Tim Crouch: Mondd, hogy Tölgy, Táncolj Majom Produkció, Szkéné Színház, 2025. november 20., 19:00

Játsszák: Bodor Géza, és minden este egy másik vendégművész, ezen az estén: Szinetár Dóra, rendező: Pásztor Edina

Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!”

Tim Crouch brit kísérleti színházi alkotó darabja és előadása az An Oak Tree, ami Budapesten a Táncolj Majom Produkció megvalósításában lesz hamarosan látható a Szkénében. Írásunk az előadás sajtóbemutatóján szerzett élményeinkből készült.

Tim Crouch egy 1973-as műalkotásból, Michael Craig-Martin azonos című installációjából inspirálódott. Az Egy tölgyfa a konceptuális művészet egyik szép példája. A kiállított tárgy egy fém konzolon elhelyezett pohár víz, amely a műhöz tartozó káté formájú érvelési sor szerint egy tölgyfa. Michael Craig-Martin lyukat beszél a hasunkba, míg valahogy el nem fogadjuk, hogy a pohár víz valamilyen formában átlényegült egy konkrét tölgyfává. Az ír katolikus képzőművész a művészi élmény megszületését akarja detektálni, a hit, a felfüggesztett valóság szerepét a jelentésképződésben.

Tim Crouch színdarabja is erre tesz kísérletet, csak itt a színházi élmény megszületését vizsgálja. A két szereplős mű szövege teljesen kötött, a csavar ott van, hogy csak az egyik művész, az állandó szereplő – jelen esetben Bodor Géza – ismeri a darabot. A másik szereplő minden esetben egy vendégművész, aki nem hogy a szövegkönyvet nem ismeri, de még a történetet vagy a saját karakterét sem. Az előadás közben kapott instrukciókból és szövegekből kell megalkotnia a karaktert. A Mondd, hogy Tölgy esetén is az átlényegülés megtapasztalása volt az egyik meghatározó élményünk.

A Mondd, hogy Tölgy termékeny párbeszédre lép a Táncolj Majom Produkció előző előadásával, a Cicikrisztussal. A Bodor Géza által rendezett monodrámában a Ficzere Béla által megformált múzeumi biztonsági őr is nagyon komoly befogadáselméleti és művészetszociológiai megállapításokra jut. A Nick Hornby novellájából készített előadást szintén a Szkénében láttuk egy remek előkészítő foglalkozás keretében. A BME építészhallgatóinak makettjeit fölhasználva a Szkéné színházi nevelési teamje rakott össze egy, az előadásra ráhangoló játékot.

A mi általunk látott Mondd, hogy Tölgy előadáson Szinetár Dóra volt, aki odaajándékozta bizalmát Pásztor Edina rendezőnek és Bodor Gézának. Hatalmas bátorság kell ehhez, biztosító kötél nélküli ugrásra vállalkozik az a színész, aki elfogadja a meghívást. Egy olyan improvizáció részese lesz, ami nem marad meg a felszínen, nem a gyors poénok irányába vezeti. Az eljátszandó történet mély, fájdalmas és talányos, megterhelő érzelmeket hív elő játszóból és nézőből egyaránt, miközben gondolkodnia is kell mindkét félnek, hogy ezt az erősen fragmentált, csavaros időstruktúrájú történetet az este végére összerakja. Tanulságos, hogy az improvizáció ilyen is lehet (bár ezt igazándiból már megtanultuk az Itt és Most Társulattól), hiába láttunk az utóbbi időben inkább könnyedebb megoldásokat.

Az Ige testté lett

Többféle befogadási stratégiát is felkínál az előadás. A nézők többségét a történet különböző szálai mozgatták meg, a karakterek további sorsa, motivációi adtak sok gondolkodni valót nekik. Számunkra most érdekesebb volt a színházi élmény születésének figyelése. Három oldalról is vizsgálható volt a kérdés. Az egyik érdekes megfigyelni való, ahogy Bodor Géza csúszkál a játékmester, a színházi rendező és a karaktereket megformáló színész szerepei között. Félelmetesen gyorsak ezek a váltások. A karakterre jellemző érzelmi állapot, a mimika, a testtartás pillanatok alatt vált egy neutrálisabb szerepbe. A másik lenyűgöző látnivaló, az, ami Szinetár Dórával történik. Nagyon kevés információból kell olyan szélsőséges érzelmi repertoárt, olyan ambivalens állapotokat fölépítenie, amiket több hónapos koncentrált próbafolyamat alatt sem könnyű. Tim Crouch darabja nem könnyíti meg egyik művész dolgát sem. A harmadik megfigyelési pont az introspekció. Észleljük a saját kettős látásunkat, hogy egyszerre látjuk az embert próbáló feladattal birkózó színészt, és egyszerre jön létre az a figura, akit szánunk, drukkolunk neki, átéljük szenvedését. Észleljük azt is, mikor sűrűsödik be annyira a pillanat, hogy létrejön a dráma a színpadon. Nagyon sokat lehet tanulni ebből az előadásból a színház működéséről. Az előadás teljes mértékben igazolja Tim Crouch szavait. Egy 2007-es interjúban azt mondta: „A színház a legtisztább formájában egy konceptuális művészeti forma. Nincs szüksége díszletekre, jelmezekre és kellékekre, hanem a közönség fejében létezik.”

Érdemes lesz részt venni az előadást követő beszélgetéseken is. Ebben az esetben ugyanis tényleg releváns, mit élt át a vendégművész, hogy érezte magát ebben a nagyon komfortzónán kívüli helyzetben. És az is érdekes, hogy mi csapódott le az előadást nézve a befogadókban, hogyan nézték az előadást. A bemutató december 6-án lesz, és december 19-ére is válthatóak már jegyek.

♥

Kedves Géza, Dóra és Edina, köszönjük ezt a nagyon különleges élményt, biztos, hogy többször is át akarjuk még élni!