódhat meg a háttérben. A nővérek – és értelemszerűen rajongóik – ezt nem hajlandók maguknak beismerni. Lilla játéka ennek az Olgának szintén csodásan megfelel. A legmeghatóbb jelenet, amikor Olga Natasával szemben (Hajba Beatrix) kiáll Anfisza (Nagyabonyi Emese) mellett. De ne feledjük! Ez is azon csehovi csalétek, amire a múltba révedő ember szívesen rákap. A három nővér egész életében olyan emberekkel szolgáltatta ki magát, akik náluk negyven évvel idősebbek és még akkor is ez zajlik, amikor azok már alig bírnak járni. (Itt adózunk tisztelettel Nagyabonyi Emesének: kemény munka lehetett három órán keresztül vinkliben állni.) 

harom_2.png

Középen Bruckner Roland (Soltis youtube)

Ezzel elérkeztünk a legérthetetlenebb rendezői ötlethez. Tagirovsky láthatóvá tesz mindent, ami láthatatlan. Felfed mindent, amit Csehov csak sejtetni akar. Olyan a produkció, mint egy jó, bár szubjektív irodalomóra, amelyben a tanár elmagyarázza, hogy milyen motívumra kell figyelni, mi van a háttérben, mi történik a színfalak mögött. A probléma, hogy egy előadás nem irodalomóra, és a drámák nem azért készültek, hogy irodalomórák tárgyai legyenek. Pláne nem tanmeseóráké. Tagirovsky szájunkba rág, megismétel, kiemel, okoskodik, magyaráz. Egy picit se engedi a nézőt, hogy ő maga legyen okos. Azzal viszont, hogy mindent explicitté tesz, teljesen megöli a Három nővért. A darab képeskönyvvé, fantasy fanzinná válik. Való igaz, hogy az előadást velünk együtt néző 12 éves zseblámpás a sok ismétlés és hangsúlyozás miatt végre megértette Mása, Olga és Irina történetét, de vajon mit mond el egy rendezésről az, hogy egy általános iskolás szintjén van elmesélve a drámairodalom egyik legfurfangosabban összerakott színműve.

Egyáltalán nem értettük, és teljesen zavarba hozott minket az előadás azzal, hogy ritmikusan megszólított minket, nézőket. Kik vagyunk mi ebben a játékban? Milyen szerepet osztott ránk a rendező? Nagyon sokszor felszólítottak minket: "Repüljetek, repüljetek!" Miért? Mi lennénk azok, akiknek sikerülhet kitörnünk a Három nővér (rém)álomvilágából? És, ha mi nem ebben élünk? Vagy egyek lennénk a teljesen egyforma százezerből, akiket Andrej ostoroz? Mert ő is minket szólít meg, és próbál belerángatni a saját mocsarába, ellentétben az előbb említett repüljetek felszólítással. Koldus vándorénekesek vagyunk, hogy nekünk is jut a zenészeknek dobált bonbonokból? Sok olyan előadáson vettünk már részt, ahol bevonódtunk a cselekménybe, de mindig világosan értettük, kik vagyunk mi, és mit akar tőlünk a rendező. A Szkénés Kohlhaasban döntenünk kellett esküdtszékként Kohlhaas mellett vagy ellen, nevünket kellett adnunk érte. Nem kellemes helyzet, de nagyon mélyre megy, elgondolkodtat kiállásról, önbíráskodásról, önmagunk vállalásáról. Voltunk már kollaboráns előkelőségek Cenci gróf estélyén (k2 Színház), és komolyan elgondolkodtunk, hogy szabad-e nekünk a rémségekhez asszisztálnunk. De itt nagyon nem találtuk a helyünket, ezért minden próbálkozás ellenére sem tudtunk bevonódni.

Furdalt azonban a kíváncsiság minket, hogy ha már nekünk nem jött át, mire megy ki a játék, akkor talán a rendező mit mondott a riportokban erről? Az egyik értelmezése szerint ez a három nővér csodálatos világának rekonstrukciója és Fedotyik és Rode kulcsfigurák, mert ők fotografálják a letűnt és szeretett kort. Ezzel nem is lenne baj, ha lenne bármi értelme, de vállaltan kimerül egy aranykor utáni vágyakozásban. Ahogy C. S. Lewis fogalmazott: "ez akkor történt, amikor még mindenkinek voltak szolgái". Igen, mindenkinek... A másik értelmezése szerint ez Andrej tragédiájáról szól, akit a Natasa típusú lányok megnyomorítanak. Éppen fordítva! Csehov a világot visszájára fordítva, éppen a három nővér valóságtagadó nézőpontján keresztül láttatja. Natasa azért gonosz, mert ő egy valóságos figura, és ezzel szembe megy a nővérek álomvilágával. Igaz ugyan, hogy ennek a drámának minden szereplője egy korabeli Besenyő Pista bácsi-féle abszurd démon, így Natasa is. A valóságban gyökereznek a szerepek, de nem valóságosak, hanem archetipikusak. Ezek a karakterek nem léteznek és nem léteztek sosem. Élővé számunkra azért válnak, mert Csehov zsenialitása képes velünk ezt elhitetni.   

 Kedves alkotók, köszönjük a munkátokat!

 

PS: Ajánljuk mindenki figyelmébe Morcsányi Géza hamarost kijövő új fordítását, melyet a Magvető Kiadó fog kiadni. 

2673729_3.jpg

Szólj hozzá

Szentendrei Teátrum Soltis Lajos Színház