Eurodram – Kortárs drámák felolvasószínháza, Stúdió K, 2023. szeptember 8., 15:00

„Az Eurodram Magyar bizottsága által kiírt pályázaton európai nyelvekből magyarra fordított kortárs darabokkal lehet részt venni, amelyek közül a Bizottság hármat fog kiválasztani. A pályázaton az európai/mediterrán/közép-ázsiai térség nyelveiről teljes egészében vagy részben, az elmúlt években magyarra fordított kortárs szövegek vehetnek részt. A nyertes műveket a magyar bizottság az Eurodram nemzetközi hálózatán keresztül fordításra és bemutatásra javasolja, és esetleges fordításukat, bemutatásukat, egyéb felhasználásukat igyekszik lehetőségeinek megfelelően segíteni. A 2020/2021-es nyertes művek a Stúdió K Színházzal együttműködésben, felolvasószínházi eseményen kerültek bemutatásra.” 

Így szólt az Eurodram (European Network for Drama in Translation) felhívása. A győztes pályaműveket hallgathattuk meg ezen a maratoni délutánon, a szünetekben és a program lezajlása után pedig kötetlenül beszélgethettünk a rendezőkkel, színészekkel és a spanyol anyag fordítójával. Érdemes volt beletenni az időt és a figyelmet a programba, élni a ritkán adódó lehetőséggel, hogy ennyire friss, külföldi drámaszövegekkel találkozzunk. A magyar könyvkiadás nem kényezteti el az érdeklődőket, végigböngészve a kínálatot, az utóbbi pár évből, két kötetet találtunk, három-három kortárs észt és spanyol dráma fordítását. Jobban járunk, ha a Színház folyóirat drámamellékletében kutakodunk, ahol kortárs ukrán drámák mellett rábukkanhatunk a délután egyik szerzőjének, Gianina Cărbunariunak, egyik darabjára, a Magyarosaurus Dacusra. A Stúdió K-ba járók már ismerősként üdvözölhették a román írónő szövegét, hiszen a társulat Tigris című, ebben az évadban is játszott előadása is egy Cărbunariu-dráma átdolgozásából született.

Gianina Cărbunariu (Fotó: Rafal Komorowski)

Gianina Cărbunariu: Szolitaritás, fordította: Patkó Éva

Felolvasók: Váradi Gergely, Sipos György, Nyakó Júlia, Lovas Dániel, Homonnai Katalin, Spilák Lajos, Pallagi Melitta, Samudovszky Adrian, rendezte: Nagy Péter István

A három dráma közül témáját illetően legérdekesebb Gianina Cărbunariu: Szolitaritás címűje. A külföldi dráma mindig kihívás elé állítja a magyar nézőt, mert nagyon kell vágyni arra, hogy értsük a problémát, amiről szól, és azt is, hogy miért pont olyan stílusú az adott színdarab. Vesszőparipánk az amerikai társadalmi dráma, amely első ránézésre unalmas, miközben ha nyitottak vagyunk arra, ahogyan egy ilyen színdarabra annak a kultúrának a nézője rátekint, fel fog villanni, hogy mi a lényegi mondanivaló. Viszonylag és látszólag könnyebb a helyzet akkor, ha egy szomszédos országban tematizálnak egy drámát. A romániai téma a három közül a legismerősebb volt, valahogy visszavetett minket egy olyan korba, amikor a szoci kormányok idejében ugyanúgy ment az elitizmus és rasszizmus, mint most, csak cukormázzal leöntve. A központi történet a nagybányai fal telepítése. A helyi nyomornegyed fallal való bekerítése valóban megtörtént eset, ráadásul egy harminc kevés szocialista polgármester kezdeményezte a mind faji, mind szociális értelemben szegregáló aktust. A darab címe is igen beszédes: szolidaritás helyett szolitaritás, vagyis egyedüllét, elzárkózás. Mégis, önmagában nem az az érdekes a színdarabban, hogy miben hasonlít a falépítés a mai Magyarorszárga, hanem amiben különbözik. Románia egy olyan ország, amelyben minden megvan, ami Magyarországon is volt, azt leszámítva, hogy olyan nagy, tagolt és sok érdekszféra keresztezi, hogy nem tud egyetlen hatalmi centrum uralomra jutni. Az embertelenségnek, empátiahiánynak és rasszizmusnak az a fekáliája, amit a többségi társadalom negédes ezüspapírba csomagolva nyújt át nekünk komikussá, pitiánerré és összességében idővel menthetővé teszi a konfliktust. Ebben a drámában még lehet bízni abban, hogy az idő és az Európai Unió gondolkodást és értékítéletet átformáló hatása helyrehozza rossz társadalmi gyakorlatot. Számunkra már nem újdonság, hogy vannak ilyenek, és hogy a politikusok hitegetnek, hazudoznak, manipulálnak és aljas cselekedetetek hajtanak végre. Egy magyar kormánypárti politikusoknak nem kell figyelnie a szájára, nehogy az EU értékeivel ellenkező nyilatkozatok hangozzanak el, hogy véletlenül se történjen utalás a korrupcióra. Nálunk az illiberalizmus állami ideológia, a korrupció pedig, ahogy Lánczi András mondta, nem lopás, hanem a rendszer lényege. Ebből a szemszögből a „bátor” előadást a magyar valóság messze leelőzte, a magyar társadalmat nem egy nádpálcával való váratlan ütésként éri a nemzetállam ideáljának, az állampolgári jog sérülésének látványa, hiszen minket súlyosan kongó fémpálcával ütlegel az állam. Magyarország az is, ami itt be van mutatva sokkal rosszabb is, aminek kiváló jelképe azonban az első jelenet, ahol a színészek saját tulajdonként igényt formálnak a nézők alatti székere. A jelenetben felmutatott jelenség, az egyéni érdek csoportos érdek elé helyezése szintén azért fájdalmas, mert egy sincs a színészek között, aki azt mondaná, hogy azok a székek azért vannak ott, hogy a nyájas néző ott üljön és okuljon a történetekből. Ezek a karakterek vajon milyen hitelességgel játszanak előadásokat?

Az harmadik jelenet előkészít egy tragédiát. Szintén nem az benne a lényeg, hogy szegény filippínó szolgálólányt milyen inzultus éri. Láttuk már ezt a Dajkamesében (Nyakó Júlia és Kovács Domokos előadásában) szebben, szívhez szólóan megénekelve is. Az benne a tragédia, ami kimarad belőle: az, hogy a rabszolgát tartó felső középosztályi féltudású, félszívű és félagyú elit elüldözi az országból maga mellől a jóravaló, reflektált polgárokat. A negyedik jelenetben, a taxis történetében, aki eladósítja magát az unokája megmentése érdekében, egy igazi magyar jelenséget látunk: Magyarországon, és ezek szerint Romániában is, mindenki egyedül van.

A sok kapcsolódási pont és Nagy Péter István mozgással is kellő mértéknek ellátott rendezése ellenére mégsem győzött meg minket a dráma. Talán azért, mert ezt a patikamérlegen kimért szerkezetet már láttuk a Tigrisben a szerzőtől. A fragmentált, de motivikusan összefüggő jeleneteket, a kicsit túl hangsúlyos tételmondatok köré építkezést, a színházi szituációra való önreflexiót, ami - most már kevésbé váratlanul - megtöri a drámát, a színész kilép a szerepből, és rákérdez annak hitelességére, és a lírai monológot, ami azonosulásra késztet. 

Paco Romeu

Paco Romeu: Hagymalevelek, fordította: Pávai Patak Márta

Felolvasók: Pallagi Melitta, Samudovszky Adrian, Lovas Dániel, rendezte: Kovács D. Dániel

Kovács D. Dánielnek nem volt könnyű dolga, amikor megpróbálta felolvasószínházi formában implementálni Paco Romeu darabját. A dráma rettenetesen sok szerzői utasítást és leírást tartalmaz, ahelyett, hogy a dialógusokból derülne ki a történet. A közelebbről meg nem határozott, érzésünk szerint latin-amerikai vagy egy holnapi, disztópikus spanyol helyszínen, egy pincében játszódik, és egy női és egy férfi karakter interakcióból áll. Témája, valahogy érthetően is egy spanyoltól, absztrakt balos társadalmi dráma, a kolonializmus és a kapitalizmus pellengérre tűzésével. A nagyon egyszerű jeleneteket tartalmazó és komolykodó szöveg gyorsan unalmassá válik. A sokdimenziós, hasonló témát érintő előadás jut eszünkbe, a Nevetséges sötétség. Ez utóbbiban Samudovszky Adrian egyetlen monológban, viccesebben, plasztikusabban, fájdalmasabban össze tudta foglalni a kolonializmus és a kapitalizmus áldatlan hatásait, mint ahogy Paco Romeu az erőltetett darabjával ezt szándékozta kifejezni. A szövegnek tagadhatatlanul van egy sodrása, és erős kihívást jelentett a fordítónak az is, hogy a két szereplő nem anyanyelvi beszélője a spanyol nyelvnek. Pávai Patak Márta fordítására jól tudtak támaszkodni a színészek, amikor megkeresték azt a hangot, azt a beszédmódot, amivel érzékelhető ez az idegenség, de ne válik paródiává, és nem megy az érthetőség rovására. Az előadás utáni beszélgetés során a fordító néhány, a munka során felmerült dilemmáját is megosztotta velünk. 

A dráma több ponton is kapcsolódik Gianina Cărbunariu alkotásához. Itt is az idegenség, az idegenellenesség és a szolidaritás kerül középpontba. A történet itt is egy színházban játszódik, az idegenként, a nyelvet sem ismerve megérkező férfi a színház csodáján keresztül képes kapcsolódni választott hazája kultúrájához, a nő pedig döntést hoz, teljesen kiüresedett életét próbálja autentikusabbá tenni azzal, hogy feladja mesésen jövedelmező üzletkötői állását és munkaadói pénzéből a szólásszabadságot és a társadalmi átalakulást támogatja, valamint megpróbálja fiatalkori álmát megvalósítani, és színésznőként újra kezdeni. 

 Steven Berkoff

Steven Berkoff: Dekadencia, fordította: Gyukics Gábor

Felolvasók: Lovas Dániel, Homonnai Katalin, rendezte: Viktor Balázs

Steven Berkoff darabja 1981-ben íródott, és 1994-ben film is készült belőle a szerző főszereplésével. Így egyfelől időszerű volt már, hogy magyar változat is szülessen belőle, másfelől érezhetően ez a legkevésbé friss szöveg a három közül. Az angol high life életmódját kifigurázó, provokatívnak szánt darabbal nehezen tudtunk mit kezdeni, tőlünk akár egy másik bolygón is játszódhatott volna, annyira nem tudtunk kapcsolódni hozzá. Igaza lehet Viktor Balázsnak, amikor azt a két megállapítást teszi a művel kapcsolatban, hogy a mai magyar viszonyokra adaptálva, a mi "elitünk" viselkedésmódját és viselt dolgait beemelve lehetne igazán felmérni, hogy működőképes-e ez a konstrukció, illetve, hogy ez a dráma akkor működik jól színpadon, ha megbukik. Mindazonáltal a legszórakoztatóbb előadás kerekedett belőle, méltó zárlata lett ennek a felolvasószínházi eseménynek. Viktor Balázs zenei megoldásai egészen színpadszerűvé tették az előadást, Homonnai Katalin és Lovas Dániel karakterei kidolgozottak voltak és a karakterváltásokat is gördülékenyen oldották meg. A szövegfolyam barokkosan hömpölyög, az obszcenitás belesimul ebbe a szövegdagályba, így aztán erejét is veszti, semmi különösebben provokálót vagy felháborítót nem éreztünk benne, bár a szerző célja bevallottan a provokáció. Pedig egy játékos kiválasztási folyamat révén engedéllyel rendelkeztünk, hogy az előadás folyamán kétszer megállítsuk a felolvasást, és a jelenet végére ugrasszuk a felolvasókat. Mivel kritikusi minőségünkben vettünk részt az eseményen, érdekeltek voltunk abban, hogy a teljes szöveget befogadjuk, és mivel zsigeri undort vagy felháborodást sem éreztünk, így nem éltünk a lehetőséggel. Az alkotásokat összekötő motívumok ebben a szövegben is megjelentek. A szereplőket jól jellemző rasszista futamokkal csatlakozott a dráma az előzőekhez, és hőseink itt is többször jelennek meg színházi premieren, ahol is csak az az egy nem érdekes, hogy mi történik a színpadon. 

♥

Kedves Dániel, Katalin, Balázs, Melitta, Adrian, Dániel, Lajos, Gergely, Júlia, György, István és Kata, köszönjük ezt a rendkívül érdekes délutánt, a vendéglátást és a beszélgetéseket!