2019. ápr 04.

Elektra - Budaörsi Latinovits Színház

írta: Két Lámpás
Elektra - Budaörsi Latinovits Színház

Euripidész–Fodor: Elektra, Budaörsi Latinovits Színház, 2019. március 31., 19:00

10299.jpg

Játsszák: Ladányi Júlia, Bohoczki Sára, Böröndi Bence, Balsai Móni, Brasch Bence, Ilyés Róbert, Spolarics Andrea, Páder Petra, Bregyán Péter, Chován Gábor. Írta: Euripidész, Fodor Tamás, díszlet- és jelmeztervező: Zöldy Z. Gergely, dramaturg: Vörös Róbert, világítás: Soki, súgó: Zewde Eszter, a rendező munkatársa: Barnet Mónika, rendező: Alföldi Róbert.  

Fodor Tamás 1986-os Elektra változata a fridzsiderszocializmusba lazuló diktatúra idején a rendszer kibeszélhetetlen, mégis identitásteremtő kataklizmájáról, 1956-ról beszélt a görög drámák és persze az elhallgatás nyelvén. Alföldi Róbert Elektra-átdolgozása a nyolcvanas évekbeli Stúdió K-s előadásához hasonlóan a kimondhatatlanról beszél. Egyszerre az artikulálatlansággal határos élménybeszámoló Mükéné félmúltjáról és lábjegyzet jelen történetünk megéléséhez. Mégis, ahogy Török Ákos írta a Gondnok kapcsán, a rendező egyáltalán nem politizál, tehát nem a '86-os Elektra az, amit látunk és nem is egy aktuálpolitikai állásfoglalás. Alföldi Elektrájában újra visszaköszön a rendező Cenci-házban feldolgozott mindkét problémája, a családon belüli erőszak, és az igazságnak (a személyes és társadalmi igazságnak) a hatalom általi totális visszájára fordítása, ami azonban húsbavágóan illetve kényelmetlenül mai jelenség. És valóban vágva is van az a hús, mert Alföldi a k2 Színházzal készített Cenci-házában is és a budaörsiekkel készített Elektrájában is olyan színpadi víziót mutat fel, ami erősen a leplezetlen brutalitást és az állatias dühöt teszi meg a kibeszélhetetlenség acélfalait áttörő emberi közlésformának.

Az előadás adatlapja a Budaörsi Latinovits Színház oldalán.

Klasszikus görög drámai szín van előttünk. A nézők körbeülik a színpadot, az orchesztra egy kifutó, amelynek közepe egy negatív oltár, egy kisebb fürdőmedence. A szkénét, a kulisszák megötti részt, ajtók takarják el előlünk. Kedveskedő, egyszersmint édelgő, smúzoló háziak várják a nézők beáramlását, köszöntve minket, és főleg a városi hírességeket, polgármestert, vagy ismert színészt, szakmabelit, újságírót. Természetesen a botrány nem marad el, hiszen az Elektrát nézzük, és ha van valaki, aki a felsőbb osztály ilyen képmutató magamutogatását nem viseli el, az Élektra (Ladányi Júlia). Hogy valami sötét rejtegetni való van itt, az világos. Ahogy Xuthosz (Ilyés Róbert) mondja később: ,,egy király kezén – azt gondolom – kell, hogy legyen egy kis... ha más nem, egy kis véraláfutás''.

56330914_2040518966066200_160214434898247680_o.jpg

 Ladányi Júlia (Élektra) és Ilyés Róbert (Xuthosz) (Fotó: Borovi Dániel)

És valóban! Megvan annak már jó pár éve, hogy Trója elesett. Tíz éves sikertelen ostrom után a hősies Agamemnonnak csellel sikerült bevennie a kis-ázsiai várost. Amikor is azon az éjszakán Ilion minden lakosát, csecsemőtől az aggastyánig, lemészárolt a görög sereg. Agamemnon ebből a dicső háborúból tért meg Mükénébe, ahol királyi felesége, Klütaimnésztra (Balsai Móni), várt rá. És milyen várakozás volt ez? Hogy milyen állapotok uralkodtak korábban Agamemnon királyságában, azt például az Iphigeneia Auliszban c. tragédiából tudhatjuk, amit a közelmúltban dolgozott fel, parafrazeált a Stúdió K csapata Titánia címmel. Klüthaimnésztra a nép és Agamemnon király akaratát követve saját lányát – Iphigeneiát – engedi feláldozni. Amikor a görög hadat vezető király tehát hazaér, már vár rá a csúszós medenceszél, a bérelt vadkan szappan. A nagy király megcsúszik a síkos kövön, beüti a fejét és meghal. Ennek a sajnálatos eseménynek csak Klütaimnésztra és a szeretője, a király rokona, Aigiszthosz (Brasch Bence), a tanúja. Illetve még a fürdőház fűtője, (Trétosz, Bregyán Péter), de ez  utóbbi érthetően nincs abban a társadalmi pozícióban, hogy a bujdosáson kívül bármit tehessen a hatalmasságokkal szemben.

Alföldi, és ezt jól tudjuk róla, az emberek elleni erőszakot nem ábrázolja szimbolikusan vagy nem rejti el a néző elől. Az ógörög drámák erőszakot elrejtő technikája jóformán csak abban nyilvánul meg, hogy gyilkosság nem történik a szakralizált helyen, a medencében, az orchesztrában. Minél inkább a nézőtér fel haladunk, annál kevésbé jelenik meg a halál. Ad abszurdum, Böröndi Bence karaktere a színpad szélén már csak egy meg nem történt halált mesél el. Ezzel szemben az ajtók közvetlen közelében igenis lezajlanak az életet kioltó cselekmények. Nem divat direktben ábrázolni a halált, de itt ez most megtörténik. Nagy Péter István fizikai színháza például a Bakkhánsnőkben a tészta és a liszt formájába bújtatva reprezentálja emberek széttépését. Szikszai Rémusz bábukat használ erre a célra, Guelmino Sándor A mi osztályunkban fehér tornászport használ a vér szimbolizálására, Gáspár Ildikó a Macbethben pedig egyszerűen az emberi alak lassú, sejtelmes eltakarásával jelzi a brutális gyilkosság megtörténtét. Különösebben mély esztétikai komplexitása tehát nincs annak, hogy Alföldinél három ember a nyílt színen hal meg, valahol máshol kell tehát keresnünk azt a dramaturgiai indokot, ami az ógörög hagyomány megtörését eredményezi. Inkább arra emlékeztetnek minket ezek a durva jelenetek, hogy a néző el ne felejtse, az istenért se, hogy a despotikus hatalom kezéhez mindig vér tapad, ahogy erre már a verőlegény, biztonsági ember, Xuthosz szavai is utalnak. Egyik erős ember rendszeréből a másikéba, olyan, mint csöbörből vödörbe kerülni.

56317590_2040517709399659_3091243376322805760_o.jpg

Páder Petra (Kilissza) (Fotó: Borovi Dániel)

A csöbörből vödörbe motívum legerősebb ábrázolását Páder Petra (Kilissza, a cseléd) nagyjelenetében látjuk. Az otthonkás asszonyság gőzölgő paradicsomlevest keverget egy fazékban, közben egy ócska eszközön a Dankó Rádióból kesergő műdalt hallgat (,,Énnálam egy boldog óra nagyon ritka vendég.''). A jelenet tipikus valós helyzetet fest le, mert az idősebb korosztály örömmel hallgatja a közmédia nótacsatornáját, melyet óránként propagandahíradó szakít meg. Páder Petra nagyon sok muníciót pakolt bele az alakításba, látszik a cseléd (a voltaképpeni ,,nép'') karakterén a teljes magárahagyottság, a reménytelenség és valami személyes érintettségből adódó fájdalom. Később azonban ezt a színészi muníciót nem engedi robbanni a rendező. Elérkeztünk ugyanis a produkció legellentmondásosabb jellemzőjéhez. Beindul az értelmező programunk, és nem éri el a célját. Ha a fridzsiderszocializmus boldogságában élő kisnyugdíjas életérzését látjuk bele az alakításba, akkor a fájdalom indokolatlan. Később, amikor a csavargó érkezik, a cseléd óva inti őt, hogy az országban maradjon, mert itt nem szívelik az idegeneket. A gulyáskommunizmus áldozata azonban nem lát rá annyira a karakterére, hogy az országban tapasztalható idegenellenességgel ne azonosuljon. Ha viszont a cseléd nem egy általános ,,nép'', akkor minden személyes indulata kihasználatlanul marad, mert a rendezés nem szolgáltat ennek a szerepnek semmi kifutást, a csehovi pisztoly nem sül el. Hasonlóképpen hirtelen és mellbevágó élményként azonosulhat a néző a vándor szerepével, akit Chován Gábor játszik. Amellett, hogy azért ez egy tragikus karakter, számos poénnal tűzdelt az alakítása. Egyfelől a vele való azonosulás miatt (akár mi nézők is lehetnénk a vándor, minket is kinevezhetnének idegennek a város őrei) félelmetes, izgalomba hozó helyzetbe állít minket. Másfelől mégis ő az, aki bolondot csinál a város vezetőiből, és jól megmondja nekik – ahogy kell is. Érdemes nézni közben például Xuthosz (Ilyés Róbert) viselkedését. Nem könnyű azonban egy tragédiában a jó helyen nevetni. Ezt nyilván megbocsátják az alkotók a nézőnek.

Be kell vallanunk, hogy nem vagyunk Alföldi Róbert szakértők. Hasonlóan vagyunk ezzel, mint Pintér Bélával. Nem értjük ennek a két alkotónak a szimbolizmusát, nem olvassuk úgy a színházi nyelvét, ahogy akár a fizikai színházat, akár a nagy független gyűjtőhelyeken játszó társulatok előadásainak kommunikációs módját. Várnánk, óhajtanánk, hogy azok, akik értik, szeretik ennek a két alkotónak a munkáit, magyarázzák el nekünk úgy a színpadi történéseket, ahogy mi cserébe elmagyarázzuk, hogy a Kozmikus magány a k2 Színháztól vagy a Macbeth a Jászai Mari Színháztól szerintünk miről szól. De ezt a segítséget nem kapjuk meg. Nekünk az nem elég, hogy ha megkérdezünk egy Alföldi Róbert rajongó kritikust, akkor az így válaszoljon: ,,Nagyon jó volt! Volt ajtócsapkodás, fürjek, sok vér, és az egyik madárijesztőnek leesett a feje [kuncogás]'' (a poén forrása a Mazsola és Tádé azon epizódja, amikor Tádé elmeséli, hogy a Madárijesztő-kiállításon mit látott, és neki kb. ennyi jött le). Éppen ezért engedtessék meg, hogy megkíséreljük megfejteni, hogy a rendező mire gondolt, és ha nem megy, akkor a kudarcunkról is be tudjunk számolni, ha már más nem teszi ezt meg helyettünk. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy semmit sem értettünk az előadásból. A helyzet inkább az, hogy azt látjuk, hogy itt kiválóan megrendezett és eljátszott jelenetek sorakoznak, de nem egyetlen darabból, nem egyetlen színműből, mert nincs egyetlen koherens értelmezés, amit a karakterekre lehet húzni, amit az alkotók mondanivalójának foghatnánk fel.

56461068_2040519732732790_2151006070938533888_o.jpg

Balsai Móni (Klütaimnésztra), Brasch Bence (Aigiszthosz),  Spolarics Andrea (Philebosz) (Fotó: Borovi Dániel)

Önmagában nagyon fontos, élvezetes és jól értelmezhető jelenet az, amely Philebosz, a szobrász (Spolarics Andrea) és Aigiszthosz király (Brasch Bence) között zajlik. A király itt voltaképpen a puha diktatúra apológiáját mondja el. Annak idején Fodor Tamás nyilatkozta is, hogy Aigiszthosz rendszerét olyannak akarta bemutatni, ami semmivel sem megy messzebb az agresszióban, mint amire éppen szüksége van. Ez nem egy különlegesen véres totalitárius rendszer, csak egy királyság, még ha ebül szerzett is. Végül is a ,,rendet'' a nép is szereti, az pedig, hogy Aigiszthosz a hatalmának fenntartásához elővigyázatosan biztonsági lépéseket tesz (például, hogy gyanúsan szemlél minden idegent), az elfogadható kompromisszum. Kádár emberarcú akart lenni, és ez a diktátori ars poetica fogalmazódik meg a király azon kérésében, hogy a szobrának emberszerűnek kell lennie. A kompromisszum, úgy tűnik megszületett az értelmiség és a diktátor között, mert Philebosz nem érzi szükségét annak, hogy kiszolgáltatott helyzetében elnyisszantsa a király torkát.

Hasonlóképpen erős jelent és erős állásfoglalást is tartalmaz Trétosz (Bregyán Péter) és Philebosz (Spolarics Andrea) köpködős jelenete. A rendszer üldözöttje magabiztosan, erkölcsi fölényéből adódó szilárd alapról szembesíti a rendszert korábban támogató, majd abból kiábránduló értelmiségit a gyávaságával. A darab szerint, akinek a nagyobb felelőssége van, az a művelt réteg. Megbocsáthatjuk ezt a korszerűtlen felfogást Fodor Tamásnak. Akkor még nem láthatta, hogy a populizmus milyen erős, és milyen hatékonyan tudja visszarendezni a demokratikus rendszereket egy korábbi, kevésbé demokratikus verzióba. Ma már hiába az értelmiség kiállása, a populisták éppen a rációt és a műveltséget támadják. A népnek, mint a fürdőház fűtőjének is, ugyanolyan felelőssége van a város demokratikus struktúrájának leépülésében, mint az értelmiségieknek. Akár a nép is felköphetne és aláállhatna (gondoljunk arra, hogy Iphigeneia kivégzése a nép nyomására is történt). És ha már élhetetlen egy ország, miért lenne erkölcstelen elhagyni?

56344440_2040519779399452_7706760325189599232_o.jpg

Balsai Móni (Klütaimnésztra), Brasch Bence (Aigiszthosz) (Fotó: Borovi Dániel)

Elektra (Ladányi Júlia) és Khrüszothemisz (Bohoczki Sára) az idealizálás és félreértelmezés bajnokai. Agamemnon mindkét életben maradt lánya Hamlet-szerűen fojtogatónak élik meg a helyzetet, hogy egy szemérmetlenül fiatal férfit választott Klütaimnésztra (Balsai Móni), és most ők élvezik az uralkodói hatalmat miközben az atya megérkezésének első napján balesetben hunyt el. Ez az örök gyász és a világ folyásával szemben érzett tehetetlenség felkavarodik, amennyiben hitelt adnak a szóbeszédnek, hogy a királyhalál valójában királygyilkosság volt. Amikor pedig megértjük, hogy valóban az volt, akkor késztetést érezhetnénk, hogy a lányok mellé álljunk. Csakhogy Fodor Tamás interpretációjában Klütaimnésztra higgadtan és világosan elmagyarázza Khrüszothemisznek, hogy Agamenmnon messze nem volt egy lovagias férj. Trója teljes lakosságának kiirtása, Iphigeneia feláldozása, hogy mindig amikor lánya született megalázta, megverte feleségét, mégpedig a város szeme láttára. Ez így elég sok egyszerre. Paradox módon pedig, éppen az Élektra megerőszakolására készülő Aigiszthosztól hallunk egy nagyon hihető és valósnak tetsző pszichológiai értelmezést arra, hogy Élektra valójában miért táplál gyilkos indulatokat a királyi párral szemben (ami nem semlegesíti azt a tényt, hogy Aigiszthosz egy igazi szemétláda, sőt inkább aláhúzza). A lányok apjukhoz hasonlóképpen idealizálják Oresztészt, ami a lelkesedésükből vagy vágyódásukból őszintén ki is derül.

Mindenkinek jut egy kisebb alakítás, amiben megmutathatja magát. Ladányi Júlia Élektrája Oresztész ajtaja előtt szenved, szűköl, könyörög, egy jól megtervezett, megrendítő jelenetben. Majd szívesen látjuk Júliát egy olyan rendező keze alatt is, aki el tudja képzelni, hogy a színészek hangaláfestés nélkül is képesek megrendítő alakítást megformálni. Természetesen rá lehet fogni az ,,összbenyomás'' fontosságára, hogy nem képes Alföldi kihagyni, hogy idétlen sejtelmes hangokkal emelje ki a történet jelentősebb részeit, ráirányítva a befogadó figyelmét, hogy most itt egy lényeges dologról van szó. Csak ez felesleges magyarázkodás lenne. És a színészeknek is járna, hogy megmutassák magunkat, és ne vigye el a show-t a soundtrack. Mégis, azt kell mondanunk, hogy minden jelenet zseniális, például Bohoczki Sára önfelgyújtós performansza is Chován Gáborral. Ijesztő, zavarba ejtő. A jelenet csiklandozóan váratlan fordulatok sorozata. Ilyen pörgősnek kéne lennie az egész előadásnak. Hasonlóképpen megvilágító erejű, magyarázó jelenet Élektra és Xuthosz (Ilyés Róbert) szövetségkötése. Ugyan a riportokból az derül ki, hogy az alkotókat aggodalommal tölti el, hogy esetleg a néző nem ért minden fordulatot, meg kell nyugtatnunk őket. Sok helyen a karakterek motivációja is teljesen hiányzik, ehhez képest a nem kifejtett előzmény semmi. Azért pedig nem kell a nézőt félteni, hogy előadás közben nem konstruál meg magában egy koherens értelmezést. Sok produkció olyan ma már, ami még a cselekmény idejét is váltogatja, és csak a fényekből vagy a színész testtartásából derül ki, hogy a jelenet a valóságban vagy álomban, tízezer évvel ezelőtt vagy most történik. Aki pedig általában sem Alföldi direkt, sem szimbolikus utalásait nem érti a darabban, azt az sem fogja zavarni, hogy a racionálisan visszafejthető elemeket sem érti. Mi például nem értjük, hogy mi a funkciója a vörös szőnyegnek, amit a műszak úgyis kivisz az előadás kellős közepén, és minek a sok ki-be járkálás, ami szétveri a jelenetek összefüggőségét.

55892399_2040519099399520_3981381936898637824_o.jpg

Bohoczki Sára (Khrüszothemisz), Chován Gábor (Csavargó) (Fotó: Borovi Dániel)

A darabban a legészveszejtőbb jelenet, és egyben erősen a központi fordulat, Oresztész (Böröndi Bence) és Klütaimnésztra (Balsai Móni) duettje. A jelenet Oresztész alábbi megnyilatkozására, mint központi magra van felépítve:

Annyiszor próbáltam elképzelni ezt az arcot... de erre nem voltam felkészülve. Hogy a szemed halott. Erre nem.

A rendező kiváló koncepciójában Oresztész meglátja anyja valódi arcát, azt, hogy a királynő elkövette azt az ősbűnt, amely erkölcsi halottá teszi a morális emberei lényt, a gyilkosságot. Klütaimnésztra (Balsai Móni) a halottak gépies nyelvén ad hangot annak, hogyan lehet élni a legrútabb bűn, a gyilkosság után. Oresztész csak akkor értheti meg, hogy anyja mit élhet át, ha maga is lesüllyed ebbe a morális mélybe. Egy csodálatos, meghatározó jelenetet látunk, melynek a későbbiekben is lesz jelentőssége. Ám nem illeszkedik a megelőzőkhöz. Ez a Klütaimnésztra egy teljesen más karakter, mint amit korábban a Khrüszothemisszel való beszélgetésben megismertünk. Egyfajta fordulópont már Fodor Tamás szövegében is található, de a rendező teljesen absztraktba tolja innentől kezdve az eseményeket.Több, egymást ütő koncepcióra épül az előadás, a rendező egyikhez sem volt hű, és nem vitte végig következetesen. Nem döntötte el, hogy politikai pamflettet készít, és akkor a ,,nép'' karakterének funkcionálisnak kellene lennie, vagy a családon belüli erőszak jogos megtorlását adja Klütaimnésztra kezébe, vagy a gyilkosság, mint a legfőbb tabu irracionalitását és infernális voltát akarja megmutatni. Mindegyiket egyszerre biztosan nem, mert a teljes előadás nem árulkodik egyetlen jól körülhatárolható rendezői mondanivalóról.

56157936_2040518606066236_4395861433607258112_o.jpg

Brasch Bence (Aigiszthosz), Páder Petra (Kilissza), Böröndi Bence (Oresztész), a háttérben Ladányi Júlia (Élektra) és Bohoczki Sára (Khrüszothemisz)  (Fotó: Borovi Dániel)

Fodor Tamás Elektrájában a királygyilkosok meglakolnak. Oresztész (Böröndi Bence) nem vonja a színfalak mögé a királyi párt, hanem a nyílt színen végez velük. A királyfi mellőz mindenféle személyes bevonódást. Zombiként teljesíti a misztikus hárpiákká, bosszúistennőkké alakult nők akaratát, és először is végez Aigiszthosszal, majd pechére Klütaimnésztrával is. A zombivá alakulás előképe Aigiszthosz (Brasch Bence) Élektrát a hatása alá vonó, manipuláló szövegében is megjelenik:

nem akartam nem akarni

mondja, utalva arra, hogy valami külső akarat a hatalmába kerítette és vezette a tetteit. És ebben van igazság, már csak azért is, mert a rendezői koncepció Oresztészt is a hárpiák befolyása alá veti (ami szintén nem semlegesíti azt a tényt, hogy Aigiszthosz egy igazi szemétláda).

A produkció nehéz, nehezen felfejthető jellege ellenére büszkék lehetnek Budaörs polgárai, hogy ilyen kiváló színháza van a városnak. Kézenfekvő a párhuzam a 80-as évek Kaposvárja és a Budaörsi Latinovits Színház között, hiszen a sok kiváló előadásnak, amelyet a sok kiváló színész és alkotó készít, a színházszerető nagyközönség Budapestről ide érkezve is csodájára jár.

Kedves Júlia, Sára, Bence, Móni, Bence, Róbert, Andrea, Petra, Péter, Gábor, Tamás, Gergely, Róbert, Soki, Eszter, Mónika és Róbert, nagyon köszönjük a csodás alakításokat és a kiváló jeleneteket! 

Szólj hozzá

Budaörsi Latinovits Színház