Henrik Ibsen: Peer Gynt, Stúdió K, 2017. június 9. 19:00

Játsszák: Nagypál Gábor, Homonnai Katalin, Horkay Barnabás, Kurta Niké, Lovas Dániel, Meszléry Judit, Nyakó Júlia, Pallagi Melitta, Sipos György, Spilák Lajos.
Fordította: Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa. Dramaturg: Garai Judit. Zene: Kákonyi Árpád. Kórus: Faust Fiúkórus, Incze Zsóka vezetésével. Fény: Eőry Zoltán. Jelmez- és díszlettervező: Fekete Anna, Kálmán Eszter. Rendezőasszisztens: Tóth Réka Ágnes. Rendező: Hegymegi Máté.

(plakát: Jorge Gamboa)

Legalább két jelentékeny oka van annak, hogy azt mondták a hangjaink, hogy ezt a darabot mindenképpen meg kell néznünk. Az egyik a társulat, a másik a rendező.

ELSŐ HANG: A Stúdió K most Ibsen-rollerre szállt: láttátok a Nora – Babaházat; tetszett nektek; ezt is meg kell néznetek!

MÁSODIK HANG: Ugyanezek a színjátszók a Szürke galamb fizikai színházas előadásában brillíroztak; most Hegymegi Máté fizikai színházas rendezővel szövetkeztek; ebből nagy élmény lesz.

És valóban, Hegymegi Mátét már ezen a blogon is dicsértük a Sömmi rendezőjeként, a Szürke galambról és az alakításokról pedig már írtunk nagyon jót.

Vigyázat! A Peer Gyntről van szó. Ez hosszú lesz. :)

Mert mi van, ha nem is színházba való? Vannak generációk, akiknek a Peer Gynt mást jelent, de nekünk elsősorban az 1988-ban forgatott magyar tévéfilm adaptációt Szakácsi Sándorral, Törőcsik Marival, Für Anikóval, Dunaveczky Anikóval. Ebbe a csodálatos mesefilmbe sokszor beleakadhatott az ember abban a világban, amikor még nem a neten lógtunk, hanem (kár is tagadni!) a tévékészülék előtt néztünk meg mindent válogatás nélkül (és milyen jól tettük, műveltebbek lettünk tőle). A film egy-egy karakteres jelenete sokaknak éghetett bele a retinájába, pláne, ha gyerekként látta, ráadásul, úgy, hogy persze nem is olvasta a drámát.

Törőcsik Mari és Szakácsi Sándor, mint Åse anyó és Peer az 1988-as Gaál István által rendezett film egyik első jelenetében.

Hát, mert valóban nem. A Peer Gynt filmvászonra való, annak ellenére, hogy Ibsen 1867-ban írta. A színek sokasága, a monumentális terek, az abszurd jelenetek mind azt kiáltják: készíts minket látványosra. Van azonban egy kis bökkenő. Ibsent életveszélyes, vagy ha úgy tetszik, bukásveszélyes interpretálatlanul megrendezni. Talán ez a Peer Gynt esetén nem annyira szembetűnő, de elég csak a Norára, gondolnunk, hogy lássuk, ha itt szó szerint vesszük Ibsent, akkor merő nyavalygás, siránkozás, értelmetlen és érthetetlen önsorsrontás lesz, ami kikerekedik belőle. Erre jött rá kiválóan a Stúdió K társulata, és adott elő nemrég egy olyan Norát, ami egyfelől kidomborítja, hogy ez a dráma milyen rossz, milyen előadhatatlan, másfelől, hogy mégis mit lehet ezzel a tradicionálisan nagynak tartott művel kezdeni, ha kiváló színházi emberek kezébe kerül.

A Stúdió K társulatának Ibsen: Babaház (Nora) c. előadása. Homonai Katalin, Nyakó Júlia, Tóth Noémi, Lovas Dániel, Spilák Lajos, Lukin Zsuzsanna, Pallagi Melitta (fotó: Schiller Kata).

Fizikai színház, természeti színház. Kitért azonban Hegymegi Máté rendező az előbb említett problémák elől, azzal, hogy egy olyan csodálatos négy és fél órás színházi programot álmodott meg számunkra, amelyben mi, a nézők valóságosan is színről színre követjük Peer Gyntöt a vándorlásában. Ki a színházból, tovább a kőbányai pincerendszerig, keresztül a nyáresti parkon, át a Dreher-villába majd vissza a Ráday utcába. Közben pedig minél távolabbra és mélyebbre ereszkedünk, annál beljebb kerülünk Peer világába. Hegymegi Máté fizikai színházában most mi magunk is átélhetjük a Peert körülvevő fizikai világ színességét és valóságát. A saját bőrünkön érezhetjük a jéghideg és gusztustalan falakat. Saját lábunkon ereszkedhetünk le a félelmetes és sötét tárnákba, a tágas és impozáns föld alatti csarnokokba, nyirkos és vízfolyásokkal szabdalt folyosókba. De ugyanígy a bőrünkön érezhetjük a bársonyos nyáresti levegőt, a párás, buja zöldet, a meleg és száraz otthont. Peer (Nagypál Gábor) vonul előttünk és mi rohanunk utána, követjük mindenhova, mert látni, érezni, érteni akarjuk, hogy mit lát, érez, tud ő maga.

 Pallagi Melitta – Manókirálylány, és Nagypál Gábor – Peer Gynt (fotó: Slezak Zsuzsi)

A tékozló fiú archetípusa – a lányregények dögunalma. Szükségünk van-e csavargó poétákra, léha csábítókra, szabadon kószáló garabonciásokra, tücsökhegedűsökre? Ha Ibsen szövegét faggatjuk, akkor a válasz alighanem az, hogy nincs ilyenekre szükség, legalább is, nem lenne szabad, ilyennek lennie. Van aki jó, aki teszi a dolgát és van, aki rossz és az ellenkezőjét teszi. Aki azonban csak kerülgeti a sorsfeladatait, mintha nem is az övé lenne, és él bele a világba céltalan, az csak hiba lehet, azt újra kell tervezni. Egy ilyen tücsökhegedűst a középpontba állítani, az maga a modernitás, ezért köszönet Ibsennek. De a válasza a mai ember számára elkeserítő. Peer legyen egy III. richárdi velejéig romlott figura vagy egy tiszta életű hegyi kunyhólakó, de azt amit csinál, azt ne csinálja! Ibsen számos ponton felmutatja Peernek, hogy mit kéne tennie, ő ezt még sem akarja meglátni, menekül a sorsa elől, de végül mégis csak hazaér. Az utolsó jelenetben megvilágosodik és ráébred arra, mit rendelt neki a sors.

Solvejg (Kurta Niké) és Peer életre szóló első találkozása (fotó: Slezak Zsuzsi)

Peer a feltörhetetlen dió. Lehet, hogy ez a XIX. század északi emberének felemelő, de a mai embernek maga az agyhalál. A leborult szivar végit! Őszintén, ki akar 80 évet lehúzni egy hegyi kunyhóban, csak mert isten ezt így rendeli? OK, lehetnek ilyenek, de valóban erről szól a mai posztmodern életünk? Ez benne a kihívás? Olyan világos, hogy van egy isteni terv és ehhez kell viszonyulnunk? És ha nem viszonyulunk sehogy, mert nem hiszünk benne, akkor értéktelenek vagyunk? Javíthatatlanul hibás, összeilleszthetetlen, eldobandó darabok? Ibsen a nagy háborúk kora előtt élt. Az ,,állítsátok meg a világot, ki akarok szállni'' rémülete előtt. El sem tudja képzelni, hogy nem csinálni semmit, kivonulni a világból, elhagyni a kényszerpályákat nem az élettől való elfordulás, hanem épp ellenkezőleg, az élet igenlése a strukturálisan romlott világgal szemben. Peer Ibsennél negatív hős. Nem kap felmentést, hacsak akkor nem, amikor élete utolsó percében belátja, hogy mind ez idáig tévelygett. Ennek a nyálas végnek kellene tapsolnunk?

Ha csak annyi lenne ebben a drámában, amit Ibsen ily módon beletett, akkor indokolt lenne a Peer Gyntöt elfelejtenünk. De egyfelől szabad valami jót csinálni vele, másrészt van ott még anyag, ha jól olvassuk vagy jól olvassák nekünk.

Zár kell ide, zár, sok csalfa szellem:
manónő s férfi varázsa ellen.[...]

Hi-hi! Peer Gynt, azt hiszed, ha lesz palánkod,
rossz gondolatok manóseregét kizárod?

A rendezés, illetve Nagypál Gábor eszközhasználata egyértelművé teszi, hogy Peer hegyi kunyhójának falai, az elméje körül magasodnak és a zárak, amiket fel akar rakni, a belső világát kívánják elzárni. Amit az ajtón beenged, a sajátjává válik, azt átalakítja. Az ugyan nem igaz, hogy minden Peer agyában zajlik, de az hihető, hogy amiről Ibsen ír, azt erősen a főszereplő titkos belső kódolásában, torzításban olvashatjuk. Amikor a faluból elmenekül és a manókirály várában találja magát leginkább saját démonaival küzd. Amikor Solvejgtől rohan el ezeknek a hangoknak a hatására tér ki a közös élet lehetősége elől.

Előtérben Solvejg, háttérben a manó királylány és Peer. A sötét tárnákban sokszor Kurta Niké klarinétja igazít el bennünket, hogy merre kell menni. (fotó: Slezak Zsuzsi)

Sikerül mindent megfékeznie, mindenkit legyőz, mindenki elől képes elmenekülni. Mint egy álomban, amikor menekülünk és vagy felébredünk, vagy sikerrel járunk. Csak egyetlen olyan dolog van, ami teljesen az uralma alá hajtja, maga ez a menekülés, a kitérés, a Görbe (vagy korábbi fordításokban: Sánta, eredetiben: Bøyg, egyfajta troll, aki ,,hajlít''). Nem véletlen, hogy a dráma legfélelmetesebb momentuma emberünknek ezzel a magyar fordításával együtt is érthetetlen névvel illetett dologgal való harca. A teljes kilátástalanság és kétségbeesés állapotába kerülünk, érezzük, hogy itt most nagyon-nagyon rossz, de nem értjük miért. A rendezés csodálatos erejét mutatja, hogy aki ezt eddig nem értette meg, annak nagy esélye van mégis megérteni. Nem éppen abban a pillanatban, és ez Ibsennél is így van, de később a színészi eszköztár mozgósítása révén mindenképpen. A Görbe ugyanis maga a tökéletes csapdahelyzet:

Térj ki!

Ha Peer kitér a Görbe útjából, maga is görbe útra tér, ha viszont szembe megy vele a Görbe teljesen elnyeli és örökre az övé lesz, örökre a görbe utat fogja járni. A szövegből akár azt is kiolvashatjuk, hogy megmenekültünk, a Görbe szertefoszlott, mondván: ,,Túl erős volt, nők álltak mögötte.''  De ahogy nézzük a színdarabot, egyre világosabb, hogy a Görbe győzött. Vagy inkább az van, hogy Peer mindig is kitért a problémák elől, most csak egyszerűen jelmondatként artikulálódik benne ez a viselkedése: ,,Térj ki!''

Peer és a nők. Peer lényének kemény csonthéját még csak meg se karcolja semmi. Vannak ugyan a nők. A jellemének teremtésében tevékenyen részt vevő anya, a kifogások alapjául szolgáló Ingrid és Manókirálylány, és az érte rajongó Solvejg, de ők és Peer tökéletesen elbeszélnek egymás mellett. Az egyetlen párkapcsolat, melyet valamelyest elfogad, a Solvejggel való lelki összeláncoltsága. Ez egy archetipikus párkapcsolati forma: az önmagát a másikért teljesen feláldozó mazohista és az önmagáért mindenkit feláldozó nárcisztikus szociopata beteges kapcsolata. Az utolsó jelenetben, amikor egy újabb csapdahelyzetben meg kellene értenie Peernek, hogy Solvejg végig szerette őt, nem mást csinál, mint letagadja a nő élettárs identitását és megteszi anyának. Kitér. Solvejg ölében megbékélve azt hazudja, hogy Solvejg az anyja. Solvejg pedig a legcsekélyebb ellenállás nélkül belemegy: igen te a fiam vagy. A legkeményebb fúró sem hatol át ezeknek a beteg elméknek a felszínén. Ez az interpretáció, a beteges kapcsolat és a folytonos menekülés önmagukba, nekünk sokkal jobban tetszik, sokkal megnyugtatóbb, mint Ibsen vélhetően eredeti koncepciója a tücsökhegedűsök megalázása. Kétség kívül rosszabb ez Peer Gyntre és a piedesztálra állított Solvejgre nézve, de sokkal jobb a ma posztmodern embere számára.

Peer Gynt mint gondolatritmus. Mindazt, amiről az előbb volt szó a kiváló dramaturgia segít jobban megértenünk. Nem győzzük dicsérni azokat az előadásokat, amelyeket végiggondolt az alkotói gárda. Talán ez furcsán hangzik, de egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy így legyen. Abból, hogy egy előadást végiggondoltak, még nem következik, hogy az látszik is rajta. Itt viszont nagyon jól látszik, hogy okosak voltak, akik kitalálták ezt az előadást. Nem estek például abba a hibába, hogy csak a cselekményre, a színváltások forgatagára koncentráljanak, és kihagyják az  – úgymond – ,,unalmas filozofálást''. De, könyörgünk, ha kihagyják a gondolatot a Peer Gyntből, akkor mi marad? Egy képeskönyv?

A rendezés 1) számos ponton elhagyja az oda nem illő, a lényegről a figyelmet elterelő (red herring, töltelék, Csubakka-taktikás) szövegeket. 2) És legalább egy helyen a szövegbeli (az író által elrontott) sorrendet is a helyére tette a rendező.

1. A gondolati rím ritmikusan oda van téve jelenetenként. Világos min megyünk át: kitérés, kitérés, menekülés, menekülés mélyebbre, a kitérés artikulálása, a kitérés életvitelszerű gyakorlása, és a végső húsba vágó kitéréskísérletek, a kétségbeesett menekülés az elmúlástól, majd halál.
2. Az eredetiben Peer Solvejgtől való menekülése zseniálisan megmotivált ugyan, de az nem, hogy miért Åse halála után kapja a nyakába a lábát Peer. Fordítva sokkal ütősebb és érthetőbb. Ingrid férjhez ment, a manókat rühelli, meghalt az anyja. Nincs kihez menekülnie édes szerelme Solvejg elől, márpedig lételeme a menekülés. Hát nekivág a világnak.

Homonai Katalin (Helga), Kurta Niké (Solvejg), Nyakó Júlia (Åse anyó), Spilák Lajos (öreg cica), Nagypál Gábor (Peer Gynt) (fotó: Slezak Zsuzsi)

A Stúdió K társulatának csodája. A Peer Gynt one-man-show. Esetleg Åse anyó szerepe olyan, hogy aki azt jól eljátssza, Törőcsik Marivá válik. Ez a karrierizmus ebben a társulatban azonban még véletlenül sem jelenhet meg. Ezek a színészek olyan magabiztosak, és annyira szeretik és tisztelik egymást, hogy elő nem fordulna, hogy valaki elvegye a show-t a másik elől. Ezek a csodálatos színészek megengedik maguknak, hogy Åse halála előtt ne a nagy eseményre, hanem teljes egészében Åse macskájára figyeljünk. Spilák Lajos a világ legcukibb és leghitelesebb öreg cicáját játsza el, plusz a Szfinx is ő, ezzel utalva előző macska énjére. Maga a csoda pedig abban válik nyilvánvalóvá, hogy a cica részvételével zajló helyzetkomikum miatt tökéletesen készületlenül ér minket Åse (Nyakó Júlia) halálának súlyos drámája. Az előbb még boldogan mosolyogtunk a kandúron, most Peerrel együtt kicsordulnak a könnyeink: a teremtő anya elment.

Színek. A Peer Gynt one-man-show. Nagypál Gábor a sebész és mindenki neki asszisztál. Homonai Katalin rémisztő Manókirály (Dovre apó) és barátságos, de őszinte Dovre apó (Manókirály). Helgaként is zseniális geggel utal a szerepkettőzésére. Lovas Dániel, Horkay Barna és Sipos György rendkívül tehetséges azaz fertelmes erdei manók. Horkay Barna olyan szuperhitelesen töketlen vőlegénye Ingridnek, hogy még a nézőket szállító buszban sem mer szólni az előtte állóknak, ha előre kell mennie.

A marokkói jelenet Ibsen drámájában az egyik legunalmasabb és legérdektelenebb szín. Mégcsak az sem világos, hogy Peernek itt Ibsen milyen szerepet szán. Most ő a rossz, számító vagy a Peer talpát nyaló csatlósok? Most kiknek akar felmentést adni a szerző? Na, mindegy! A rendező a talpnyalókból komplett idiótát csinált és Peer marokkói monológját (mely iszonyatosan, elképzelhetetlenül, hihetetlenül fontos az Ibsen által elrontott dramaturgiában) egy kabaréjelenetté változtatja. Semmi másra nem emlékszünk – és jegyezzük meg: joggal – mint Lovas Dániel pogácsájára és Sipos György gyűrűjére. Amikor ők már nincsenek a színen, akkor Peer Gynt (Nagypál Gábor) falra mász.

A pasa sátrában Peer kifejti Anitrának, hogy ugyan a lánynak buta arca van, de majd ő tanítani fogja. Ekkor Pallagi Melitta arcáról világosan le lehetett olvasni: ,,Hú, de át foglak verni, te ostoba önelégült gúnár!''. Erős kontrasztban van a szintén Pallagi Melitta alakította őszinte, megrendült Ingriddel és a teljesen valószerűtlen, túlvilági Manólánnyal. Pallagi Melitta kétség kívül a legerősebb női szerepeket kapta és alakította páratlanul nagy szakmai tudással. 

Lovas Dániel, Homonai Katalin, Horkay Barna, Sipos György (fotó: Slezak Zsuzsi)

Bár a színpadi jelenetből sokat nem láttunk, mert elég rosszul vannak elhelyezve a székek, és ez rontja a láthatóságot, de a Stúdió K előterében zajló csábítási jelenet már jól látható és az valami pazar. Nagypál Gábor és Kurta Niké egymásra találásának jelenetére nem találunk szavakat. Biztos mindenki látott már olyat, hogy házibuliban, baráti összejövetelen egy pár ott most éppen egymásra van találva. Na, ezt az ismerős, mégsem túl gyakori és eleve valami nem hétköznapi eseményt rekonstruálták előttünk, Peer és Solvejg. Az, hogy ez éppen a színház büféjében zajlik, csak még valóságosabbá teszi a dolgot. Ott szoktak ezek az egymásra találások megesni. Közben a zenét Spilák Lajos és Sipos György szolgáltatta, az ilyen helyeken szükséges disszonanciát pedig a nem a vasat, hanem az embert ütni szándékozó erősen ittas állapotban lévő Aslak kovács (Lovas Dániel) biztosította számunkra.

Nyakó Júlia a félelmetes gomböntő. Tőle tudhatjuk meg, hogy Ibsen szerint Peernek a semmibe kell távoznia. Ezzel mi egyáltalán nem értünk egyet, ez egy hülye gondolat. Talán feloldást jelenthet, ha ezt úgy értjük, hogy a gomböntő Peer képzeletében van és a halál közelségében felgyorsuló menekülési vágyának utolsó mozgatója. Meg is teszi a hatását. Spilák Lajos a cuki cicán és a Szfinxen kívül három ijesztő karaktert is játszik: a Soványt, vagyis az ördögöt, az Idegen utast, a Halált, és ő kölcsönzi a Nagy Görbe hangját is. A csúcspont Nagypál Gábor megható búcsúmonológja a pincelejáró útját megvilágító nátriumfény lámpától. Innen visz vissza bennünket sebes buszunk a nagyvárosba. Mintha egy hét telt volna el. Megváltozott velünk a világ. Megváltoztatott minket a Stúdió K és Hegymegi Máté Peer Gyntje.

Köszönjük nektek ezt a csodálatos színházi élményt!

(fotó: Slezak Zsuzsi)