Akutagava–Kuroszava–Müller Péter: A vihar kapujában, SZFE, 2024. február 6., 15:00

Játsszák: Atlasz Barnabás, Bukovszky Orsolya, Biró Kristóf, Gál Réka Ágota, Juniki Noémi, Kozma Veronika Mária, Kukovecz Ákos, Lukács Ádám, Molnár András, Németh Áron Valentin, Nyomárkay Zsigmond, Pigler Emília Zita, zenei vezető: Kovács Adrián, fordította: Müller Péter, rendező: Nagy Péter István

Egészen elképesztő, hogy az SzFE negyedéves prózai osztálya milyen szintre jutott a fizikai(!) színház eszköztárának elsajátításában. Ezt gondoltuk már a Merlin, avagy a puszta ország után is, ahol Hegymegi Mátéval dolgoztak, és ez a benyomásunk igazolódott azután, hogy megnéztük A vihar kapujában előadást. Többedik előadásukat látva, azt érezzük, hogy ez a kiugróan magas színvonal az egész csapatra érvényes, egységes, egymást kiegészítő formációt alkotnak. A találkozás Nagy Péter István rendezővel az évad új csúcspontját hozta el nekünk, úgy érezzük ez az a közeg, ami a rendezőre is igazán inspirálóan hat. Nagy Péter István és az osztály ebben az előadásban nem cirkuszi kellékként, virtuozitásuk csillogtatására, nem esztétikusan megkomponált színpadképek létrehozására használja a fizikai színházat, hanem egy komplex jelrendszerként, színpadi nyelvként működteti. És ez olyan gondolatgazdagságot és intenzitást kölcsönöz a produkciónak, ami napokra ellátott megbeszélnivalóval minket.

Fotó: Kuttner Ádám

A darab gondolatíve Kuroszava filmjét követi, de még ahhoz képest is felerősíti a pusztulás képeit. A favágó, a szerzetes és a közember egy széthulló társadalom romjain találkoznak. Mögöttük a lángoló, lerohant Kiotó, előttük a banditák uralta vadon, körülöttük meggyilkolt, éhen halt, dögvésztől elpusztult tetemek. Ilyen körülmények között első látásra teljesen abszurd, hogy az eső elől a Raso-kapu torzója alá menekülőket mániákusan foglalkoztatja Takehiró meggyilkolásának rejtélye. Az őket körülvevő ezernyi halál közül ez az egy. A tét mégis hatalmas: ha ezt az egy gyilkosságot meg lehet érteni, akkor van esély visszaszerezni a kontrollt, akkor a világ mégsem értelem nélküli káosz. A szerzetes hinni akar az emberi jóságban, a közember hinni akar abban, hogy mindenkit csak az önérdek mozgat, és ez őt is fölmenti, a favágó csak megértésre vágyik, legyen az jó vagy rossz, de legyen racionális magyarázat a történésekre. A játszók közül szinte mindenki megfordul valamelyik szerepben a három közül, a megértés közügy.

Fotó: Kuttner Ádám

Az előadás első pillanataitól kezdve érezzük, hogy Nagy Péter István, a csapat által, visszatalált a klasszikus fizikais nyelvhez. Azokat a mozdulatokat, kifejezési formákat látjuk, amik miatt megszerettük a fizikai színházat. Mégis az eltagadhatatlanul repülő idő megváltoztatta azt a nyelvet, amit a Bakkhánsnőkben láthattunk nála. A szűkebb értelemben vett mozgásrepetíció már akkor sem volt rá jellemző, viszont tovább erősödik a párhuzamos, tükrözött mozgásvilág. Ritkán használt fogás a színházban az, hogy egy szerepet egyszerre ketten játszanak. Itt nem arra gondolunk pusztán, hogy forgószínpad szerűen egyszer ez, aztán az a színész játszik egy szerepet, hanem hogy egyszerre van a színpadon ugyanaz a karakter két formában. Csodás megoldás, amikor a jelenet mellett szigorúan tartalmi, karakterhű módosulatként, és nem fizikai tükörképként, némajátékban követi az egyik pár a másik játékát. A díszlet minimalizmusa szintén lenyűgöző és nem is kell egy ilyen intenzív emberi játék mögé figyelemelterelő háttér. Sőt, a hátteret, ha lehet ezt mondani, nem is non-humán díszlet adja, hanem az erőből odatolt élőzene, amely szintén ütött már a Merlinben is a srácok keze nyomán. 

Tadzsómaru, a rabló, Maszago, a feleség és Takehiró, a férj megszemélyesítésére Nagy Péter István jelenetről jelenetre változó összetételű hármasokat hoz létre a színészekből. Minimális jelmezbeli jelzéssel is tudjuk követni, ki-kicsoda az interakciókban. Azzal, hogy párhuzamosan több hármas is játssza ugyanazt a jelenetet, az eltérések még tovább növelik a bizonytalanságot, megsokszorozzák a nézőpontokat. Így nem négy eltérő történetet kapunk arról, hogy mi is történt a bozót mélyén a három ember között, hanem ennek sokszorosát, egy olyan tükörlabirintus jön létre, amelyben csak eltévedni lehet. A közös pont az erőszak és a halál erotizálása és az erotika erőszakkal átitatott volta. A halál, az erőszak, és bizonytalanság nemcsak a kerettörténet makrovilágának, de az egyszeri mikrotörténet világának is alapvető jellemzője. Ahhoz, hogy ez az érzet létrejöhessen a befogadóban, minden mozdulatnak, tekintetnek, hangnak a helyén kellett lennie, ha esetlegességet érzékelnénk, összedőlne a konstrukció, a termékeny bizonytalanság helyét átvenné a terméketlen zavarodottság. Ennek a kényes egyensúlynak a fenntartását csodáltuk leginkább a produkcióban. Minden karakter az előadás minden pillanatában önazonos, minden játszó pontosan tudja, ki ő és mi a viszonya a többiekhez.

Fotó: Kuttner Ádám

Az immoralitás játék végtelen kétségbeesésbe taszíthatna minket, hisz a megértés kudarcba fullad, a négy változat közül egyikről sem eldönthető, hogy leírja-e a valóságot. Mindenki hazudik, nemcsak a halál árnyékában, de még a síron túl is fontosabb az ego, mint az igazság. Végül, egy kitett gyerek megmentésével, mégis megcsillan a remény, visszatér az élet ebbe a haláltól, önzéstől és reménytelenségtől átitatott világba. Bár egy halál sem megérthető, egy élet mégis megmenthető, és akkor talán a világ sincs pusztulásra ítélve. Az előadásban ezen a ponton ered el az eső. Nem pusztító özönvízként, hanem megtisztító záporként.

♥

Kedves Barnabás, Orsolya, Kristóf, Réka Ágota, Noémi, Veronika Mária, Ákos, Ádám, András, Áron Valentin, Zsigmond, Emília Zita, Adrián, és Péter, köszönjük ezt a katartikus előadást!