Solymos Tamás: Nélküled, Tér 12 Kulturális Egyesület, MANYI Kulturális Műhely, 2022. június 21., 21:00

Játsszák: Béres Miklós, Domokos Zsolt, dramaturg: Hodászi Ádám (Solymos Tamás drámája nyomán), rendező: Viktor Balázs.

Idestova négy hónapja láttuk a Tér 12 Kulturális Egyesület Nélküled című előadását, és az élmény nem hagy minket nyugodni. A legváratlanabb pillanatokban okoz emlékbetöréseket, kiköveteli, hogy foglalkozzunk vele. De nem csak a mentális egészségünk megőrzése miatt akarunk írni erről a mind formájába, mind megvalósításában, mind hatásában kivételes produkcióról, hanem azért is mert szeretnénk, ha minél több emberhez eljutna a híre, ha keresnétek és megnéznétek. A szerencsések legközelebb október 24-én Szegeden a Régi Zsinagógában láthatják.

Béres Miklós (Fotó: Slezák Zsuzsi) 

Első élményünk a sétaszínházzal még az ősidőkből való, a Nibelung Lakóparkot láttuk a Sziklakórházban, talán 2004-ben. A következő meghatározó élményünk a Kőbányai Sörgyárhoz kötődik, a Stúdió K Peer Gyntjének ötórás maratoni csodájához, arról már írás is született a blogon. Idén nyáron-ősszel mintha ez a forma lenne a trend, láttunk egy rendkívül bájos Leonce és Lénát Vadász Krisztina rendezésében a Barabás Villa tereire és kertjére komponálva, Szentendrén végig jártuk a várost a Szeret, nem szeret jeleneteire vadászva, október 23-án pedig a Mi vagyunk ’56 című előadáson veszünk részt. Ezekhez a legendás és új előadásokhoz képest volt képes újat hozni a sétaszínházi formába a Nélküled. Ez ugyanis egy nem helyspecifikus sétaszínházi előadás. Akár egy nagyobbacska, körbejárható polgári lakásban is bemutatható lenne. Vándorol is az Óvóhelyről a MANYI-ba, onnan a Régi Zsinagógába, és Béres Miklós idegenvezetője minden helyszínen megteremti azt a független erdélyi kastélyt, amit a darab szerint ezen a hosszú kastélytúrán pincétől a padlásig bejárunk. Ahogy mentünk körbe-körbe a MANYI három-négy földszinti helyiségén a fények, a szavak és a minimális kellékek kastélyudvart, könyvtárszobát, konyhát, lakószobát és szalont láttattak velünk, láttuk az ablakon kizuhanó, szárnyaszegett könyveket, láttuk a lyukas tetőt, a felszedett mozaikpadlót, mindent, amit Béres Miklós láttatni akart velünk. Ez már önmagában megérne egy hosszabb méltatást, pedig ez csak a keret. Igazán attól a mondattól érkeztünk meg az előadásba, amikor az idegenvezető a konyháról mesélt nekünk, és azt mondta: 

...itt volt egy negyedik fal, de leomlott

Hát persze, hiszen ez az egész rólunk szól, ez a furcsa, néha kicsit viszolyogtató, néha nagyon szerethető karakter valójában mi is vagyunk. Miközben azt kutatjuk, hogyan tudnánk kapcsolódni ehhez a magyarságát egészen másképpen megélő figurához, közben rá kell döbbennünk, hogy egy nagyon éles portrét kapunk önmagunk egy olyan verziójáról, akik akár mi is lehetnénk, ha oda születtünk volna. Mi, a független színházhoz így-úgy kapcsolódó emberek, ugyanazzal a – kívülállók szemében érthetetlen – fanatizmussal, sznobizmussal és önsorsrontó nyavalygással viszonyulunk monomániánk tárgyához, mint ez az idegenvezető a kastélyhoz. És innentől kezdve ez a kint is vagyok, bent is vagyok tükörjáték határozza meg az észlelésünket. Egyszerre követünk egy egyre bonyolódó erdélyi családtörténetet, és egyszerre figyeljük, ahogy az előadás saját magára reflektál. Látjuk, hogy a családtörténetet előadó elbeszélőben egy percig sem szabad megbíznunk, mert az ő életében is vannak súlyos, szégyellni való titkok, tehát minden egyes mondatát és gesztusát folyamatosan mérlegelnünk kell, hogy összeálljon a sztori. Közben viszont folyamatosan vesszük a lapot a parádés félmondatok és poénok odavetése után, hogy az előadás lábjegyzeteli önmagát, a produkció létrejöttéről és a független színház helyzetéről is beszél. Talán ennyiből is kiderül, hogy milyen páratlan rétegzettségű ez a produkció, és hogy milyen ördöglakatszerűen szerkesztette meg Hodászi Ádám dramaturg, Viktor Balázs rendező és a két színész. Már csak azért is érdemes lenne többször megnézni az előadást, hogy szétszálazzuk, mennyi a kötött és mennyi az improvizatív rész benne. Feltételezésünk szerint azért elég sok az aznap beújított elem, hiszen ezt olvashatjuk le a másik szereplő, Domokos Zsolt arcáról, miközben Béres Miklóst hallgatja. Az sem véletlen, hogy nincs kötött ideje az előadásnak, másfél óra és két óra között bármilyen hosszú lehet.  

Domokos Zsolt, Béres Miklós (Fotó: Slezák Zsuzsi) 

Domokos Zsolt eljátszik mindent, amire az idegenvezetőnek szüksége van. Hebehurgya kisegítőt, nagymamát, elmegyógyintézeti ápolót, és egy komplett képtárat a kastély egyik félreeső termében. És ami a legfontosabb: énekel. Mert a zenének roppant fontos szerepe van az előadásban. A nagyon pontosan elhelyezett négy zeneszám pillérként tartja össze a darabot, annak masszív szerkezetet adva. Az első, amit Domokos Zsolt elénekel nekünk, Cseh Tamás és Bereményi Géza szerzeménye, a Születtem Magyarországon. Ez megteremt köztünk és az idegenvezető között egy hamis konszenzust, azt hisszük, ugyanaz a szubkultúra vagyunk, hogy ugyanazt jelenti számunkra ez a dal, szinte biztonságban, otthonosan érezzük magunkat a képzelt ódon várkastélyban. Csakhamar kiderül azonban, hogy ez koránt sincs így, a második dalnál ugyanis a különbözőség explicitté válik. A következő dal szintén egy Cseh–Bereményi szám, a Csönded vagyok, ami itt is – ahogyan eredetileg – siratóének. Ezúttal a Színház- és Filmművészeti Egyetem elsiratása az apropója, amit az idegenvezető egyre erőszakosabban szakít félbe, ezzel a nézők és Vergiliusuk között éles konfliktust hozva létre. Azon az estén, amikor mi láttuk az előadást, a közönség teljesen bevonódott Domokos Zsolt gyászénekébe, arra a pár percre tényleg valami közös gyászmunka zajlott a részvételünkkel.

A nézőpontbeli különbözőségből eredő konfliktus egyenesen eszkalálódik, amikor Béres Miklós szeretné, ha vele együtt mi is elénekelnénk az Ismerős Arcok Nélküled című dalát, ami az ő világában már mintegy himnusszá vált. Egyetlen hang sem csatlakozik, de az idegenvezető nem tágít, kíméletlenül elénekli az összes verzét az összes refrénnel. Vajon lehet-e itt még konszenzus? Meg tudunk-e egyezni valami kulturális alapban, ami mindannyiunk számára elfogadható? És igen, megtörténik, egy igen hátborzongató jelenetben, csaknem a darab végén: Liszt II. Magyar rapszódiája mindannyiunk számára elfogadható közös jó élménnyé lesz. Az utolsó jelenet, amiről most nem számolunk be, újraindítja a nézők értelmezői programját, minket pedig hozzáláncol az előadáshoz, hogy még hónapok múlva is fogva tartson és újra és újra átéljük és átértelmezzük a látottakat.  

♥

Kedves Miklós, Zsolt, Ádám és Balázs, köszönjük ezt a rendkívüli estét, sokkal szegényebb lenne az életünk, ha nem láttuk volna a Nélküledet!