Thomas Mann: József és testvérei, Örkény Színház, 2018. január 16., 18:00

Játsszák: Patkós Márton, Gálffi László, Polgár Csaba, Epres Attila, Jéger Zsombor, Zsigmond Emőke, Vajda Milán, Kerekes Éva, Ficza István, Nagy Zsolt, Dóra Béla, Novkov Máté, Pető Kata, Csuja Imre, Tenki Réka, Takács Nóra Diána, Szathmáry Judit, Murányi Márta, Máthé Zsolt, Kókai Tünde, Znamenák István.

Zenészek: Kákonyi Árpád, Murányi Márta, Szathmáry Judit, Bartek Zsolt, Újházy Gyöngyi/Ölveti Mátyás. Fordította: Sárközi György, Káldor György. A szerző regényéből a színpadi adaptációt írta: Gáspár Ildikó. Díszlet: Izsák Lili, jelmez: Szlávik Júlia, videó: Juhász András, dramaturg: Ari-Nagy Barbara, zene: Kákonyi Árpád, súgó: Kanizsay Zita, ügyelő: Sós Eszter, a rendező munkatársa: Érdi Ariadne és Szabó Julcsi, rendező: Ascher Tamás és Gáspár Ildikó

A Két Lámpás lelkivilágát alaposan fölforgatta az Örkény Színház monumentális vállalkozása, Thomas Mann mintegy 1500 oldalas regényének színrevitele. Eddigi színházjáró tapasztalatainkból azt szűrtük le, hogy egy kőszínházi nagyszínpadon a lehetetlenséggel határos olyan előadást találni, ami átgondoltságában, gördülékenységben, az alkotók egyenrangúságában és együttműködésében fölveszi a versenyt a legtöbb általunk látott független színházi produkcióval. Ehhez a tapasztalatunkhoz rafinált teoretikus módjára ideológiát is gyártottunk, de úgy tűnik az elméletet – amit később részletesen kifejtünk – ideiglenesen fel kell adnunk. Az Örkény Színház előadása ugyanis a kritériumaink alapján olyan minőségi magasságokban jár, ami vetekszik a Peer Gynt, a Nagy füzet vagy a Szürke Galamb minőségével. Ebből a szempontból a József és testvéreivel az alkotók történelmet írtak, mert sikerült a 2010-es évek végének jellegzetes új színjátszását a kőszínházba bevinniük és az Örkény nézőközönségének megmutatni. Az elődás ezért tőlünk csillagos ötöst kap.

Polgár Csaba (fiatal Jákob), Dóra Béla, Nagy Zsolt, Navkov Máté, Jéger Zsombor (Lábán szolgái) Ráhelt várják a kútnál; háttérben Gálffi László (idős Jákob). Fotó: Horváth Judit.

Hogyan lehetséges ez? Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy egy regényt lehet adaptálni színpadra. Ennél a regénynél pedig még kétségesebb, hiszen olyan terjedelmes, hogy félő a sok esemény megállíthatatlan árja agyon nyomja a nézőt; még végigolvasni is megterhelő, hát még végignézni színházban. Thomas Mann zsenialitása azonban nem merül ki abban, hogy szép szövegeket ír, és jól adja át a cselekményt. Az író úgy dolgozik az 1500 oldalas regény szövegelemeivel, mintha nem is a történet, hanem a történeteknek formát adó szövegek elrendezése lenne benne az esztétikai érték. 100 oldalalakkal úgy dobálózik, úgy rakosgatja őket, mint más egy mondatot. Gáspár Ildikó rendező-szövegíró a Jó kérdés beszélgetéssorozat fordításról, interpretációkról szóló részében kifejtette, hogy a munkamódszere azt volt, hogy miközben olvasta a regényt kiemelt részeket és miközben kiemelte őket, egyszer csak észlelte a regény struktúráját, mintázatát. Míg tehát az igaz, hogy nagyon kicsiny rész marad meg a regény szövegéből, a regény szerkezeti vázát meg tudja jeleníteni egy előadásban. Márpedig a regény igazi mondanivalója nem a történetekben, hanem éppen a történetek elrendezésében, a mintázatban lelhető föl. Ezt a struktúrát akarta nekünk megüzenni Thomas Mann a hömpölygő szóáradat segítségével. Ahogy Gáspár Ildikó mondja: ,,Azt láttam, hogy ahelyett a szerkezetet helyett, amit Thomas Mann felépített nem érdemes mást csinálni ugyanis ez a lényeg. Ez az állítás. A körforgás a lényeg és bármit ebből kiemelek, azzal kevesebb lesz.''

Ascher Tamás, Gáspár Ildikó (Fotó: Schiller Kata)

Miért fontos? Azért fontos, mert felrúgta a klasszikus társulati formát és helyette a prodzsektre szervezett alkotói közösség képét mutatja meg. A független színházi lét sajátosságai és nehézségei olyan minőségi ugrást tettek lehetővé, amire a kőszínházak nincsenek rákényszerítve. Legalább is szerintünk, illetve eddig ez volt az elképzelésünk. A kevés színész kikényszeríti az alkotókból a feszes dramaturgiát, nem maradhatnak funkciótlan szereplők, jelenetek, mert nincs, aki eljátssza azokat, ugyanezen okból rendkívül izgalmas, új értelmezési lehetőségeket adó szereptöbbszörözésekkel is rendszeresen élnek. Mivel sok független csapatnak nincs állandó játszóhelye, a díszlet- és kellékhasználatra is a megfontoltság és a minimalizmusra törekvés jellemző, ami sokkal nagyobb helyet ad a színészi játéknak és a nézői aktivitásnak, mintha bármi előrántható lenne a színház raktárából. Arról nem is beszélve, hogy a függetlenek többségét nem segíti műszak, így a berendezés és az elpakolás is a színészekre hárul, így valószínűleg ezerszer is meggondolják, hogy előcipeljenek-e például egy orrszarvút, ha nincs égető szükség arra.

Nos, az Örkény társulata ezzel az előadással szinte teljes mértékben ránk cáfolt. Gáspár Ildikó adaptációja néhány motívum kiemelésével üresjáratok nélkülivé tette a négy és fél órás előadást, nincsenek felesleges jelenetek, funkciótlan szereplők. A motívumok átívelését okos szerepkettőzések erősítik. A díszlet egészen egyszerű, a színészi játék tölti fel új és új tartalommal. A kellékek tobzódása az előadás előrehaladtával kissé elburjánzik, de szerencsére ez sem zavaró, ha szerintünk néhol funkciótlan is. A jelmezek teljesen hétköznapiak, a színek alkalmazása teremti meg az összhangot az egyes helyszínek között varázslatos színpadképeket alkotva. A színészek kivétel nélkül annyira egységesen szolgálják minden megmozdulásukkal a produkciót, hogy még a mi kakasülős helyünkön is érezni az intenzitást, az egymásra figyelést, a koncentráltságot. Az élő zene pontosan emeli ki a sarokpontokat, és erre a sorvezetőre szükségünk is van. Ilyen élményben a legutóbbi időben kőszínházban nem volt még részünk. Nem az a lényeg tehát, hogy mit mond ez az előadás 2017-ben a mai Magyarországon a népeknek, hanem hogy mit mond ez a színházi szervezési mód a kőszínházak nézőközönségének. Amit mond, az pedig ez: együtt. 

Gálffi László is a mélység szélén ül, a Telihold bámul rá és az nem tudja, hogy Ábrahámot, Izsákot vagy Jákobot látja és azt sem, hogy hanyadszor. A kopár vidéken csak a házikó van és az emberek. Isten választottjai-e ezek az emberek, vagy azok ők, akik ezt az istent választották? Mindegy: hűségesek egymáshoz. Fotó: Püskel Zsolt.

Kút. Már önmagában az, hogy nincs egyetlen József és egyetlen Jákob, hanem két József és két Jákob van, összesen három színésszel, mutatja, hogy itt közösségi lesz az élmény. Vannak főszerepek, de nincs fő színész. A Hamlet óta hihetetlenül sokat fejlődött Patkós Márton, aki a fiatal Józsefet (és Onánt :) ) játssza. Hogy ő nem lehet végig József, és hogy Polgár Csaba nem lehet végig József és Jákob, azt Gálffi László (idős Jákob) mondja el nekünk. Ez bele van írva a regény textúrájába, de expliciten is legalább egy helyen:

A mélység (kút) szélén ülő ifjú más ember, mint a testvéreit fogadó főhatalmú kormányzó. Apa és fia történetének kezdete mindkét esetben a kút (a filozofálós kút vagy Lábánék kútja) és a vége az élethossz eltelte utáni találkozás. Hiába olvasnánk el a József és testvéreit, a benne rejlő mintázatok mellbevágó felismeréséhez kétséges, hogy egyedül bárki eljuthat. Gáspár Ildikó csillogó értelmet ad a regény ezen rejtett tartalmainak, sokkal jobban felfogjuk a produkció által Mann óriási szépírástechnikai vállalkozásának lényegét.

A kamasz József (Patkós Márton) és testvérei. Színpadtechnikai barvúr: a testvérek bedobják Józsefet a kútba, a forgószínpadon a többiek eltávolodnak, elforognak Józseftől. Fotó: Horváth Judit.

Kör. Az egyik fontos motívum, amire az előadás föl van fűzve – természetesen – a körforgás. Minden visszatér, ami már volt, ha nem is ugyanúgy. Aki csalt, megcsalatik, aki felemelkedik, az elbukik és csak nagy erőfeszítések árán kapaszkodhat vissza, a gömb gurul, nincs kezdet és vég, csak örök körforgás. Ezért játssza egy személy (Polgár Csaba) a fiatal Jákobot és az érett Józsefet. Ezért tér vissza új és új alakban József életébe a tanító Epres Attila személyében. Ő játssza Jákob szolgáját, aki megtanítja olvasni, Potifár házának előljáróját, Mont-Kavot, aki segít eligazodni Józsefnek az egyiptomi világban, és aki végül fiává fogadja és megáldja Józsefet, és ő Izsák is, akit az áldás körüli hercehurca kapcsol József történetéhez. Vajda Milán az idősebb testvér a történetekben. Ő Ézsau, Rúben és Potifár. Potifárként ahogy felemeli háza előljárójává Józsefet és Mut (Potifárné, Kerekes Éva) vádjai után is tőle telhetően a legjobban védelmezi. Ez már nem úr és szolga viszony, inkább báty és öcs viszonya, és József is így viszonyul hozzá. Amikor visszautasítja Mutot Jákob, Mont-Kav és Potifár arca tartja vissza, az apa, a fogadott apa és a báty. Az előadásban fantasztikusan használt forgószínpad is ehhez a motívumhoz kapcsolódik. A jelentéstelítettségen túl a forgószínpad alkalmazása azért is bizonyult remek ötletnek, mert lehetővé tette, hogy a jelenetek átfolyjanak egymásba, ne zökkenjünk ki egy pillanatra se, ne legyenek felesleges ki- és bevonulások.

A kormányzó József (Polgár Csaba). Fotó: Horváth Judit.

Pont a körkörösségnél éreztük némi erőltetettséget, az egyetlen hibát, amit felróhatunk egyáltalán. Gyakran kerültek explicit kimondásra az erre utaló szövegek. Teljesen feleslegesen, hisz minden más is ennek a megértését célozta. Több bizalmat kérünk a nézőnek, hogy elegendő lesz számára a színészi játék, a díszlet, a zene, a szerepösszevonások, hogy összerakja a képet. Így kicsit olyan, mintha a kész mesterműben ott maradtak volna a segédvonalak, amiket az alkotó használt.   

Áldozat. Hasonlóan kerül kibontásra az áldozat motívuma, Ábrahám és Izsák történetétől kezdve Lábán és Hadina kisfián át egészen Krisztusig. A tipológiai szimbolizmus értelmezési módszere szerint az ószövetségi történetek előképei az újszövetségben leírtaknak, ebben az értelemben sejlik fel egy-egy pillanatra Jézus árnya apró, lehelet finom utalásokkal. De említhetnénk az álmokat is Jákob álmától kezdve, amiben Ábrahámnak álmodja magát Mut álmán át a fáraó álmaiig.  

Jákobok és rokonok. A faházban Csuja Imre és Tenki Réka Lábán és Hadina szerepében. Fotó: Horváth Judit.

Csalás. Átívelő motívum a csalás, megcsalatás motívuma is. Rebeka (Kerekes Éva) csalással orozza el az atyai áldást Jákobnak, aztán fordul a gömb és Lábán (Csuja Imre) csalja lépre Jákobot, mikor Leát (Takács Nóra Diána) adja hozzá Ráhel (Pető Kata) helyett, hiába figyelmezteti saját történetének elmesélésével a kutyafejű Anubisz, hiszen ő is egy csalásból született (Nebethet csalással vette rá Oziriszt, hogy vele háljon felesége Ízisz helyett). József testvérei csalással hitetik el Jákobbal legkedvesebb fia halálát, aztán az egyik testvér, Júda is csalás áldozata lesz, amikor Támár (Zsigmond Emőke) akarata ellenére elveteti magát vele feleségül. Potifárt és Mutot Potifár szüleinek csalása ejti egy életre szóló csapdába. Mut csalása, hamis vádja juttatja Józsefet a fáraó börtönébe, és végül József csalása készteti bűnbánatra testvéreit, lehetővé téve a megbocsájtást és a család egyesülését.

Ezen történetek közül a legszebben kibontott, körbejárt csalás Muté, Potifár feleségéé (Kerekes Éva). Aki hallott József és Potifárné történetéről, az minden bizonnyal alattomos gonosz kígyónak gondolja az asszonyt, aki házasságtörésre és ura elárulására akarja kényszeríteni az ártatlan Józsefet. Amit Thomas Mann és Gáspár Ildikó kihangsúlyoz, hogy a kettejük közötti vonzás hét év hosszú szenvedése. A rendezés nem egy férfiközpontú, József irtóztató szenvedéseit elénk táró történetet mutat be. Olyan hangsúlyokat ad a történetnek, ami akár férfi a néző, akár nő felfoghatóvá teszi ennek a jelenségnek a mélységét. Nem véletlen, hogy ezt a részt az előadásban felerősítette a rendező. Gáspár Ildikó azt akarta és el is éri a célját, hogy mindenkinek az agyában átváltozzon a rossz beidegződés, hogy a negatív hős itt Mut. Nem! Tessenek szíves lenni eljutni abba az állapotba, hogy belülről fogalmazódjanak meg a nézőben Mut érzései. József napról napra, hét éven át tartó vég nélküli kínzó jelenléte olyan, hogy szinte már mi magunk is kimondjuk: vagy legyen Muté vagy dögöljön meg József! Mire eljutunk Mut hamis vádjáig minden megértésünk és részvétünk az övé. Ráhel szelleme végigkíséri Mut szerelembe esését, kételyeit, várakozását, elhatározásait. A jelenetek alatt nem kedves fiát kíséri, óvja, hanem Mutot, hisz ki érthetné meg jobban a szenvedését, mint ő, aki kétszer hét évig várt szerelmére.

Mut (Kerekes Éva), Ráhel (Pető Kata). Hét év az baromi sok. Pető Kata m.v. és Nagy Zsolt alakításai becsempészik számunkra az előadásba a szívünknek olyan kedves független színházak otthonosságát. Fotó: Horváth Judit.

Kerekes Éva performanszát azon az előadáson, amin mi voltunk majdnem nyílt színi taps fogadta, ami azonban nem illene bele a képbe. Ez a kihangsúlyozott pillanat talán szintén olyan pont, ami nem hiányzana a produkcióba. A nagy élmény a színészi közösség és nem a nézők által kiválasztott színész imádása. Nem Kerekes Éva ebben a hibás, hanem egy furcsa nézői magatartás, ami mindenképpen ki akar kényszeríteni egy sztárt egy színházban. Sőt! Az a helyzet, hogy pont ellenkezőleg vannak a dolgok. Kerekes Éva könnyei potyogtak az előadás végén, ahogy nézte szeretett kollégái befejező játékát. Ahogy nekünk is.  

Mégis. Tehát nem lenne szabad alakításokat kiemelni, de meg kell tennünk, mert egyes művészek olyan állapotba jöttek a kiváló produkció miatt, hogy messze túlmutatott a játékuk a szerepeiken. Valami sokkal többet mondtak el az Örkény minőségéről. Csáki Judit mondta 5 évvel ezelőtt: a Katona a legjobb, de vigyázzon, mert nagyon jön föl az Örkény. Nos, az Örkény mára simán beelőzött. Epres Attila ezt az Izsák–Eliézer–Mont-Kav szerephármast valami varázslatosan formálja meg. Ez az ív, motívumtelítettség, tudatosság teljesen levesz minket a lábunkról.

Izsák (Epres Attila) a vén teknőcön. Fotó: Horváth Judit.

Takács Nóra Diána nem csak a korának megfelelő szerepben, például Leának kiváló. Döbbenetes, hogy Gálffi Lászlóval mindketten maradéktalanul eljátsszák a százéves Huijt és Tuijt. A rossz kritikusok néha megjegyzik, hogy ez-és-ez a szerep még nem illik ennek-és-ennek. A helyzet azonban az, hogy ha a színész kiváló, akkor huszonévesen is úgy tud eljátszani egy százévest (párban Gáffi Lászlóval), hogy a varázslat bevisz minket az erdőbe és elhisszük neki a matuzsálemi kort.

Gálffi László, Takács Nóra Diána, Huij és Tuijként, alul Patkós Márton mint süket szolga. Fotó: Horváth Judit.

Az est másik fénypontja Jéger Zsombor. Ez a fáraó tökéletesen érthetővé teszi Thomas Mann szavait: ,,Ott alant úgy mondják, olyan vagyok, mint Fáraó, és Fáraót ugyan istennek nevezik, de ő csak egy szegény, kedves teremtmény.'' Tínédzser Amenhotepje az arany edzőcipőben feledhetetlen élmény. Az a rajongás és enyhe epilepszia, amivel eljátssza a fáraót egészen kihangsúlyozza, érthetővé teszi a regénybeli alakot. Sosem fogjuk elfelejteni az alakítását, amikor Mann sorait olvasni fogjuk:

Királyi fogadóterem. Fotó: Horváth Judit.

A három felvonásos mű végjátéka nem csak megrázó és szívbe markoló. Felhívás is a nézők felé. Ma minden előadás erről szól. Ami ma a világ, az nem jó, de mi nem ezzel vagyunk, mi a jövővel vagyunk. A színdarabok Budapest szerte arra hívják fel a figyelmet, hogy változtatnunk kell. József nem uralkodó, nem autokrata, nem önkényúr, csak egy jó közgazda. Olyanok kezébe kell tennünk az ország sorsát, akik nem a saját hasznukat keresik, hanem az ország javát szolgálják. Mi azokkal vagyunk, akik az ország jólétén akarnak dolgozni.

Polgár Csaba szolgál még egy meglepetéssel számunkra, ami megmelengeti a Két Lámpás szívét. Nem lesz valami átütő erejű bejelentés, de nekünk fontos. Mi sokszor nem a szövegre figyelünk, hanem a színészi játékra. Nekünk nagyon-nagyon kevés, ha jó szövegek hangoznak el a színházakban. Sokszor van, hogy a nézőtér már rég hahotázik, mi csak nézünk, hogy mi van? mi van?, hiszen mi azt is nézzük, hogy mennyire hiteles az alakítás. És hiába poénos a szöveg, ha az nincs rendesen előkészítve és eljátszva, akkor mi csak kielégületlenül nézünk és várunk. Mi azt szeretjük, ha okos szövegek vannak az előadásokban és okos színészek, akik megértik mit mondanak és azt el is tudják játszani. Ebben a produkcióban ilyen alakításokat láthatunk. Polgár Csabának Józsefként van egy mondata, ami olyan a produkcióban, mint az operában a magas C. Ha az nincs kiénekelve, akkor borul az egész építmény. Amikor József azt mondja ,,akkor a népek idezarándokolnak Egyiptom országába, hogy kenyeret és vetőmagvat szerezzenek, amit Fáraó fölhalmozott.'' akkor a szeme elkerekedik és megérti, hogy mi lesz a darab vége, hogy mire megy ki az isteni játék és hogy jönnek a testvérei. ,, Emberek jönnek,[...]'' – kiénekli a ,,magas C-t'', ami sok színésznek nagyon nem megy, de neki igen. No, itt lábadt könnybe a szeme a Két Lámpásnak először, amikor végre világos lett, hogy igazi SZÍNHÁZ, amit láttunk.

József, Egyiptom ura (Polgár Csaba) és ispánja Mai-Szahme (Znamenák István). Jönnek! Fotó: Horváth Judit.

Még sok mindenről nem beszéltünk, amiről lehetett volna, de a legjobb ha elmentek és megnézitek ezt a gondolatok sokaságát felébresztő előadást!

♥

Kedves Alkotók! Nagyon köszönjük ezt a csodálatos előadást!