Tankred Dorst: Merlin, avagy a puszta ország, SZFE, Szkéné Színház, 2024. január 11., 19:00

Játsszák: Atlasz Barnabás, Bukovszky Orsolya, Biró Kristóf, Gál Réka Ágota, Juniki Noémi, Kozma Veronika Mária, Kukovecz Ákos, Lukács Ádám, Molnár András, Németh Áron Valentin, Nyomárkay Zsigmond, Pigler Emília Zita, rendező: Hegymegi Máté

Jákfalvi Magdolna mesélő színháznak vagy eposzi drámának nevezi Tankred Dorst száz jelenetből álló monumentális színművét.

„Amikor 1978-ban Peter Zadek felkéri Tankred Dorstot, hogy készítsen valamiféle dramatizált változatot a Grál- és az Arthur-mondakör egészéből, a tematikán és a rendező személyén kívül csak a színhely, vagyis a szcenikai tér adott: egy hamburgi vásárcsarnok. Üres, hatalmas, tagolatlan tér. Ebben szándékszik Zadek felidézni a világ képmását, a teljes eposzi teret. A városi honatyák visszakozása miatt ez az előadás azonban nem jön létre. A kiválasztott tér elvesztésével Zadek lemond a világteremtés gyötrelméről, s a közben elkészült szöveget a düsseldorfi színházban más mutatja be. Az előadás tizennégytől huszonhárom óráig tart ebéd- és vacsoraszünettel.”

Jákfalvi Magdolna: Ha mesél a színház

Sikerül-e Hegymegi Máténak és a Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila vezette osztálynak elmesélnie nekünk egy kerek egésszé összeálló történetet ebből a szövegtömbből? Ha csak azt nézzük, hogy kilenc óra lenne maga a mű, egy mini tévésorozat is kiférne belőle, ami elképesztően sok anyag. Sajnos, sehol sem találtuk meg, ki végezte a dramaturgiai munkát, ki készítette el a színpadon látható három órás sűrítményt.

A szimbólumoktól hemzsegő, politikai fantasyvá váló mítosz-újramesélést és a Hegymegi Mátéra jellemző alkotói stílus egymásra találása szerencsés választás. A fizikai színházi mozgásos történetmesélés és látványalkotás, az ezúttal hangszereket, alapvetően variábilisan használható cajon dobokat, használó látványvilág igen hatásos. Ez nagyon jól beleillik annak a fizikai iskolának a látvány és eszközkezelésébe, aminek immáron Hegymegi Máté is alakító, meghatározó tagja. 

Az általunk azonosított négy történetszál azonban nem ad ki egyetlen egységet. A szálak nem sodródnak össze egy teljes, középkori falikárpittá. Hiányzik az az egységes világmagyarázat, amit egy mítosztól remélünk. Hogy ezzel mit kezdjük, nem teljesen világos, hogy mi az az eszkatologikus háttér, ami ebben a világban a mágiát, történéseket, világfejlődést irányítja. Hiányoznak vagy elégtelenek azok a monológok a mágikus szereplők részéről, amikből világossá válik, ki a világ ura, milyen lehetőségeik vannak, mik a cselekvési terük határai, hogyan viszonyulnak a többi mágikus lényhez. Mivel a modern keresztény teológiában nincsenek igazán varázslók, ezért nehéz érteni, mi annak a Merlinnek a viszonya ahhoz szenvedő, áldozati bárány Krisztus képhez, akit éppen ugyanaz a színész (Nyomárkay Zsigmond) játszik. 

A színészeknek több nehezítő körülménnyel is szembe kellett nézniük. A hangszerek, bár remekül mutatnak, és igen sok jelentést képesek magukba foglalni, kényes kellékek. Nem szerencsés, ha a színészek energiájának jelentős részét elveszi, hogy vigyázniuk kell a kellékre. Artus király (Molnár András) kiborulását egy komplett dobfelszerelés szétdobálása fejezné ki, ha nem úgy kéne ezt kivitelezni, hogy közben úgy bánik velük (jogosan), mint a hímes tojással. A jelenet erejét veszti. Gondoljunk csak bele, milyen erőből vág Németh Áron Valentin egy széket az ajtóhoz a Lassúságban! Ugyanígy gyengíti a karakterformálás lehetőségét a narráció és autonarráció. Kizökkenti a nézőt és a színészt is, megtöri a szituáció dinamikáját. Amikor valóban drámaivá válik az előadás, ez főleg Mordred (Németh Áron Valentin) jeleneteire jellemző, ott egy idő után mérséklődik, sőt el is marad ez az eszköz. Úgy tűnik Németh Áron Valentinnak, szélsőségesen negatív szerepe ellenére, nagyon komoly mondanivalója volt ezekkel a jelenetekkel. Akár a Puszták népe, akár a Lassúság tanulsága, hogy érdemes lenne meghallgatni ezeknek a fiatal színészeknek a gondolatait, rájuk hagyatkozni a legfontosabb dramaturgiai pillanatokban, akár a teljes koncepciót megváltoztatva, mert nekik lesz mondanivalójuk, és azt nagyon hitelesen fogják tudni színpadra rakni. A tanár felelőssége, hogy ezt a keltető szerepet betöltse, hogy az elemzés, előadásteremtés képességét kialakítsa bennük. Kevesebb, de sokkal jobban átgondolt és a hallgatók szívéből jövő jelenetekkel nagyságrendekkel mélyebb eredményt lehetett volna elérni. 

Merlin (Nyomárkay Zsigmond) és apja, Lucifer (Biró Kristóf) egy, Az ember tragédiájára emlékeztető történettel keretezi az előadást. Merlin csupa idealizmus, csupa jó szándék. Rendet, törvényt vinni a káoszba, civilizálni a vadakat, a hűségre, a bajtársiasságra, az önfeláldozásra építeni ezt a félbarbár középkori társadalmat a Sátán minden parancsa és kísértése ellenében. Kudarcra ítélt vállalkozás: a kiválasztott, Artus, gyenge, Merlin nélkül akarat nélküli báb, mi több, egy jóslat miatt saját törvénytelen fiát, Mordredet, is megpróbálja gyerekkorában elpusztítani, és ezzel a tettével, ahogy illik, el is indítja a jóslat beteljesülését. Mit mond nekünk ez a történetszál? A történet végén arra a banális igazságra bukkanhatunk, a felnőtt nézőket az az üzenet engedi haza, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Merlin tervei így kútba esnek, és inkább a szeretett nő, Viviant (Juniki Noémi) galagonyabokorként körül ölelve éli világtól elvonult életét. Merlin és Lucifer kapcsolatának két tükre is lehetne az előadásban, Mordred és Artus, illetve Parzival (Kozma Veronika Mária), és a soha nem ismert, idealizált apja közti kapcsolat. Kihagyott ziccernek érezzük, hogy ez a tükörjáték nem valósult meg.

Lancelot (Lukács Ádám) és Guinevere (Gál Réka Ágota) szerelmi háromszög történetében egy fanyar Anna Karenina sztorira bukkanhatunk. Artust, teszetosza Kuliginként, csak a királyné hozománya, a kerekasztal, foglalkoztatja a nővel kapcsolatban. Kimondottan hálásnak tűnik, amikor Lancelot megmenti hitvesét a máglyáról és Franciaországba szöktetve megszabadítja a nőtől. Artus, annak ellenére, hogy korábban kevéssé érdeklődött Guinevere iránt, komolynak tűnő, de megmotiválatlan dühöt és elkeseredést érez a királyi hitves csalfasága miatt. Nagyon lényeges pont lenne annak kihangsúlyozása, hogy a kísértő Mordred sugalmazását követve vagy magától küldi máglyára hitvesét a király. Nagyon szépen kidolgozott jelenetek kötődnek Mordred Guinevere  iránt érzett pszichopata  vonzalmához. Azonban nincs kapaszkodója a nézőnek arra vonatkozólag, hogy fontos-e Artus részvétele Guinevere halálra szánásában vagy sem. Konkrétan nem tudjuk kinek a története ez. Kinél várjuk majd a konklúziót. 

Parzival, teljesen ösztönlényként, rettenetes óriáscsecsemőként gyilkolja végig az előadást, Merlin szinte egyetlen eredménye a darabban, hogy hosszú évek munkájával felébreszti az empátia képességét benne, amitől végre emberré válik. Sovány eredmény egy ilyen hatalmas varázslótól, és sovány tanulság egy ilyen hosszan elnyúló történetszáltól. Mindazonáltal szép motívum, hogy míg Artus álma visszafejlődik, és helyét az ösztönlény Mordred veszi át, addig Pazivallal éppen az ellenkező fejlődési út vár. Szomorúan vetődik fel a kérdés, hogy Merlin újabb kreatúrája, Pazival nem ugyanazt az utat futja-e majd be mit Artus. Ha végső soron a grállovagság ilyen ellentmondásos, zavaros világot eredményez, akkor miért is megmentés a Krisztusra áhítozás. Ha lehetne tudni, hogy a sok lehetőség közül kinek a története ez, akkor talán kiderülne, hogy az van-e, hogy a sátáni ivadék, Merlin krisztusképe beteg vagy maga a krisztusi ideál életidegen, ahogy azt Nietzsche gondolta. Ez utóbbi is egy teljesen vállalható vélemény, amennyiben az európai kultúra alapjainak dekonstrukciója, a polgárpukkasztás lenne a célja a szerzőnek, ahogy az feltételezhető. Fájdalmasan hiányzik a dramaturg, aki rendet tesz a történet zavaros mondanivalójában.

Hegymegi Máté nagy mesemondó. Bátran nyúl apolitikus, az örök igazságokat boncolgató darabokhoz vagy egyszerűen mesékhez. Ez az idegenkedés a jelen időtől azonban elvesz munkái értékéből. Minden történet, ami a színpadon megjelenik a ma nézőinek szemén át látható. A bemenetnél pedig ott a szerzőt körülvevő kor, amelytől ő maga sem tudott szabadulni. A Merlin, avagy a puszta ország a 80-as években íródott, az európai kultúrának az abban a korban feltoluló társadalometikai konfliktusait problematizálta. Nem kell különösebb tanulmányokat folytatni ahhoz, hogy lássuk, ma nagyon más Európa célja. Az 1980-as években egy nyerésre álló, hatalmi helyzetben lévő világot kritizált a szerző és rántotta le a leplet az álságos szólamokról. Ma Európában háború van, és ez nem egy polgárháború, hanem az emberség harcol egy démon ellen, amiről azt hittük, hogy már nem kell tartani tőle. Márpedig teljesen máshogy hangzik Reagan elnök szájából a "gonosz birodalma" kifejezés és ma egy fiatal ukrán youtube-er szájából. Teljesen világos, hogy a hamis keresztény ideálok vannak mozgósítva a támadó fél oldalán és a jogegyenlőség, igazságosság, egyenlőség, tolerancia megőrzése, megteremtése a többiek célja. Egy olyan előadást készíteni, ami relativizálja ezeket az értékeket vagy a keresztény ideálokat hozza ki győztesnek, aminek a háta mögé bújik az agresszor, eléggé úgy tűnik, mint ami nem vesz tudomást a mai félelmeinkről és szorongásainkról. Félő, hogy nagyon gyorsan lehasad rólunk ez a mondanivaló.

Az előadásnak azonban vannak vitathatatlan fénypontjai. Az egyik ilyen a Nyomárkay Zsigmond által előadott Cseh Tamás paródia. Ide sorolhatjuk a Hegymegi Máté által alkotott lenyűgöző képeket és fényezési ötleteket és Német Áron Valentin minden megszólalását. A negyedéves prózai színművész osztály egészen fantasztikus társaság, jó őket nézni, érdekes lesz látni, megtalálják-e az útjukat. 

♥

Kedves Barnabás, Orsolya, Kristóf, Réka, Noémi, Veronika, Ákos, Ádám, András, Áron, Zsigmond, Emília és Máté, köszönjük ezt a mesés, tanulságos előadást!