Sándor L. István: Szabadságszigetek – Fodor Tamás és a Stúdió „K” története 1978-ig

(Mesterek és műhelyek sorozat (1.), Selinunte Kiadó, Budapest, 2020, 592 oldal.)

Mit tehet az elárvult kritikus ilyen ínséges időkben? Olvas, természetesen színházról. Szerencsére – mennyből az angyalként – idén karácsonyra megérkezett a Selinunte Kiadó új kötete, a Szabadságszigetek – Fodor Tamás és a Stúdió „K” története 1978-ig Sándor L. István tollából. Akik követik a blogunkat, tudhatják, hogy a Stúdió K az a színház, ahol a leginkább otthon érezzük magunkat, nem csak a mindig izgalmas előadások és a társulat miatt, hanem magában a színházépületben is annyira szeretünk elidőzni, hogy gyakran már előadás előtt egy órával ott kávézgatunk és hangolódunk a mindig kiváló élményre. Első kritikánkat 2017 februárjában ugyan egy jurányis előadásról írtuk, de ezt is a Stúdió K-nak köszönhetjük, hiszen az itteni Bakfitty című előadásban figyeltünk fel a k2 Színház színészeire, és kezdtük el keresni az előadásaikat. A második kritikánk már a Stúdió K Szürke galambjáról szólt. Azóta tizenhat előadásukról készítettünk kritikát, saját és befogadott produkciókról egyaránt, sőt 2018-ban még az évadkritika műfajával is megpróbálkoztunk. Látszik tehát, hogy itt egy szerelemről vagy mély baráti érzésekről van szó részünkről, és ki ne szeretné megismerni szerelme vagy legjobb barátja első szavait, visszanézni gyerekkori fényképeit, és hallgatni a vicces, megható, kedves történeteket az életéről. Ezt az élményt vártuk tehát Sándor L. István könyvétől, és ezt az elvárást teljes mértékben be is teljesítette a kötet, sőt még ennél is többet kaptunk, mint egy igazán jó, személyre szabott karácsonyi ajándéktól.  

(Fodor Tamás és Nagypál Gábor – Fodor Tamás a Szabadságszigeteket dedikálja a Stúdió K-ban. Fotó: Stúdió K fb.)

Senkit ne riasszon el a könyv terjedelme, a mintegy 600 oldal! A rövid bevezető után rögtön egy beszélgetésrészlet következik Fodor Tamással, ami olyannyira behúzott minket a színész-rendező világába, hogy ha lehetséges lett volna, abba se hagytuk volna az olvasást az utolsó oldalig. A könyv felépítése rendkívül olvasóbarát, a beszélgetéseket rendre megszakítják ismertető, elemző vagy darabrekonstrukciókat tartalmazó részek, és ezek pont olyan kényelmes terjedelműek, hogy egy-egy részt egy ültő helyünkben végig tudunk olvasni, így nem kell egy-egy szakasz befogadását megszakítanunk. Az egyetlen veszély, hogy tovább lapozunk „csak még egy oldalt” felkiáltással, és újabb félórával késleltetjük a lámpaoltást. Az ismertető, rekonstrukciós és elemző részeket mindig követi a források felsorolása, és ezért nem érdemes olvasás után a kötetet a felső polcra tennünk, mert a későbbiekben akár enciklopédiaként is használható lesz, ha az Egyetemi Színpadnak, a József Attila Színház korai éveinek vagy az Orfeo-csoportnak akarunk utána nézni.

Azt is megtanulhatjuk a Szabadságszigetek olvasása közben, hogy mennyiféle forráshoz nyúlhatunk, ha a félmúlt színháztörténetének egy szeletét akarjuk megismerni. A résztvevők személyes beszámolóin túl olvashatunk részleteket korabeli kritikákból, ügynökjelentésekből, tanulmánykötetekből, rádióműsorok leirataiból, színházlélektani esetnaplóból, dokumentumfilmből. És az is kiderül a kötetből, hogy lenne mit kutatni, megírni. Minden fejezet ösvényeket, csapásokat vagy akár négysávos autópályát nyit meg, amin csábító lenne végigmenni. A rengeteg korabeli kritikát olvasva például a színikritika nyelvének változásai, egy-egy ma is sűrűn használt kifejezés, panel kialakulásának is érdekes lenne utána menni, ha még egy életünk volna, biztos megkeresnénk, ki használta először egy előadás kapcsán a tűpontos kifejezést. Jó lenne többet olvasni a Pannónia Filmstúdióról, a József Attila Színházról, hogy csak egy-egy emlékezetes helyszínt említsünk.  

Kétségtelenül a legizgalmasabbak a beszélgetések, amik megpróbálják összerakni az Orfeo és a Stúdió „K” történetét. És itt is tanulhatunk valamit módszertanból: nem kell a különböző megszólalók emlékeit összefésülni, hogy a történetnek egy kanonikus változata legyen, sokkal érdekesebb, hogy ki hogyan élte át a történteket, ki mit tart hangsúlyosnak, ki mire emlékszik másképpen, mint a többiek. Fodor Tamás mellett megszólal Németh Ilona, Angelus Iván, Oszkay Csaba, Székely B. Miklós. Az ő történeteik beemelése teszi igazán élővé a kötetet. Felettébb szimpatikus vonása a könyvnek – és ez főleg Fodor Tamás megszólalásainak köszönhető – hogy az általunk olvasott történeti munkákkal ellentétben, hangsúlyosan megjelennek a korszak női szereplői, mesterként, példaképként, alkotótársként. Az ő munkásságuk, történetük is egy feldolgozásra méltó téma lenne, amire a Szabadságszigetek ajtót nyit a jövőbeli kutatóknak.  

Ritkán adatik meg az olvasónak, hogy egy történeti munkában leellenőrizze a szerző által sugallt benyomásokat, értelmezéseket, egybevethesse azokat a saját tapasztalataival. Ez a kötet ezt a lehetőséget is megadja nekünk, és érdemes is élnünk vele, mert a magyar színháztörténet egy meghatározó előadásának megismerésével leszünk gazdagabbak. Ugyanis az utolsó kétszáz oldal arról az 1977-es Woyzeckről szól, amit Szirtes András rendező 1978-ban megörökített és számunkra is elérhetővé tett. Mi azt tapasztaltuk, hogy Sándor L. István nagyon hasonlóan látja a színpadi történéseket, hasonlóan értelmezi a különböző motívumokat, mint mi, és ez számunkra visszafelé is hitelesítette a könyvben megjelenő számos darableírást és rekonstrukciót, amit nem volt szerencsénk látni.  

Úgyhogy végezetül mély hálánk és csodálatunk kifejezése mellett csak Woyzeck szavait ismételhetjük:

„Csak tovább... csak tovább!”

Nagyon várjuk a folytatást, mi lelkes olvasói leszünk.

♥