Komáromy Bese: szememfénye, Trafó House, 2025. január 28., 20:00

Játssza: Pataki Ferenc, Pigler Emília, látvány: Sorosi Eszter, zene: Pásztor Csilla, Axeev, mozgás koordinátor: Téri Gáspár, dramaturg konzulens: Selmeczi Bea, produkciós vezető: Osváth Gábor, rendezőasszisztens: Fitos Réka, rendező: Komáromy Bese

A Trafó Ház legutóbbi bemutatója, Komáromy Bese szememfénye című darabja több szempontból is eredeti, friss ötleteket injektál a jelen színházművészetébe. Egy generációk ütközésére épülő előadás, amiben az idősebb fél nem tolószékből meséli az életét és nem bezzegezik. Egy pszicho-krimi, amiben nem egyértelműen beazonosítható, ki tettes és ki áldozat. Egy férfi-nő erőszakról szóló mű, amiben nincsenek leosztott, sztereotip szerepek. Az előadás nagyon erősen igényli, hogy kövessük a logikai fonalat, de közben van egy erős érzelmi töltete is, lévén egyfajta thriller. Ritkán látni ilyen pontosan és magas minőségben kivitelezett rendezői és színészi munkát.

Az előadás adatlapja a Trafó oldalán.

Aki ismeri Komáromy Bese munkáit, az sejtheti, hogy a szememfénye egy nagyon sűrű dráma lesz, kevés szöveggel, nagyon sok talánnyal, de jó talányokkal, amik megfejthetők az előadás során. Péter (Pataki Ferenc) készülődése a szobában egy nagyon kis költségvetésű, de annál emlékezetesebb magyar film hatását kelti. A díszletet (Sorosi Eszter) érdemes végigpásztázni, minden játszani fog, a kötél, a teló, a távirányító, ja, és az asztal is. Pataki Ferenc testbeszédéből egy egész sereg pszichopata gyilkos kacsint ki felénk. A színlap szerint fény és hanghatások, erőszak ábrázolása fogja borzolni az idegeinket, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a megnyerő külsejű, ám introvertált és a részletekre minuciózusan figyelő férfi karakter valami baljós aurát sugároz számunkra. A nyilvánvalóan egy prostituált szerepébe bújó Lina nevű karakter (Pigler Emília) megjelenésével a színpadkép teljes, a színészek készen állnak, a függöny az agyunkban felgördül és kezdetét veszi a macska-egér játék, amit Komáromy Bese játszik a képzeteinkkel, sztereotípiáinkkal, elvárásainkkal. Itt nekünk nem osztottak Jolly Jokert.

A nézők ezen a ponton egészen biztosan beárazzák a szituációt. Ha az előadás után lenne beszélgetés az alkotókkal, bizonyára előjönnének ezek a szándéktulajdonítások. Lennének az anyatigrisek, akik Linát minden cselekedete alól felmentenék, mondván, hogy ő a nő, ő az elnyomott szereplő. De ott lennének azok a férfiak is, akik gondolatban oldalba böknék a haverjukat, hogy "na látod? erről beszélt Alexander Grace a youtube-on, ilyenek a nők". Megint mások, akik már elvesztették a fonalat és csak a látványra figyelnének, előjönnének azzal, hogy nem értik, hogy ez a jóvágású illedelmes úr és az a szép barna kislány miért bántja egymást, miért kell ez a sok vér. 

Pataki Ferenc (fotó: Éder Veronika)

Az első párbeszéd, az expozíció, ami Péter és Lina között zajlik a darabon belül önmagában is egy figyelemreméltó szakasz. A valóságosság erejével ható és okos, sokat sejtető és elgondolkodtató. Itt két olyan ember akaszkodik össze, cukkolja egymás és riposztolnak, akik ezerszer végiggondolták ezt az estét, és mégsem az lett, amire számítottak. A két színész játékából csodálatosan rajzolódik ki az az ismert szituáció, amikor a fejünkben unásig lejátszott szcenáriók helyett a valóság írja a forgatókönyvet. Pigler Emília Linájának vonásai kifejezetten erőteljesek, viselkedése határozott, már-már fölényeskedő, voltaképpen egyáltalán nem kurvás, van benne valami zavaró. Pataki Ferenc Pétere pedig, mint egy nyeklő-nyakló plüssállat csusszan ki Lina értelmezési köréből, amit egy ilyen helyzetben a sztereotip férfi viselkedés jelentene, és nem lehet tetten érni, hogy mi lenne a terv, amit tartogat számunkra.

Igazi jóféle színházi megoldásként az előadás úgy csapódik bele a Point of no Returnbe, hogy mi nézők csak a szereplők viselkedéséből tudjuk, hogy itt valami nagyon félelmetes feltételezés válik valósággá. Lina rémült állatkává, Péter hidegvérű végrehajtóvá alakul át. Ügyesen félrevezetve ezzel a nézőt, de közben elérkeztetve arra a feszültségi szintre, ahol tudjuk, most már életek múlhatnak egy-egy reakción. Mint a kisgyermekek ülünk, akik nem értik miért veszekednek a felnőttek, de nagyon félünk. A gyors és pontos, meg persze nagyon félelmetes mozgások Téri Gáspár mozgáskoordinátor munkáját dicsérik. Régen volt már olyan, hogy erőszakot nem stilizáltan, hanem direktben láthattunk. El is szoktunk tőle. Minden szokott folyni manapság vér helyett a színpadokon, csak művér nem. Az is ritkán adódik az olyan színháznézőkkel, mint mi, akik heti négyszer járunk színházban, hogy azt kell magunkban motyognunk: ez nem történik meg, ez csak színház, ezt csak eljátsszák. Úgy tűnik Komáromy Bese jól becsülte meg a centilitereket, pont annyi került Pataki Ferenc arcára, amit még elhiszünk.

Pigler Emi (fotó: SzFE)

Túltéve magunkat az erőszak látványán, már csak saját érdekünkben is, nem tehetünk mást, elkezdünk gondolkodni a karakterek céljain, eddigi utalásain, félmondatain. Ha végiggondoljuk a történteket, a tetőpont után nem csak a dráma, de közben mi is megérkezhetünk a megoldáshoz. Az előadás ilyen szempontból nézőbarát, a magyarázatokat, megfejtési kulcsokat önmaga tartalmazza. Hát, legfeljebb meg kell nézni még egyszer, de már miért is ne? Miután leszámoltunk minden rossz megoldással, vagyis ráébredünk, hogy ez az előadás nem a nők elleni erőszakról szól, nem is a gyerekek elleniről, de a nők gonosz manipuláló technikáit és a társadalmi elidegenedést, mint megoldást is elvethetjük, akkor ami marad az, hogy ez a két ember úgy találta meg egymást, mint zsák a foltját.

Nem vagyunk a szpoilerhiszti dédelgetői, de ha valaki úgy érzi, hogy tartalmi részleteket nem akar olvasni, az ezt a bekezdést ugorja át! Péter – nem titkoljuk, azért eléggé egy véglény –, olyan gyenge társas szkillekkel rendelkezik, annyira érzelmileg szegénylegény, hogy saját lányának születését és azt, hogy a gyerekek cukik és ragaszkodnak szüleikhez, teljesen félreérti, rosszul dolgozza fel. Monomániáját, a gyerekét szerelmeként értelmezi és ebbe a kognitív disszonanciába rokkan bele. Lina épp ellenkezőleg, apa nélkül nőtt fel és a teljes életéhez ez az élmény hiányzik a legjobban. Jóformán kisgyerekkora óta dédelgeti magában a dühöt, amelynek forrása, hogy azt képzeli, az apja szándékosan meghalt, hogy neki kárt okozzon. A gyermektől és jövetelétől való félelem, amúgy is egy nagyon komoly társas paranoia a mai nyugaton, ahol az első gyerek vállalásának ideje messze kitolódott, vagy egyszerűen meg se valósul. Tény, hogy nagy felelősség és komoly érzelmi munka a gyerekvállalás, és ez egy apokalipszis felé rohanó világban könnyen válhat egyfajta Abyss-á a mai ember számára. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem kell őrületbe és halálba vagy iszonyatos veszélyekbe sodorniuk magunkat, ha egymásra találunk békében, közösen véget vethetünk lelki gyötrődéseinknek. Ez lett Péter és Lina fura terápiájának eredménye is. Vagy nem. Értelmezés kérdése. Az elemző munka sosem spórolható meg a néző részéről.

Komáromy Bese (fotó: Óbudai Társaskör)

Nagyon jó látni, hogy a színház eszközeiben, formáiban, sőt minőségében meg tud újulni. Nem lehet minden hónapban olyan projektet életre hívni, ami az év előadása címet kiérdemelheti. Sőt, vannak kifejezetten ínséges idők is, ami a minőséget illeti. Az viszont egészen biztos, hogy a szememfénye kimagaslóan jó színvonalú produkció. Egy elképesztően igényesen megtervezett, pontosan kivitelezett, és érzelmileg és intellektuálisan is a nézőt megdolgozó előadás. 

♥

Kedves Ferenc, Emília, Eszter, Csilla, Axeev, Gáspár, Bea, Gábor, Réka és Bese, köszönjük ezt az izgalmas, elgondolkodtató és felkavaró előadást!