2021. sze 19.

Öröm és boldogság (Budaörsi Latinovits Színház)

írta: Két Lámpás
Öröm és boldogság (Budaörsi Latinovits Színház)

Székely Csaba: Öröm és boldogság, Budaörsi Latinovits Színház, 2021. szeptember 18., 19:00

orom_szinhazonline_02.jpg

Játsszák: Spolarics Andrea, Chován Gábor, Illyés Róbert, Fröhlich Kristóf, Mertz Tibor, Pető Kata, Hartai Petra, zenészek: Veér Csongor, Pálos Péter, Farkas Izsák, díszlettervező: Alföldi Róbert és Bachtaty Gábor, jelmeztervező: Pető Kata, világítás: Kehi Richárd, a rendező munkatársa és súgó: Szekeres Vanda, rendező: Alföldi Róbert 

Ritka esemény a Két Lámpás Blog életében, hogy nem rendező, színész, társulat vagy kíváncsiságból kevésbé ismert műfaj alapján választunk előadást, hanem kifejezetten a darab alapján. Székely Csaba Öröm és boldogság című drámája azonban kivételt képez; az Örkény Színházbeli 2018-as magyarországi vendégjáték óta szívügyünk ez a darab. Az Andi Gherghe által rendezett Teatru3G által előadott változatot a Szkénében is megnéztük és méltattuk, akárcsak a 2019-es Czeizel Gábor-féle Spirit Színházbelit. Természetesen Székely Csaba drámakötetét, az Idegeneket is beszereztük a Selinunte Kiadó Szkénébe szervezett könyvbemutatóján, azóta is gyakran forgatott családi olvasmányunk. Nagyon kíváncsiak voltunk tehát, mit hoz ki a szövegből Alföldi Róbert a Budaörsi Latinovits Színház művészeivel. Bár ne tettük volna! Alföldi rendezése legfeljebb arra alkalmas, hogy a most képződő rendezőpalánták megtanulják, hogyan ne nyúljanak LMBT-témákhoz, milyen ötleteket vessenek el a felmerülés pillanatában, milyen megoldásokat ne erőltessenek a színészekre, hogyan csapják agyon a szöveget annak tökéletesen ellentmondó rendezői utasításokkal vagy hogy hogyan kell teljesen eljelentékteleníteni egy darab kulcsjeleneteit. 

Teatru 3G Színház, Andi Gherghe-rendezés: kritikánk
Spirit Színház, Czeizel Gábor-rendezés: kritikánk

Kezdjük a szöveggel. A színlapon nem találunk dramaturgot, így a változtatásokat kénytelenek vagyunk a rendezőnek tulajdonítani. Mi értelme van a darab elején a jelenetcserének, ami szétrombolja a keretet, nem teszi nyilvánvalóvá, hogy a kontextus egy ismeretterjesztő műsor, kvázi természetfilm, az erdélyi melegek életéről? Érthetetlen a prológus meghúzása is, pont azok a kifejezések estek áldozatul, melyek kidomborítanák a helyzet gonosz abszurditását, vagyis azt, hogy kinek van itt valódi félnivalója. Ugyanez történik Tekla (Hartai Petra) monológjával, nem artikulálhatja félelmeit, amiknek indokoltságára a következő jelenet szolgál ékes bizonyítékul. Teljesen kaotikus a mikrofonok használata, nem csak a tv-műsor narrációnál és a közvetlenül a nézőkhöz szóló coming-out monológoknál használja a rendező, de teljesen véletlenszerűen bármely jelenet bármely néhány mondatánál. Szeretnénk megfejteni ennek az értelmét, de más megoldás nem jut eszünkbe, mint hogy kockadobással dőlt el, mely mondatok legyenek még inkább kihangosítva. Ami annál is inkább indokolatlan, mert Alföldi Róbert ismét szinte folyamatosan üvölteti a színészeket, ami szintén nem fejez ki semmit, cserébe rendkívül irritáló. Ez már a Cenci-ház esetén is érthetetlen volt a Stúdió K intim terében, de Budaörs sem a szegedi Dóm tér, felesleges a nézők hallását támadni valódi rendezői megoldások helyett. Evvel és a beszédtempó felére lassításával sikerül a darab legviccesebbre megírt jelenetét (Béla és a falusiak beszélgetése) teljesen tönkretenni. A plusz poénkodás (lassított beszéd, hülye járás, eltúlzott mimika) teljesen a jelenet humora ellen hat, kínos ripacskodássá válik az egész. Miután Tekla és Ádám (Chován Gábor) végigüvöltik Tekla beköltözési jelenetét, teljesen indokoltnak érezzük, hogy a házmesternéni feljön őket figyelmeztetni a csend-órára és hogy rájuk hívja a  rendőrséget. Nem a többségi társadalom folyamatos vegzálása jön le a jelenetből, ami még egy csepp az Ádám öngyilkosságához vezető túlcsorduló pohárban, hanem egy teljesen értelmezhetetlen dialógus jön létre.  

242108345_4241168412667900_6132129647500673956_n.jpg

Pető Kata, Spolatics Andrea, Chován Gábor

A zene- és hangeffekthasználat az általunk eddig látott Alföldi-rendezéseknek mindig is gyenge pontja volt, ez most sincs másként. A hegedűn népzenét játszó Farkas Izsák fel-feltűnése mellett, akinek játéka főleg a jelenetek szétválasztását szolgálja, megszólal az Aladdin betétdala, ami Pető Kata (Judit) előadásában lehetne az előadás egyik csúcspontja, ha nem ütne el ennyire az eddigi zenei világtól, és ha a rendező nem követné el azt a botorságot, hogy behozza a Jázmin-ruhás Teklát, és szerelmes duetté formálja a dalt, miután már mindenkinek világos, hogy Judit szakítani akar Teklával, ennek a szerelemnek vége. Teljesen agyonvágja az érzelmi csúcspontokat a kellékek folyamatos ki-behurcolása. Hogy csak egy példát említsünk: a dráma egyik legmegrázóbb jelenete, amikor Dénes (Fröhlich Kristóf) előbújik apjának (Mertz Tibor), aki kitagadja. Hogyan távozik ebből a jelenetből az élete egyik legmeghatározóbb pillanatát átélő Dénes?

Magával viszi az előző jelenetből ott maradt két felespoharat, hogy ne legyenek útban. 

242148856_4241168692667872_7015955393857242878_n.jpg Fröhlich Kristóf, Mertz Tibor

És ezek még csak a bosszantó következetlenségek, bénázások. Az előadással sokkal-sokkal nagyobb baj van. Székely Csaba Öröm és boldogsága az utóbbi évek egyik legjelentősebb eseménye az LMBT-karakterek színpadi reprezentációjának és a többségi társadalom érzékenyítésének szempontjából. Alföldi koncepciótlansága pont ezt a hatalmas lehetőséget mulasztja el, sőt fordítja visszájára. Az általa felmutatott karakterek sokszor sztereotipak, főleg Dénes megformálásában jelennek meg a legostobább melegeknek tulajdonított manírok. A dráma legfontosabb jelenetét, Judit és Ádám megvilágító erejű beszélgetését a kisebbségi létről, sikerül részeg kocsmai zagyvalékká zülleszteni. Ádám tragédiáját, magányát, hallgatását felfedő ágyjelenet átélhetetlenné válik a Chován Gáborra kényszerített robotszerű beszédmód miatt. Kösz, de nem vagyunk hülyék, enélkül is megértenénk Ádám görcsösségét, és anélkül is felfognánk Dénes felszabadultságát, ha nem lengetné (mintegy homage a la László Zsolt) a farkát két méter magasságból a nézőtér felé.

Na, de ne álljunk meg, folytassuk csak mit tesz tönkre Alföldi az előadásban! Mindkét általunk eddig látott előadásban Dénes karakterével együtt tudtunk menni (Kovács Karesszal és Blahó Gergővel is). Mindketten és mindkét rendező létre tudták hozni azt a bizalmi légkört, aminek az eredménye az volt, hogy Dénes statisztikával kapcsolatos stand-upja során sokak keze lendült a magasba, amikor az volt a kérdés, hogy ki meleg. Amikor a Szkénében láttuk az előadást velünk volt egy barátunk, aki életében először vállalta fel nagy nyilvánosság előtt melegségét ezzel a mozdulattal. Érezni lehetett a nézőtéren a közösséget, a szeretetet, a befogadást, a bizalmat. Ehhez nagyon sokat hozzáadott az, hogy maga Karesz is csatlakozott a coming-outolókhoz. Alföldinél ez a bizalom és ez a momentum az ellenkezőjére fordult. Meleg karaktereiből rizsporos bohócokat csinált, viselkedésüket szánalmasan sablonosnak, személyiségüket kikacagni valónak állította be. Aki ezek után felteszi a kezét, az arra teszi fel, hogy íme: én is egy ócska bohóc vagyok, nevessetek rajtam!

A folyamatos elidegenítő hatás nem engedni, hogy bármelyik protagonistával azonosuljunk, sőt azt sem, hogy az antagonisták felől a fenyegetést átéljük. Ugyan Pető Kata néha szerepet téveszt, és akkor látjuk, hogy lehetne ő egy hiteles karakter, de amint visszazuhan az Alföldi-féle sablonba, elveszti erejét. Elidegenítő hatás az erőltetett, sokszor félremenő tájszólás is. Ez az erdélyi társulatnál természetes és hiteles volt, Czeizel pedig okosan meg sem próbálta imitálni az erdélyi dialektust. Márpedig, ha megértjük miért mérges a házmester, vagy érezzük, hogy az ordítozástól nem hiteles a nővér jelenete vagy ha azt érezzük, hogy a szándékos belassítás megöli a párbeszédeket, akkor az előadás nem éri el az érzékenyítési célt. Felvetődhet bennünk, hogy ezzel Alföldinek valami célja van. Ezt a felvetést azonban nagyon gyorsan el kell hessegetnünk, mert Alföldi esztétikája mérhetetlenül primitív és kiszámítható. Itt nincsenek rétegek. Itt, aki feszült, az izomból az, aki laza, az szétesik. Ilyen sekélyes ábrázolásmód tehát nem visel el furfangos, indirekt megoldásokat.

Kit aláz meg tehát ez a rendezés? Elsősorban is a színészeket, akik nem képesek tehetségüket megmutatni, mert a szín ki van irtva a munkájukból. Aztán a szöveggel dolgozókat, Székely Csabát és konzulenseit, akikről tudjuk, hogy többször is átdolgozták abból a célból, hogy egyetlen sértő vagy rosszul elsülő mondat se legyen benne. Megalázza a nőket, mert az összes női interszekcionális megközelítést negligálja benne. Megalázza a nézőt, mert nyálfolyós idiótának gondolja, mert azt feltételezi, hogy a rejtett színészi játék hatására nem képes hiteles érzelmeket generálni. És megalázza azt a sok-sok, hús-vér erdélyi LMBT-embert, aki ennek a darabnak a forrásszövegét produkálta beszélgetéseken, a szerzőnek való kitárulkozáskor. Persze szó sincs róla, hogy Alföldi ezt szándékosan tenné, hiszen tudjuk, hogy jólelkű ember. Egyszerűen csak az van, hogy ez a rendezés ostoba, mint a föld.

Szólj hozzá

Budaörsi Latinovits Színház