Játsszák: Kern András, Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor, Hirtling István, Nagy-Kálóczy Eszter, Kútvölgyi Erzsébet, Dengyel Iván, Ertl Zsombor, Varga-Járó Sára e.h., Orosz Ákos, Zoltán Áron, Horváth Szabolcs, Méhes László, Csapó Attila, zongora: Mester Dávid dob: Standovár Mátyás, hegedű: Kiss-Varga Roberta Izabella / Zsótér Zita, nagybőgő: Hosszú Kristóf / Ónodi László, cselló: Bali Gabriella / Bettermann Rebeka / Tiborcz Balázs, brácsa: Kalocsai Eszter / Görbicz Fülöp, klarinét: Bartek Zsolt / Kurucz Levente, látvány: ifj. Vidnyánszky Attila, szcenikus: Juhász Zoltán, installációk: Csapó Attila, irodalmi munkatárs: Kovács Krisztina, világítástervező: Hlinka Móni, ügyelő: Báhner Péter, súgó: Ádám Dorottya, rendezőasszisztens: Patkós Gergő, rendező: ifj. Vidnyánszky Attila.

Szívünknek rendkívül kedves darab az első magyar musical, az Egy szerelem három éjszakája. Ahogy a kritikusok írták akkoriban, témája komoly és politikus, a konfliktus absztrakt és elemelt, Ránki pedig a zenébe minden innovációs tehetségét beleadta. Igazi kihívás, mind megrendezni, mind eljátszani. Ezért választottuk a Pesti Színház repertoárjából ezt a produkciót. A darab olyan erős, hogy az előadás megvalósításától függetlenül is képes elemi erővel hatni, ám ezt az erőt messze nem aknázta ki a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila, annak ellenére, hogy láthatóan a színészek tehetségük legjavát tették bele az előadásba. 

Az előadás adatlapja a Vígszínház oldalán.

Jól jellemzi a rendezés koncepcióját a szöveg és az idézet, amelyet a színlapon olvashatunk. Ezek szerint a központi téma a szerelem és a fiatalság, és ennek olyan megjelenése, mely kizár mindent a külvilágból. Ahogy ott olvassuk Hubaytól:

„Különösen jó emlékem van olyan előadásokról, ahol fiatalok adták elő, például főiskolai vizsgákon. Mert nem az a kritériuma ennek a darabnak, hogy a szereplők ismerjék a kort, hanem az, hogy fiatalok legyenek. Ez az utolsó szó is a szövegben: ifjúság. Ha a fiatalság adva van, jó az előadás is.” (Hubay Miklós) 

Most arról ne is essék szó, hogy mennyire komolyan vehető egy olyan megnyilatkozás, ami azt állítja, hogy egy előadás akkor jó, ha fiatalok játsszák, tudjuk: egy jó színész el tudja játszani, hogy fiatal úgy, hogy az fel se tűnik nekünk. És valóban: az előadásban Kútvölgy Erzsébet egyetlen gesztusából rájövünk, hogy ő Júlia időskori alakja. Az alkotói hitvallás tehát egyfelől a depolitizálás, a fókusznak a politikumról a szerelemre történő terelése.  A másik, ami a rendezőt foglalkoztatja, az a darabok elértelmetlenítése. Ezt tette az Iván, a rettenet és a Leonce és Léna esetén is. Hogy miért vonzódik ifj. Vidnyánszky Attila ahhoz, hogy inkább legyen zsigeri, ösztönös, artikulálatlan egy előadás, és miért ne inkább értelmező, magyarázó, interpretációk tárgya, azt homály fedi. Aki szereti a munkáit, az túllép ezen, akinek az értelem és az artikulált mondanivaló a fontos, azokat zavarba ejti vagy egyenesen felzaklatja. Márpedig értelmetlenségben igen gazdag anyag a pesti színházas Egy szerelem. 

Mindenképpen elégedettséggel töltött el minket, hogy élőzene kísérte az előadást. Ez a bátor és igényes megoldás, a produkció egyik legnagyobb erénye. Segítség is az énekeseknek, bár nyilván sok szempontból nehézség is. A zenészek bevonulását és a kezdő jelenetet a három királyok bevonulása követi, ami viszont már felemás érzéseket kelt bennünk. Nem világos kik ők, kinek beszélnek és miről. Merthogy a dráma egy későbbi, nagyon fontos jelenete van előrehozva, eljelentéktelenítve ez által. Persze, értjük: a koncepció sokban igazodik az 1967-es Révész György által rendezett filmhez. Legalábbis annak intuitív, asszociatív jellegéhez, bár nem követve annak az ancien régime-mel kapcsolatos társadalomkritikáját. Maga a díszlet (ifj. Vidnyánszky Attila) fő eleme is a filmet idézi, igaz, az előadáson belül nincs megmotiválva, hogy miért éppen egy kockás doboz a keret, míg a film ezt világossá teszi (ti. ez a marhavagon levegőző nyílása).

Egy szerelem három éjszakája (1967) képkocka a film elejéről

Előadáskép (Fotó: Dömölky Dániel)

Ami semmiképpen sem szerencsés, hogy a három királyoknak (Kern András, Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor) nem csak nyilvánvalóan az a szerepe, hogy az idősebb rajongókat kiszolgálja, hanem több helyen elviszik a show-t a fiatalok elől. Pontosan azoktól a szereplőktől, akiket a színlap mint az előadás letéteményeseit nevez meg. Azt se felejtsük el, hogy ez a Vígszínház csapata, és itt a zenés darabok a repertoárban központi szerepet játszanak. Márpedig a három királyokkal recsegtetni el az Etikett-dalt, még akkor sem nézősimogató élmény, ha Orosz Ákos hanga se közelíti meg a legendás táncos-komikus, Hortváth Tivadar, hangját. Ezek a rossz választások teszik élvezhetetlenné az előadást azok számára, akik – akár a politikum mellőzésének igényével is, de – Ránki György csodálatos zenéjéért jönnek be az előadásra. A kortárs mondanivaló hiánya, ugyanakkor az énekhangok elégtelensége együtt azonban már azt okozza, hogy a nézők egy nem jelentéktelen része semmilyennek és laposnak tartja a produkciót.

Igazságtalanok lennénk azonban, ha egyöntetűen ítélnénk meg a musical ezen rendezésének minden zenei megnyilvánulását. Egészen kimagasló minőséget hozott például a Júlia szerepét játszó Varga-Járó Sára egyetemi hallgató, aki simán lemosta a többieket énekhangban a színről. Szintén jellemző ifj. Vidnyánszky Attila rendezéseire és szerepléseire is, hogy aluljátszik, aluljátszatja a színészeit. Egyszerűen még a mindennapi életben megszokott vitalitás se jellemzi a játszókat, nemhogy színpadi. Dacolva ezzel a hibás rendezői instrukcióval Horváth Szabolcs kiválóan hangsúlyozva beszélt és énekelt. Hasonlóképpen élvezetes örömjáték volt a Planta-dal, amit nem sikerült elrontani. Horváth Szabolcs, Zoltán Áron és Orosz Ákos ezen jelenete kétség kívül az előadás fénypontjainak egyike.

Előadáskép (Fotó: Dömölky Dániel)

A dramaturgia hemzseg mind a szövegekkel, mind a dalokkal kapcsolatban furcsaságoktól. Nem világos például, hogy miért húzta meg a rendező a Ballada a halhatatlanságról című dalt. Nem világos, hogy miért nem elég a Búcsú című Apollinaire vers (Vas István fordításban) és miért kell a vége után még egy altató tartalmú verssel előhozakodni. Miért mondja az előadás, hogy ezek a fiatalok voltak Itáliában, amikor sose voltak, csak elképzelték? Nem világos, hogy amikor kiszólnak a színészek, hogy "zenét!", akkor kinek szólnak ki?  Horváth Csaba Kivilágos Kivirradtig rendezésében a banda a színdarab részei, szereplenek, ott vannak ugyanabban a térben, de teljesen érthetetlen hova beszél a bíróné (Nagy-Kálózy Eszter) vagy Károly (Horváth Szabolcs), amikor megszólítja a zenészeket. Kit szólítanak meg a szereplők, amikor kilépnek a szobából a nézők elé? A legnagyobb kérdés viszont, hogy miért kell a vége előtt öt perccel a nézőt olyan helyzetbe hozni, hogy az legyen a benyomása, hogy vége az előadásnak.

Nem lehet amellett elmenni, hogy szemben Hubay és ifj. Vidnyánszky Attila véleményével a darab elidegeníthetetlen kerete egy háborúellenes baloldali kritikai szövegtér. Depolitizálni ez a darabot, olyan, mint egy vitadrámából kiírni az egyik vitázó felet. Amikor 1961-ben ezt a színjátékot bemutatták, még ott voltak az ’ 56-ban leágyúzott romok az Üllői úton, és még ott járkáltak a 15 éve légnyomást kapott hadirokkantak az utcán. Akkor ez az előadás olyan sebeket tépett fel, amelyek alig gyógyultak be, a háborús traumák még ott kisértettek nemcsak az alkotók, hanem a nézők fejében is. Tétje volt az előadásnak. Hogyan lehet bemutatni a szerelmesek menekülését a háborús világtól, ha nem mutatjuk be a háború szörnyűségét? Akkor még értették az emberek mi a háború. Ma értjük-e? Vajon természetesnek vesszük-e, vagy bagatellizáljuk-e hogy Ukrajnában szörnyű háború dúl? Felfogjuk-e a súlyát és megértjük-e a háborútól való menekülés késztetését?

Előadáskép (Fotó: Dömölky Dániel)

1961-ben a Petőfi Színházban az is benne volt az előadásban, amiről nem igazán akarunk beszélni, hogy a fasizmusra, militarizmusra és lóarcú kapitalizmusra épített rendszer méltán bukott meg. Nem építi fel az előadás azt, hogy a Szent Korona nevében ítéletet osztó bíró (Hirtling István) félelmetes démon, és kinevetni őt és szubmisszív nejét, sebeket gyógyító játék. Ennél is nagyobb hiba, hogy a századost (Csapó Attila) valami fantasy-ból idetévedt idegen lényként ábrázolják, hosszú hajjal, fehér kontaktlencsével, hosszú kabátban. A gyilkos kegyetlenség ilyen eltávolítása az emberitől azon káros elképzelés alá ad lovat, hogy a nácizmus nem emberi termék, holott tudjuk jól Arendtől, hogy a gonosz igenis banális, és aki ezt tagadja, az ingoványos talajra téved. A nosztalgia, amely az elejétől a végéig áthatja az előadást elrejti a múlt és a jelen valós társadalmi problémáit. Nem kétséges, hogy éppen ez az előadás célja. A "ne politizáljunk" felszólítás – amit a nézők bennfentes kacagással díjaznak – jól kifejezi a rendezés vitatható magját. "Szabadság és szerelem" helyett a produkció mottója: "szabadság helyett szerelem".

Szerencsére a dalok önmagukban meg tudják menteni az előadást, ezért még akkor is élvezhető, ha nem tudjuk vagy nem akarjuk követni a rendezői flikk-flakkokat. Ilyen mentő dal például a Vita a humanizmusról. A dalszövegbe és a játékba rejtve megmarad a darab esszenciája, ami ezt a kiváló musicalt felidézi bennünk és utunkra bocsát azzal, hogy értékeljük át, mi a fontos az életben.

♥

Kedves alkotók, köszönjük a munkátokat és erőfeszítéseteket!