Ödön von Horváth: karoline és kasimir, Budaörsi Latinovits Színház, 2024. november 3., 19:00

Játsszák: Hartai Petra, Frölich Kristóf, Mertz Tibor, Ilyés Róbert, Chován Gábor, Sas Zoltán, Bohoczki Sára, Takács Katalin, Szőts Orsi, Koós Boglárka, zene: Torzszülöttek nevű zenekar: Reiter Zita e.h., Simon András e.h., Tóth Norbert. dramaturg Zsigó Anna, díszlettervező Antal Csaba, jelmeztervező Pető Kata, világítás Hegymegi Máté, Sokorai Attila, zeneszerző Urbán Kristóf, a rendező munkatársa Szekeres Vanda, ügyelő Urbanek Attila, súgó Szabó Brigitta, rendező Hegymegi Máté

Ezen a héten Ödön von Horváth napokat tartottunk, színháznézéssel, drámaolvasással. Először a Radnóti Miklós Színházban tekintettük meg az Istentelen ifjúság regényadaptációt Nagy Péter István rendezésében, majd a Budaörsi Latinovits Színházban a Kasimir és Karolinét Karoline és Kasimir címen. Látjuk von Horváth mélységeit és korlátait és látjuk, hogy a két fizikai színházi alkotó milyen elképesztő erejű vizuálitással dolgozta fel a neves szerző munkáit.

Az előadás adatlapja a színház oldalán. 

A Kasimir és Karoline a gazdasági világválság által megtépázott német társadalomról, egészen pontosan annak alulnézetéről szól. Fő témája, hogy miként hat a válság a privát viszonyokra. Elmenekülhetünk-e a társadalmi megrázkódtatások elől intim tereinkbe, a szerelembe, barátságba, vagy csak az egyszerű állatias ösztöneik világába. A darab 1932-es, még Németországban írta, de a náci vircsaft kezdetekor von Horváth Bécsbe tette át működését, ahol a baloldaliságáról híres vörös városban, a mű elképesztő sikert aratott. Ezt azért tartjuk fontosnak, mert úgy érezzük, hogy a Kasimir és Karoline fénye mára megkopott és a szöveg meglepő gyengesége miatt nem elég kifejező az anyag, hogy árulkodjon arról a világról, amelyről maga is beszél, intellektuálisan tartalmasnak pedig még kevésbé mondható, lévén végtelenül primer kommunikáció zajlik benne.

Sas Zoltán, Chován Gábor, Frölich Kristóf (fotó: Budaörsi Latinovits Színház)

Ezen próbált javítani Hegymegi Máté rendező, és ami a díszletet, mozgást, zenét illeti sikerrel is járt. A szöveg mondataiból előugró szimbólum, a zeppelin, mint testet öltött vastraverz a színpad teljes magasságában elfoglalja a teret, és néha hullámvasutat, néha körhintát, néha bensőséges beszélgetések helyszínéül szolgáló magaslatot alkot. Az előadás két fő pillére a játék a Hindenburg (vagy ikertesói) megidézett szellemével és az élő zenekar. Az előadás atmoszférája magával ragadó, még akkor is, ha a szöveg tartalmassá tétele nem sikerült az alkotóknak.

Takács Katalin narrátorként vagy fesztiválszervezőként(?) az előadás első perceiben Hararit idéz. Akár órákig el tudnánk hallgatni az izraeli történész elgondolkodtató és intellektuális kihívást jelentő szövegeit, de sajnos kezdődik a von Horváth-szöveg és ez erős kontraszt. Tyúkdráma, kutyakomédia vagy cicaharc. És tényleg ennyi. Egy nagyon vacakul sikerült buli, ahova a fiatalok még együtt mennek, de hajnalban már külön távoznak. Nagy lelépés egy ember életében, de kis lépés az emberiség számára. Mindez pedig azért, mert eltelt 100 év, ma éppen a von Horváth által már meg sem ért második világégés után vagyunk, sőt az utáni után és mindaz, ami ott társadalmi valóság volt, az ma múzeum. Amit a kapitalizmus vagy a magát a szőnyegbombázásokban majdnem elpusztító polgári társadalom megtanult az az, hogy azt, amit azok a fiatalok átéltek, újra nem szabad megcsinálni. És létrehozták a jóléti társadalmat. Igaz az, hogy a 21. századi diktatúrák ma már tagadják a jóléti társadalom létét, de még ők is tudják, hogy a „kenyeret és cirkuszt” lózungot nagyon komolyan kell venni. Ma már nem ugranak ki a toronyházak ablakain brókerek, tudják, hogy a bankokat az állam meg fogja menteni.

Hartai Petra (fotó: Budaörsi Latinovits Színház)

Ödön von Horváth ebben a darabban egy haláltáncot írt meg. Ahogy fogalmaz: „Mindig reméltem és sejtettem, hogy épp Bécsben talál megértésre a művem. Amikor 1932-ben Berlinben bemutatták, a sajtó azt írta, hogy a darab egy szatíra Münchenről és az ottani Oktoberfestről. Nem szükséges hangsúlyoznom, hogy ez teljes félreértés volt, összekeverték a helyszínt és a tartalmat. Ez egyáltalán nem szatíra, hanem egy ballada az állástalan sofőr Kasimirról és menyasszonyáról, amely a csendes szomorúságot a humor által enyhíti – azaz a mindennapi felismeréssel: »Mind meghalunk egyszer!” Ez a haláltánc azonban nem megy át egy olyan világban, ahol iphon-ról fogy el a pénz. Hogy aztán a szerző által említett humor megvan-e az előadásban azt a nézők tudják megmondani igazán. Mi nem találtunk benne ilyet.

A szöveggondozók a rendező mesteréhez, Horváth Csabához, hasonlóan nem foglalkoztak azzal, hogy a szöveg hogyan hat a mai fül számára. Bíztak abban, hogy ha a neves szerző munkája örök érvényű, akkor jól fog öregedni. Ha azonban felidézzük az elhangzottakat, akkor szintén abban a zavarba ejtő helyzetben találjuk magunkat, mint a Kivilágos kivirradtig esetén: olyan dolgok hangzanak el reflektálatlanul a színpadon, ami a mai fül számára sem nem provokatív, sem nem szemfelnyitó, egyszerűen gusztustalan. A férfi karakterek mindannyian harsogják a Manosphere bármelyik zugában hallható ócskaságokat arról, hogy milyenek a nők, mit érdemelnek, hogyan kell velük bánni. A youtube-erek szövegei, akik férfiaknak szánt tartalomként az állítólagos női jellemen csámcsognak, ma már szintén csak visszataszító kellemetlenségek. Ami Ödön von Horváth korában, akinek a munkája ezeket a szövegeket hézagmentesen hozza, akár modernizált formájukban is, kemény beszédnek, provokációnak, szembesítésnek hatott, ma már ásításig unalmas clickbait tartalmak. Hosszú sorokon át lehetne ide másolni a csatornák neveit, ahol végtelen sok ilyen mondat hagyja el a dating guru száját.

 Ilyés Róbert, Mertz Tibor (fotó: Budaörsi Latinovits Színház)

Igaz, hogy egyetlen lapra van feltéve az előadás látványa, éspedig ez a lenyűgőző méretű zeppelin, ezenképpen az Oktoberfest forgataga elmarad, ami viszont megragadja az érzékeinket, az a kocsmajelenet. Abban végre összeáll annak az epizodikus formának a természetesebb, organikusabb alakja, hogy a dialógusok egyszerre, egy térben zajlanak és véletlenszerűen vannak kiragadva, megjelenítve. További lebilincselő elem és ezt ki kell emelnünk, az az előadás dalvilága és zenéje, amely Urbán Kristóf keze munkáját dicséri. Sok előadást láttunk már, amelyben ő volt a zeneszerző. Ugyanitt a Torzszülöttek játéka és majmos performansza is dicsérendő, már csak azért is, mert mind látványban, mind hangban elviselhetővé tette von Horváth bugyuta, egyszerű szövegeit és sekélyes mondanivalóját. 

Torzszülöttek (fotó: Budaörsi Latinovits Színház)

Összességében azt kell mondanunk, hogy minden, ami jó volt a Krabatban, a látvány, zene, motívumok, utalások, az itt is megvan, legfeljebb csökkentett dózisban, és ami ott rossz volt, például a túl hosszú előadás itt is megjelenik. Azért mi még várjuk, hogy ebből az anyagból valaki csináljon valami igazán erőset, hátha nem kell kijelenthetjük egyértelműen azt, hogy Ödön von Horváth Szép Ernővel együtt egy felszínes szerző.

♥

Kedves Petra, Kristóf, Tibor, Róbert, Gábor, Zoltán, Sára, Katalin, Orsi, Boglárka, Zita, András, Norbert, Anna, Csaba, Kata, Attila, Kristóf, Vanda, Attila, Brigitta és Máté, köszönjük ezt a szép munkát!