Nincs mit tenni, META Mesterek és Tanítványok Művészeti Központ, november 19., 19:00

Játsszák: Rézműves Roland, Szolnoki Balázs, Samuel Beckett Godot-ra várva c. drámája alapján írta Rézműves Roland, alkotók: Füsi Borka, Rézműves Roland, Szolnoki Balázs, Üveges Marcell 'Gabesz', plakát: Vörös Virág

Van valami delejesen vonzó a színházi alkotók számára abban a becketti szakadékban, amely a Godot-ra várva című opuszban testesül meg. Kitölteni az üres teret, a cseppfolyóssá lassult időt, jelentést adni az unásig ismételt mondatoknak, történetté tenni a történet nélküliséget. Úgy éreztetni a posztapokaliptikus világ végeláthatatlan szürkeségét, unalmát, monotonitását, hogy a nézőket mindez lekösse, hogy figyelmük ne lankadjon, hogy várjanak a következő mondatra, a következő pillanatra. Rézműves Roland átirata egyfelől megkönnyíti a játszók dolgát, a feszes 45 percre húzott anyaggal könnyebb teljesíteni a vállalást. Másfelől meg is nehezíti, hiszen csak Estragon (Rézműves Roland) és Vladimir (Szolnoki Balázs) van a színen, Pozzo és Lucky performanszai ezúttal kimaradnak. Godot-tól sem érkezik üzenet, sőt, ez a várakozásnak már az a stációja, amikor már nem is nagyon emlegetik. Így módosul a cím is, a dráma első mondata – Nincs mit tenni – emelkedik címmé. Rézműves Roland kíméletlen a karakterekkel: még azt a távoli, misztikus, reménytelenségében is némileg pátoszos Isten-kereső várakozást is elveszi a karakterektől, amit Samuel Beckett meghagyott nekik.

Fotó: Üveges Marcell

A fentieknek megfelelően, a fa – itt egy fogas – nem központi eleme a színpadképnek, meghúzódik hátul az egyik oldalon. Középen egy koszlott kanapé uralja a teret. A hagyományhoz képest ez a Didi és Gogó meglepően sok ingósággal bír, van még két székük és egy iskolai táblájuk is. A kanapé középpontba helyezése számunkra alátámasztotta azt a fókuszáthelyezést, amit az átíró végrehajtott. Minden elveszett, az emlékek, a biztonság, a megélhetés, a nyelv birtoklása, a cél de egyvalami megmaradt: a kapcsolat ember és ember között. Ez a játék a barátság apológiája. Rézműves Roland és Szolnoki Balázs nem csak jelmezeikben egészítik ki egymást, de a másik minden rezdülését lekövető, lereagáló játékukban is. És ezért jó nézni azt a repetitív vonaglást, ami ennek a két becketti véglénynek adatott.

Fotó: Üveges Marcell

Remek ötlet az akasztófajáték beépítése az előadásba, és általában is a karakterek játékosságának kiemelése. Szép a dominanciaharc állásának ide-odabillegése a két figura között. Bár Gogo intellektuális fölényben érzi magát Didivel szemben, mégis ő a kiszolgáltatottabb. Jobban retteg a magánytól, mint társa. Szüksége van Didi gondoskodására, bármennyire is igyekszik ezt eltitkolni.

Ilyen Godora várva-t még nem láttunk, ahol talán még irigyelni is lehet a két figura kapcsolatát. Bár a világ megváltatlan, talán megváltathatatlan is, ameddig van valaki, aki figyelmeztet, hogy húzd föl a slicced, és neked adja az utolsó sárgarépáját, míg ő a fehéret rágcsálja, addig lehet élni.

♥ 

Kedves Roland, Balázs, Borka, Marcell és Virág, köszönjük ezt az érdekes variációt, elgondolkodtattatok!