Elise Wilk: Eltűntek, Yorick Stúdió, Karinthy Színház, 2023 április 22, 20:00

Játsszák: Szilágyi Enikő, Bajkó Edina, Scurtu Dávid, Szabó János Szilárd, Tóth Zsófia, Sebestyén Aba. Zeneszerző: Cári Tibor, zenészek: Domahidi Katalin, Vilhelem András, díszlet és jelmezterv: Sós Beáta, rendezőasszisztens: Máthé Barbara, dramaturg: Cseke Tamás, a szöveget fordította: Albert Mária, írta Elise Wilk, rendező: Sebestyén Aba.  

A dokumentumdráma nem könnyű műfaj. Mivel a színház jelenidejű művészeti ág, nem mindig sikerül rezonálni olyan dokumentumjellegű eseményekből álló jelentekre, amikhez nem tudunk kapcsolódni, mert régen vagy máshol történtek, miközben egy ilyen szöveg nem valami örök érvényűt mondanivaló céljából készült, hanem kifejezetten egy konkrét történelmi helyzetet fest le. Könnyen csúszhat át a dolog jelentés nélküli realizmusba, világos közölnivaló nélküli történetmesélésbe. Az Eltűntek kétség kívül fontos tisztelgés az erdélyi szászság szenvedései előtt, mindazonáltal kudarcos vállalkozás, ha művészileg kíséreljük meg értékelni.

Az esemény fb oldala. 

A Színházi Olimpia egy állomásaként tekintettük meg a Karinthy Színházban az előadást vatta közönségként, ugyanis úgy tűnik, saját erőből nem sikerült volna megtölteni a nem túl hatalmas nézőteret, így is maradtak jócskán üres székek. Olt Tamás igazgató nyitotta meg a rendezvényt, méltatta a regionális színházi fesztivált, amiben vendégül látták a marosvásárhelyi csapat előadását. A megnyitóból megtudtuk, hogy a Yorick Stúdió a magyar független színházak között egy kimagasló jelentőségű csapat. Nos, bár láttunk értékes mozzanatokat a produkcióban, nekünk úgy tűnt, hogy egy elég amatőr, vagy legalábbis erős korlátokkal rendelkező előadást nézhettünk meg, pedig jó sok független társaságot láttunk már. 

Ami első ránézésre érdeme az előadásnak, az egyben egyik gyenge pontja is. A mozgatható, dobozszerű díszlet érdekes variabilitást sugall, ahogy az élőzene is sokat ígér. Mindazonáltal már az első pillanatban eszünkbe jutott a pikírt mondat: ha nem jut eszedbe semmi, tegyél egy gordonkát a színpadra. Ahogy az előadásban szinte mindenre, a zenére és a díszletre is az igaz, hogy nem szervesül az előadásba, nem ad többet, mint aláfestő zene és nem több, mintha üres térben, feketére festett falak között játszódna az előadás. És valóban! Az előadás leginkább egy rádiójátékra hasonlít, ahol ugyan a színészek kiváló hangsúlyozásának nagy szerepe van, de a játéknak egyáltalán nincs. Tulajdonképpen, akár csukott szemmel is végighallgathatjuk, hiszen vagy felénk beszélnek a színészek, még a dialógusok között is, vagy nagy néha egymás felé hajlandóak fordulni, de akkor se sok minden történik köztük. 

Ezt a statikusságot persze a drámaszövegnek alkalmatlan és elég egyenetlen minőségű alapanyag is eredményezi. Elise Wilk drámájának nagy részét a szereplők narrációi teszik ki, és csak mutatóban vannak dialógusok, azok is sokszor pusztán csak illusztrációi a már elhangzott információknak. A stílusbeli egyenetlenség a narratív részeket illetően abban nyilvánul meg, hogy kissé modoros szépirodalmi szöveget mondanak a szereplők (,,ma olyan hideg volt hogy a leves belefagyott a tányérba'', ,,olyan tiszta volt az ég hogy minden csillag látszott''). Ezek kerülését valószínűleg az első szerkesztői tanács tartalmazná. Másfelől viszont a dialógusok gyakorlatilag nem tartalmaznak konfliktusokat, vagy ha igen, olyan laposak, hogy az embernek ásítani lenne kedve. Ebből az elég rossz drámaszövegből sem a dramaturgnak, se a rendezőnek nem sikerült minőségi végterméket létrehoznia. Az egyik legjobb példa erre az utolsó jelenetek egyike, amelyben a külföldre szakad atyafi (Rainer) beszél kommunikációs és kapcsolatteremtő problémáiról. Ebből ki lehetett volna hozni egy nagyon mély vallomást, amiben a szimpátiánk két szereplő között ugrál és megsajnáljuk, megszánjuk a korábban megutált karaktert. Ehelyett a jelenet megmarad egy sekélyes bohózati epizódnak.

A történetmesélés persze akkor is érdekes, ha nincs benne konfliktus. Ez az előadás nagy érdeme. A sok narráció során azért mégiscsak kirajzolódik néhány sors és megismerjük, hogy mi történt az erdélyi szászokkal a málenykíj robotban, a határok lezárásakor, vagy a karácsonyi forradalom után. A szövegben nagyon sok érdekesnek tűnő ötlet is felfénylik. Például, hogy a narrátorok halottak, hogy a besúgás és a titkolózás, hogy mérgezi meg az emberi kapcsolatokat, vagy hogy a gyökerek elvágása nem csak menekülés az élhetetlenné vált szülőföld fojtogató szorításából, hanem egyben a stabil háttér végérvényes elvesztését is jelenti. Mindezek a kiváló motívumok azonban nincsenek kibontva, pedig nagyon várnánk erre. Nem értjük, hogy Emma miért megy végül is feleségül egy meleg emberhez, nem értjük mi a célja a halotti narrációnak, amikor a jelenetekben egyáltalán nincs interakció a színpadon lévő élőkkel, pedig minden jelen van a megrázó szituációk bemutatására. Ezek helyett olyan lapos lózungok csattannak csak, mint, hogy a halottak addig maradnak a földön, míg van ki gondoljon rájuk.

Mindenképpen ki kell emelni Tóth Zsófia játékát, aki talán az egyetlen, aki nem ,,lapátol'', azaz nem próbálja túlhangsúlyozással kompenzálni a narráció unalmasságát és a dialógusok konfliktusszegénységét. A többiek mintha nem értenék, hogy nem túlmozgásos konferansziét játszani a feladatuk, és nem is bohózati karakterek eljátszása. A dráma ívét Kathi karakterére kéne építeni, de Szilágyi Enikő játéka a rendezői koncepció hiányában olyan elveszett, hogy a feladatát ő sem képes betölteni. 

Ezzel a produkcióval még nagyon sok munka lenne. Nagyon kíváncsiak vagyunk arra, hogy ugyanebből a rossz minőségű szövegből sikerül-e a Szkénében Dohy Balázs rendezésében, gondos munkával és eredményes közös gondolkodással énekes halottat létrehozni. 

A dráma Albert Mária fordításában itt elolvasható, ha valaki előtanulmányokat végezne.