Kovács D. Dániel-Závada Péter-Varga Zsófia: [ESCAPE] - A Donkihóte-projekt, Örkény István Színház, Városmajori Szabadtéri Színpad, 2024. július 6., 19:00

Játsszák: Hajduk Károly, Borsi-Balogh Máté, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Tenki Réka, Terhes Sándor, Vajda Milán, Nagy Zsolt, Zsigmond Emőke. Dramaturg: Varga Zsófia, díszlet: Schnábel Zita, jelmez: Nagy Fruzsina, sound design: Keresztes Gábor, média design: Újvári Bors, Fekete Máté, videó: Bodor Balázs, fénytervezés: Baumgartner Sándor, Guti Tivadar, asszisztens: Érdi Ariadne, ügyelő: Sós Eszter, súgó: Kanizsay Zita, rendező: Kovács D. Dániel

Az Örkény István Színház közösségi helyét, az Örkény Közt nagyon szeretjük, a nagyszínpadi előadásaikra viszont ritkán jutunk el, így most a nyári programok lehetőségét kihasználva a Városmajori Színpadon láthattuk a legújabb bemutatót. A Két Lámpás blog kontingense felemás érzésekkel távozott. A konszenzuális vélemény leszűrése mindenesetre nagyon tanulságos vitafolyamatot zárt le bennünk, tehát biztosan kijelenthető, hogy az alkotás elgondolkodtató.

A produkció adatlapja az Örkény István Színház oldalán.

Az eszképizmus a jelen társadalmunkban olyan magatartásforma, amit ma nagyon sokan gyakorolnak, akár tudatosan, akár fel se fogva, hogy ez történik velük. Nagyon sokan vannak, akik tagadják vagy bagatellizálják a jelenséget, és kevesen, akik ráismernek, sőt, foglalkoznak vele. A három szerzőt láthatóan nagyon foglalkoztatja ez a személyes életstratégia, megküzdési mód, viselkedés, mert a darab fókuszába a társadalomból való kivonulás jelenségét helyezték. Akik tagadják a probléma létezését, nyilván abból indulnak ki, hogy a valós közösségeinkkel semmi baj, minden nagyon szép, minden nagyon jó, legfeljebb a 19-es busz járhatna kicsit gyakrabban. Pedig az, hogy emberek a társadalmi munkamegosztásban nem kívánnak részt venni, az nem az egyén devianciája, hanem individuális válasz a társadalom patologikus működésére. Az eszképista reakció a "nem bírom ezt" önpusztító rohamától az egyszerű pótcselekvésekig érnek. Mindannyian eszképisták vagyunk, amennyiben minden szabadidőnkben sorozatokat nézünk, vagy akár nagyon hasznos hobbinknak hódolunk, ha egész délután fát vágunk a kiskertben vagy a növényeket, állatokat gondozzunk, ha nulla-huszonnégyben a szépészeti cikkeket kajtatjuk vagy számítógépes játékokat bizgerálunk. Kikapcsolódás, kikapcsolás vagy függőség? Ezen a szinten még vélemény kérdése, hiszen neurológiai értelemben a felsoroltakon egészen biztosan nem talán fogást az addiktológus. Barna (Hajduk Károly) éppen számítógépes játékokkal játszik, amennyit csak tud, ez az ő kivonulása. Nem eltagadva a probléma jelentőségét, a függőség orvosi definíciói homályosak, az ezt megszabó határok bizonytalanok. A minimális kár, hogy a játékfüggőséget könnyű rásütni bárkire, a megszégyenítő bélyeg pedig ott ragad rajta, társadalmi szinten pedig paranoia, hisztéria alakul ki. Még inkább más megvilágításba kerül a dolog, ha figyelembe vesszük, hogy a játék pszichológiai vonzását cégek, sőt államok is kiaknázzák a gamifikáció által. Még Barna iskolája is a gamifikáció úttörője. Felajánlanák gyerekeknek drogot a tanulási hatékonyságuk növelése érdekében?

Borsi-Balogh Máté, Jéger Zsombor, Nagy Zsolt, Kókai Tünde, Hajduk Károly, Vajda Milán, Terhes Sándor, Zsigmond Emőke (fotó: Örkény István Színház)

Kovács, Závada és Hajduk jól értik egymást. A Szputnyik Hajózási Társaságban kovácsolódtak össze és ez a kapocs végig megmutatkozik  az előadásban. Závada és a többi író szöveg szinten hozza annak a társadalmi szorongásnak és szenvedésnek a plasztikus megjelenítését, amit Kovács D. a témaválasztással húz alá, Hajduk pedig a Don Quijote-szerű karakter felépítésével ad nekünk oda. Ha valakinek könnyet csal ez a játék a szemébe, illetve ha megérinti ez a történet, akkor az azért van mert az alkotók valós alapból dolgoznak és felismerhetővé teszik a szenvedés élményét. Most már csak az a kérdés, hogy ha ez így megvan, akkor miért nem monodráma ez a színjáték? Hozzáad-e valamit az Örkény Színház Társulata ehhez a szöveg-ötlet-alakítás szövetséghez? Erre a kérdésre még visszatérünk.

A sztori szerint Barna egy angoltanár, aki valamilyen módon ízelítőt kap abból, milyen, amikor az oktatásvezetés (vagyis a belügyminiszter) Kádár-rendszeresdit kíván játszani, és abszurd, anakronisztikus módon diákot, tanárt egyaránt vegzáció alá von. Ebben az értelemben a darab valósága elég nagy mértékben tükrözi a jelen közéletünket, előhozza azokat a történéseket, amelyek felháborítanak minket nagy rendszerünk, az oktatásügy összeomlasztása kapcsán. Barna már eleve nagyon jó barátságot ápolt a virtuális játékokkal, amikor pedig a foglalkoztatottsága megszűnik, pontosabban amikor tanár helyett tolmácsnak áll, felszabadul annyi ideje, hogy elképesztő módon belevesse magát a gamingbe. Az ötlet szerint itt olyannyira azonosul karakterével, egy középkori lovaggal, hogy a szenvedésnyomás redukálása céljából elméje a valóságban is ezt az alakot ruházza rá. Barna ezzel a Don Quijote-viselkedéssel kezdi el gyötörni a környezetét, de legfőképpen azoknak a társadalmi intézményeknek a dolgozóit, amelyekkel konfliktusa van, így az MVM-mel, a kisbolt munkatársaival és az iskolával is ringbe száll.

Borsi-Balogh Máté, Terhes Sándor, Hajduk Károly, Zsigmond Emőke (fotó: Örkény István Színház)

Ami meglepő, hogy az a nyomás, ami kint, a világban és a bent a játékban éri Barnát nem sokban különbözik. Menekül-e a felelőssége elől? Van-e következménye a cselekedeteinek? Azt gondolnánk van, és a valóság gyorsvonatként vágódik neki Barna életének. Pedig nem! Ugyan a kisboltban nem tud fizetni, de kifizeti neki az iskolaigazgató a cechet, egy idő után a biztonsági őr is elengedi. A kisföldalattin nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoz egy utasnak, minden következmény nélkül. Még az MVM-ben is elengedik az adósságát és stílusos, balassias nyervogásának hatására újra indítják nála az áramot. Ha van dráma ebben az előadásban, akkor az, hogy hiába menekül Barna a virtuális valóságba és aztán a fantáziájába, ennek a menekülésnek semmi következménye, semmi gyógyító ereje nincs. A valósággal szembesülés nem történik meg. Talán nem is kell, talán nem is beteg. Az igazgató simán visszavenné, kedvese visszafogadja, nincs arról szó, hogy a rendőrség bántaná. Valamiféle tanulság levonása, a Don Quijote-átváltozásra ráébredés és szembesülés nem történik meg. Lilla rákiabál, mellvértje pirosról kékre vált, felébred és ennyi. Mondhatni, mi magunk, akik a keretét adjuk Barna őrületének nem vagyunk különb világban, mint ő, mi is egy virtuális, mondva csinált, következmények nélküli valóság részei vagyunk. Gépiesen daráljuk ugyanazokat a társalgási paneleket ("Láttad már a Dűne 2-t?", amúgy a Dűne univerzuma sokkal izgalmasabb, mint Barna picsogása, inkább kéne arról beszélgetni). 

Ez utóbbi jelenség is és a karakterek és viszonyaik is számos lehetőséget adnának a darab bemélyülésére, a konfliktusok bemutatására, intellektuális és esztétikai élmény keltésére. Ez azonban nem történik meg az előadás alatt. A társulat végig statisztaként, díszletként funkcionál, a játékot elengedik vagy csak megmaradnak a digitális karaktereik humán bábuinak. Vegyük úgy, hogy ez a két előadás munkabemutató volt, el kéne gondolkodni egy monodrámán Hajduk Károllyal.

Félelmetes sejtésünk, hogy a hibát, amely az előadás dramaturgiai és színészi kidolgozatlanságához vezetett az Örkény társulatában kereshetjük. A Kovács-Závada páros ugyanis egy igen népszerű és kiváló munkát tett le a Stúdió K asztalára a Prudencia Hart különös kivetkezése alakjában. Ezt az érzésünket sok részlet húzza alá. A kocsmajelenetben, amelyet közelről megfigyelhettünk egyedül Hajduk Károly játszott, a többiek félelmetesen megúszósra vették a karaktereket. Az előadás számos ponton blőd vagy unalmas poénokra épít, nincs meg a társulatban a belső kontroll, hogy a poénokat ne a L'art pour l'art Társulat színvonalán hozzák. Megvan annak a technikája, hogy ha valami viccesnek van szánva, akkor azon tényleg nevessen a néző. Ha a színészek hajlandók lennének játszani, akkor sikerülne is. Azok a valódi karakterek pedig, akikkel Barna kapcsolatba lép, egyszerűen irrelevánsak. Az iskolaigazgató egy logikusan gondolkodó ártalmatlan figura, mégcsak nem is az, akit Barnának utálnia kéne, de akkor mitől kattant be Barna? A barátnő szintén se nem szerethető, se nem gyűlölhető, nem éljük át a kétségbeesését, a párkapcsolatban a függő fél miatt szenvedő áldozat nem jött létre. Persze világos, hogy ez akár koncepció is lehet, de akkor legyen ez a dráma, mert jelen állapotában semmilyen drámaiság nem fedezhető fel az Escape-ben.

Nagy Zsolt, Zsigmond Emőke, Borsi-Balogh Máté, Kókai Tünde, Hajduk Károly (fotó: Örkény István Színház)

A sok-sok dramaturgiai és játékbeli hiány és felesleges kör után azonban mégis felsejlik egy konfliktus, amelyet jó lett volna eljátszani. Nem a függőségtörténet, mert az erre való rácsodálkozás önmagában nem áll meg a lábán. Nem is az összeomlástörténet, mert egyfelől az is unalmas önmagában, másfelől nem is történik meg. Hanem az, hogy a hikikomorik (a társadalmi szerep betöltésétől szobájuk magányába menekülő japán fiatalok és középkorúak) így néznek ki hazánkban, ahogy Barna. Ott van a 40-es generáció, akiknek az ország intézményeit kéne már vezetni, de mégsem férnek ehhez hozzá. Vagy hozzáférnek, de az a sorsuk, hogy a működésképtelen, anakronisztikus, megújulni nem tudó rendszereket vezessék zombiként. Az előadás pozitívuma, hogy felajánlja a megoldást, amely a múlt század derekának humanisztikus pedagógiájából, pszichológiájából táplálkozik. Ha nem tudod úgy csinálni, ahogy mások, csináld úgy, ahogy neked komfortos: ha úgy működik, gondold, hogy középkori lovag vagy!

A tartalom hiánya akkor is tátongó űrt hagy. Látjuk az előadásban a hikikomorit, de hol vannak a társadalmi és gazdasági csődöt útjára engedő felelősök? Talán a nézők között. Talán a kőszínházak vezetőségében.

♥

Kedves Károly, Máté, Zsombor, Tünde, Réka, Sándor, Milán, Zsolt, Emőke, Zsófia, Zita, Fruzsina, Gábor, Bors, Máté, Balázs, Sándor, Tivadar, Ariadne, Eszter, Zita, Dániel, köszönjük ezt az elgondolkodtató előadást!