FAQ Színház - SzFE koprodukció: A per, MU Színház, 2019. május 10., 20:00

Játsszák: Boros Ádám (m.v), Georgita Máté Dezső, György Zoltán Dávid (m.v.), Messaoudi Emina, Orbán Borbála, Tóvaj Ágnes. Fordító: Györffy Miklós, hang: Bredán Máté, asszisztens: Kónya Klára, látvány: Molnár Anna, dramaturg: Kukk Zsófi, rendező: Tárnoki Márk.

Franz Kafka végtelen mennyiségű értelmezési lehetőségeket magában rejtő írói munkásságából a színház leginkább az álomdramaturgiát tudja hasznosítani. Szegény Kafka olyan betegségben szenvedett, amelyben nem tudta eldönteni, hogy álmodik-e vagy ez a valóság. Ezeket az élményeit írta meg a novelláiban és segített hozzá minket az álmainkban gyakran előforduló történések irodalmilag felkínált élvezetéhez. Álomdramaturgiai megoldás, amikor valamiért kinyúlunk, rohanunk, vágyakozunk, de elérni nem tudjuk, olyannal beszélünk, akivel képtelenség, olyan helyre kerülünk, amit megközelíteni lehetetlen a fizika törvényei szerint, vagy olyanokat tudnak rólunk idegenek, amit csak mi tudunk magunkról. A gazdag asszociációs és szimbolikus motor jól megmozgatja az agyunkat, de többet is értünk meg a valóságból, mintha csak realistán leírnánk azt. Tárnoki Márk rendezése A per alanyi értelmezéseivel szemben a közösségi mondanivalót domborítja ki. Most nem Josef K. a lényeg, hanem mi, azaz, hogy mi megértjük-e, hogy mennyiben vagyunk K. helyében, és teszünk-e valamit ez ellen, vagy elveszünk az egyéni problémáinkban, ahogy végül K. is, végtelen kicsinnyé válva, kimosódva a világból. 

Az előadás adatlapja a MU oldalán.

Képzeljük el, hogy alszunk a hálószobánkban, egyszer csak két vadidegen nyomozó bukkan föl a helyiségben, és letartóztatnak. Mármint szavakban, mert az álomdramaturgia szerint az álmodó testéhez a legritkább esetben érnek hozzá az álomalakok. Nincs itt szó konkrétumokról, csak arról tudósítanak minket, hogy le vagyunk tartóztatva. Hogy miért, az az álomban szintén rossz kérdés. A lényeg a tudatállapot, ami ilyenkor elhatalmasodik az emberen. Vajon szól-e ez nekünk? Átélhetjük-e ezt őszintén? Ez-e az a generációs alapélmény, ami meghatározza a mindennapjainkat? Ha csak A per című kisregény rekonstrukciója lenne ez az előadás, akkor kevés lenne a színházhoz. Sőt a filmhez is! Az 1993-as film amerikai alkotói is szükségét érezték, hogy az Antony Hoppkins által játszott szerep szájába adják A törvény kapujában c. novellát és ennek tanulságát, hogy a törvény mindenkit egyenlő módon megillet, és azt mindenki számára elérhetővé kell tenni. Furfangos módon ebben az előadásban is thriller elemeken átjutva érkezünk el oda, hogy a mi napi társadalmi élményünk is felismerhetővé válik. Vannak országok, ahol nem kell interpretálni a kisregényt: a kafkai valóság változatlanul, humormentesen, szó szerint megvalósul az orosz társadalomban, ahol cégvezetők tökéletesen véletlenszerűen likvidálásra kerülnek az állami hatóságok által, ráadásul napi szinten. 

Messaoudi Emina, Orbán Borbála, Georgita Máté Dezső, György Zoltán Dávid, Boros Ádám. (Fotó: Éder Vera.)

Képzeljünk el tehát egy klasszikus A per feldolgozást, amelyre ráíródik számos olyan színházi eszköz, amely számunkra is átélhetővé teszi a kisregény alkotók által lényegesnek tartott mondanivalót. Ilyen kiváló eszköz például, hogy az előtérből a MU Színház megfelelő helyiségét olyan úton kell elérnünk, amerre addig nem szoktunk menni. Egy stúdióközegbe kerülünk, ahol mi magunk is egy kicsit el vagyunk tévedve. A hatás akkor érezteti magát a legjobban, amikor Lanz úr lakásába belépve váratlanul a tárgyalóterem, azaz a MU nagyszínpada tárul elénk. Egy időre, a szűk várótermi jelenet erejéig, elhagyjuk a színt, majd visszatérünk ugyanoda, de mégsem teljesen ugyanúgy. Az álomérzethez, elveszettségérzethez erősen hozzájárulnak az előadás fényei. A zöldes és sárgás megvilágítás elmosódottá, bizonytalanná teszi a kontúrokat, a vakító fehér fénycsóvák minket is menekülésre késztetnek (a látvány Molnár Anna munkája). A helyszín elbizonytalanítása a főszereplő kilétének bizonytalanná tételével párosul. Josef K.-t mindig más színész játssza, ezzel hangsúlyozva, hogy a jelenség univerzális, a bürokráciában való elveszettség nem egy lúzer sajátja, hanem bárkié, akár a miénk is. Egyenként vagyunk ledarálva a jogtalan jogállam által, viszont azonos és közös sorsot futunk be mindannyian. A lelkesítés, tömeges lázadásra felszólítás motívumát a János bácsi a csatában kezdetű, eredetileg abolicionista dal ismétlődő elhangzása teljesíti ki. A per, amely a tökéletes beletörődés tragédiája, az ellenpont, a lázadás jelévé válik. Nagyon erős és működő rendezői koncepció vonul tehát végig a FAQ Színház Kafka-interpretációján, amely abba az állapotba hoz minket, hogy egy fokozatos előkészítés után megértjük, a jogtalan jogállam hogyan, miért működik és hogyan lehet ellene küzdeni.

 György Zoltán Dávid, Messaoudi Emina. (Fotó: Éder Vera.)

Hiába azonban az erős színházi eszköztár, az előadás nincs kész. György Zoltán Dávid és Messaoudi Emina karakterein kívül a színészek nehezek találnak fogást a szerepeiken. Az élveteg, vén, korrupt és opportunista ügyvéd, és a nyomozó, majd hölgyismerős mind kiváló alakítások, ám a jelentek nagy részében a többi karakterről, a K.-król és hivatalnokokról, szolgákról és urakról nem hisszük el, hogy tényleg az zajlik le bennük, mint amit megmutatnak. Számos kiválóan megformált mikrojelenetben látszik, hogy menne a dolog, de valahogy az előadás nem rázódik össze az elsődleges koncepció mentén. Boros Ádám a szenvedő törvényszolga szerepében frenetikus alakítást nyújt, de K. barátjaként már törlődik az emlékezetünkből. Georgita Máté Dezső láthatóan a gerince az előadásnak, és a számos mellékszerepében sok kis pillérként tartja a hátán a produkciót, csak éppen akkor, amikor ő K., nem jön át számunkra. Tóvaj Ágnes és Orbán Borbála játékára csak a rendezői koncepció késői megértése után figyelünk fel, ami persze nem kevés, de azt jelzi, hogy előtte nem vettek részt abban a munkában, hogy megtérítsenek minket az előadás világa számára. Ez a félkészség azért nagyon nagy baj, mert egyértelmű, hogy a produkció, elkerülve a kliséket, nagyon fontos generációs problémát tár elénk és hajókötél erősségű témaszálra fonódik fel.

Miért is nem tud beletörődni a helyzetébe! Úgy látszik, fölöslegesen fel akar ingerelni minket, pedig most minden embertársa közül valószínűleg mi állunk magához legközelebb!

Nem teljesen ugyanaz a magyar helyzet, mint a Kafka korabeli K-und-K világ. A Habsburg monarchák több évszázados uralma olyanná tette azt az országot, ahol a császári hatalom és az azt kiszolgáló bürokrácia már egyáltalán nem látott rá saját szerepére, és önjáróvá vált, a jogi intézményrendszer az alattvalók számára átláthatatlan kásaheggyé alakult át. Ezzel szemben most pontosan tudjuk, hogy kik tiporják a jogokat, csak olyan megfoghatatlanul és hatékonyan csinálták a jogállam hatástalanítását, olyan jól rekonstruálták a K-und-K megoldásokat, hogy észre sem vettük az átmenetet, ma már csak azt érezzük, hogy nincs fogás a hatalmon, minden fék és ellensúly ki van iktatva. Hol hallottuk legutoljára a fenti mondatot? Vajon az 1993-as filmben? Vagy ebben a színdarabban? (Ebben a színdarabban nem hangzott el.) A mondat tartalmilag azonos parafrázisa a jelenlegi miniszter szájából hangzott el, válaszul arra, hogy az akadémikusok az MTA kutatóhálózatának államosítása ellen szólaltak fel. Mind így vagyunk ezzel. Nem tudjuk mi a vád, csak azt érezzük, hogy társadalmi csoportok egyre-másra állami intézmények általi támadás céltáblájává válnak. És a megküzdési stratégiáink ugyanazok, mint Josef K.-é: felháborodunk, kiállunk és beszélünk, majd beadványt nyújtunk be és fellebbezünk. Minek? Kinek a számára fogalmazzuk a beadványainkat? Ugyan kik fogják elbírálni azokat? Nem éppen az agresszorok? Nem vesszük észre, hogy éppen az ő játékszabályaik alapján játsszuk a játékot? És hogy a kifárasztás a stratégiájuk? Az előadás utolsó jelenetében a mikrofon Orbán Borbála kezébe kerül, fülsértően hangos, mintegy tüntetéseken tapasztalt hang beszél hozzánk. Ők abból nyerik az erejüket, hogy elhisszük, hatalmuk van felettük és akik félnek, teljesítik az akaratukat. De ha a többség nem félne tőlük, akkor... Persze nem olyan egyszerű a helyzet, hogy ha úgy csinálunk, mintha nem lennének, akkor eltűnnek. Azért valahonnan, a rosszabbik, egoistább, érzéketlen énünkből, de mégis előjöttek valahogy. És itt vannak. De amit K. csinál, az csak a törvényszolgák megvillanó késéhez vezet.

Georgita Máté Dezső, Tóvaj Ágnes, Orbán Borbála. (Fotó: Éder Vera.)

Az előadás számos remek megoldásából egy további a tapsrend felrúgása. Nem úgy, hogy nem engednek minket tapsolni, hanem hogy előkerül a törvényszolgák kése. Félünk-e a Kafkát bántó álombeli késtől? Az előadás azt erősíti bennünk, hogy ne legyünk azok, akik tűztől, víztől, repülőtől félnek és elbújnak sötét odúikba. Ha ilyenek lennénk, akkor joggal köphetnénk fel és állhatnánk alá.

♥

Kedves Alkotók, nagyon köszönjük ezt az érdekes, elgondolkodtató, újszerű produkciót!