Elise Wilk: Eltűntek, Staféta – SzínMűHely Produkció – Szkéné Színház, Szkéné Színház, 2024. február 26., 19:00

Játsszák: Váradi Gergely, Gellért Dorottya, Márfi Márk, Zsigmond Emőke, Juhász Vince, Wrochna Fanni, fordította: Albert Mária, dramaturg: Zrinyifalvi Eszter, látvány: Kupás Anna, mozgás: Horkay Barnabás, zene: Cseri Hanna, fény: Payer Ferenc, hang: Molnár Péter ,rendezőasszisztens: Balla Anett, produkciós vezető: Szilágyi Mária, rendező: Dohy Balázs

Ritka lehetőség, hogy egy kortárs színművet szimultán, két rendezői felfogásban is meg lehessen egyszerre nézni a városban. Tavaly, évad vége felé egyszerre lehetett látni a Yorick Stúdió Eltűntekjét Sebestyén Aba rendezésében és a SzínMűHely – Szkéné koprodukciójában ugyanezt a darabot Dohy Balázs rendezésében. Mi is ott voltunk a szkénés bemutatón, sajnos az évad végi hajszoltságban nem tudtuk megírni, ezért úgy éreztük, feltétlenül újra meg kell néznünk, és át kell gondolnunk a látottakat. Jelen kritika tehát a friss, februári előadás mellett a 2023. júniusi benyomásainkat is tartalmazza. Az összehasonlítás a két produkció közt elkerülhetetlen, és számunkra igen tanulságos is volt. Mi teszi ugyanazt az anyagot működésképtelenné az egyik rendezés esetén, és működővé, érdekessé a másik esetben. Elise Wilk drámájának fordítása a szinhaz.net-en olvasható, és úgy érezzük ebben a speciális esetben érdemes is volt neki ülni és elolvasni a drámát, jóllehet mi az esetek nagyon nagy részében mindig így teszünk.

Fotó: Slezák Zsuzsi

Az első, és talán legfontosabb különbség a dramaturgiai munka minősége. Zrinyifalvi Eszter benyomásunk szerint főleg a narrációk ritmusát fogta feszesebbre, kiemelve ezen szövegek líraiságát. Jó érzékkel húzta mind a narrációban mind a dialógokban a triviálisabb mondatokat és a redundanciát. Ez a szövegváltozat sokkal fókuszáltabb nézői figyelmet igényelt. Ez már csak azért is bátor döntés, mert valami megmagyarázhatatlan okból a narráció az utóbbi néhány évben betegesen túlburjánzik a színházi produkciókban, ezzel agyoncsapva mind a színészi játékot, mind a drámában rejlő mágiát, amit a néző csak ott élhet át. Persze, ha valaki elvesztette volna a fonalat, előadás közben is belepillanthatott az előadás elején a székeken talált családfába, hogy visszataláljon, melyik idősíkon, milyen családi viszonyok között is játszódik éppen a történet. A másik következménye ennek húzásnak, hogy sokkal áramvonalasabb a produkció. Miközben átélhetővé teszi az erdélyi szászok kálváriáját a világháború alatt és után, univerzálisabbá is teszi ezt az egyedi történetet. A kivándorlás versus maradás dilemmája markánsabb, a transzgenerációs traumaláncolat lefutása jól követhető, a karakterek motivációi érthetőek.

Fotó: Slezák Zsuzsi

A tér elrendezése is igen jelentéses. Nem csak mi, nézők, vesszük körül a játékteret, a játéktér is körbe vesz minket. Részei leszünk a történetnek, a szász kisváros polgárai, akik végignézik polgártársaik tragédiáját. A szereplők a nézők közötti székeken tűnnek fel, és onnan tűnnek el. Egy-egy megürülő székkel a hiány tapinthatóvá válik. Hasonlóan erős megoldás ez, mint ahogy Márton László Árnyas főutca című regénye szerveződik a hiány köré. A darab második részét, a tulajdonképpeni előzménytörténetet, 1944-45 telét, sötétben játszatja a rendező. Sok mindenre alkalmas ez a sötét. Egyfelől megteremti azt az atmoszférát, amiben szovjetek elöli bujkálás sötétjének, a hosszú, Szibériába vezető vonatút sötétjének és az ottani bányában eltöltött végeláthatatlan napok sötétjének hangulata ötvöződik. A szorongás és a bizonytalanság fojtogatóvá válik általa. És ez a sötét, Max (Márfi Márk) halálának és Lilli (Gellért Dorottya) elhurcolásának sötétje is, ez veti azt az árnyékot, ami Kathi (Zsigmond Emőke) egész életét meghatározza.

Fotó: Slezák Zsuzsi

Dohy Balázs nagyon erős csapatokat rak össze rendezéseihez. Ezt tapasztaltuk már A nevetséges sötétség esetében is, és ezt láttuk az Eltűntekben is, sőt, ha ösztöneink nem csalnak, a következő rendezésének, a BOJZ-nak is ez lesz az egyik erőssége. Az Eltűntek központi karaktere Kathi, az ő figurája köti össze az idősíkokat. Zsigmond Emőkének a fiatal lánytól el kell jutnia a demens idős asszonyig. Játszania kell a reményt, a gyászt, a bűntudatot, a különcöt, a zavartságában is azt a családi központot, akihez mindenki igazodik. És Zsigmond Emőke mindezt mindenfajta külső segítség nélkül meg is valósítja. Ezt a varázslatos képességét már az Üvöltő szelekben is megcsodáltuk. Juhász Vince, az SZFE prózai és Gellért Dorottya a zenés osztály ötödéves hallgatói Gerd és Emma szerepében remek partnerei egymásnak. Wrochna Fanni egyszerre anyja és lánya Gellért Dorottyának Martha és Ida szerepében, és ez a szerepkettőzés a leginkább felelős azért, hogy a transzgenerációs trauma plasztikusan jelenik meg a színpadon. Váradi Gergő játssza Edgart és Rainert, a testvérpárt. Az Apa, a fiú és a testvér szerepét kell Váradi Gergőnek hat alakban megmutatnia számunkra, talán az ő feladata volt a legnehezebb ebben a játékban. Rainerként éreztük a legerősebbnek, teljes mértékben sikerült megmutatnia a karakter többdimenziósságát. Márfi Márk a kezdet és a vég. Maxként mindennek az oka, már teljesen németországi tinédzserként, Holgerként mindennek a következménye. Szép ív, tökéletes megvalósítás. Az első rész narrátoraként maximálisan kiaknázta a szöveg líraiságát és megadta az este alaphangját. Az alkotók összmunkájának köszönhetően másodszori megnézésre is tartogatott meglepetéseket az előadás.

♥

Kedves Gergely, Dorottya, Márk, Emőke,Vince, Fanni, Mária, Eszter, Anna, Barnabás, Hanna, Ferenc, Péter, Anett, Mária és Balázs, köszönjük ezt az igen érdekes előadást!